Halálba taszítva

Sokan mondják, hogy a külső nem számít, igazából a belső az, aminek igazán szépnek kell lennie. Akik ezt állítják hatalmasat hazudnak. Hiszen ez legtöbbször olyanok szájából hangzik el, akik csinosak, könnyen beszélnek. De mi van azokkal, akik súlyproblémával küzdenek? Biztos forrásból tudom, hogy az ő szemszögükből nézve már korántsem ilyen egyértelmű a dolog.
Miranda Reet vagyok, Amerikában, Washington államban élek, és a tizenhetedik életévemet taposom. Ebben a korban a bulizásról kellene szólnia mindennek, az első szerelemről, majd az azt követő csalódásról. Legjobb barátnőkről, akikkel néhány vitán kívül álomszerű a kapcsolat. Féktelen vásárlásokról, meggondolatlan döntésekről.
Nekem mégsem ezek teszik ki az életemet. Ez nem az a történet. És én nem az a lány vagyok.

Ugyanaz, mint máskor. Az a nézés. Mikor hánynia kell tőled, de mégis boldog, amiért nem úgy néz ki, mint én. Mikor lesajnál, azt hiszi túl sokat ettem. Nem azt, hogy gyógyszert szedek, és amiatt lettem ilyen... ilyen kövér.
Szememet a cipőmre szegezve sétálok végig a folyosón, már meg sem hallom a velem való poénkodásokat, úgy teszek, mintha nem venném észre a hátam mögött összesúgókat. Eljátszom, hogy meg sem rezdülök, mikor egy újabb "Malac" cetlit találok a szekrényemen. Óvatosan szedem le, markomban apró galacsinná gyűrődik össze. Legszívesebben ordítanék. Igen, hangosan üvölteném ki, mennyire nem volt fair velem az élet. Hozzávágnám minden szép lányhoz a papírt, amiért ők szerencsésnek születtek. A hajamat a megőrülés határán tépném ki, mert annyira fáj minden, hogy elviselni is képtelen vagyok.
Ebből mégsem teszem egyiket sem, a kívülállók annyit látnak, amennyit engedek mutatni. Leszedem a sárga postitet, összegyűröm, és órára menet felé kidobom a kukába.
Testneveléssel kezdünk, ami csak még inkább feszélyez, lelkemben a félelem és a szorongás a tetőfokára hág. Ujjaimat idegesen birizgálva sétálok le a lépcsőn, egyenesen az alagsori öltözőbe. Tekintetemet leszegezve sietek, de mikor elérem a végcélomat se lesz jobb.
Az öltözőben lévő lányok száma nagyjából húsz. Mikor belépek, minden szempár rám szegeződik, az ismert szájak gúnyos mosolyra húzódnak. Pár másodperc erejéig állom csak szó nélkül a legrosszindulatúbb lány szánakozó pillantását.
- Mégis mit nézel? - támadok neki látszólagos bátorsággal, miközben gyomrom apróvá zsugorodik.
- Csak egy malacot - nevet fel.
A haja a derekáig ér, haja szőke, bőre hófehér és hibátlan, alakja tökéletes. Mindenben az ellentétem. Égszínkék szeme barátságtalanul méreget. Azt hinné az ember, hogy aki ilyen undorítóan képes viselkedni, egyedül marad egyszer. De ez tévhit. Az ilyen lányoknak mindig van valakijük, soha nincsenek egyedül. Aki szép, vagy legalábbis nem olyan kövér mint én, elfogadják.
- Inkább fogd be azt az agyonplasztikázott szádat, ha nem jön ki rajta semmi értelmes - vágom hozzá, majd egy lendülettel sarkon fordulok. Fogalmam sincs mit szól hozzá, de valószínűleg csak lenézően megrázza a fejét. A többiek pedig kiröhögnek, mert náluk csak ez vagyok: a vicc tárgya.
Nem, nem rohanok el, ahogy a béna amcsi filmekben, pusztán elsétálok. Gondolataimban tengődve indulok el vissza, majd mikor a folyosón átvágom magamat a rengeteg emberen, az iskola hátsó kijáratát használva kijutok a friss levegőre.
Az aszfalt még nedves a reggeli esőtől, a levegő pont ezért hűvös. A diákoknak fenntartott hátsó parkoló dugig van, szinte mindenki rendelkezik jogosítvánnyal. Én gyalogolni szoktam.
Ajkamat összeszorítva rántom meg a táskám szíját a vállamon, a könnyeket legyűrve pásztázom körbe a környéken. A közeli erdő csábító helynek tűnik, tökéletes arra, hogy egyedül legyek. Pulcsimat lejjebb húzom a kezemen, erősen belé szorítva merítek bátorságot, utána elindulok. Az autók között szlalomozva tartom szem előtt a földutat.
Megkönnyebbülten érek el oda, kikerülöm a fém korlátot, ami megakadályozza az autók behajtását . Mély lélegzetet veszek, lomhán emelem felfelé fejemet. A levelek között átszűrődő fénycsóvák igencsak gyengék. A levelekről esőcseppek száguldanak egyenesen lefele, hogy aztán a földön végezzék.
Lábamat mozgásra ösztökélve indulok meg, bakancsom alatt hangosan cuppog a sár, a madarak csicsergése ősszel nem túl gyakori, inkább a szél fújta levelek adják az alapzajt. A sárga, barna és fakózöld színű erdő, kihalt, és miután elhagyom az ismertető táblákat, még inkább zárt. Már senki nem láthat meg.
Hogy miért akartam eredetileg is iskolába menni, és most miért lógok mégis? Bombabiztosan az volt a terv, hogy végig csinálom a sulit, nehogy esetleg anyát értesítsék a hiányzásomról. De meggondoltam magamat. Miért tölteném azokkal az utolsó napom, akik utálnak, megvetnek és lenéznek? Sokkal jobb lesz egyedül. Sokkal jobb lesz, ha az erdőben csinálom. Senki sem fog rám találni, azt fogják hinni csak elszöktem.
A gondolatot folytatva előveszem a telefonomat a zsebemből. Erősen nyomom lefele sokáig a piros gombot, míg végül a készülék képe elsötétül. Kikapcsolva.
Valamiért azonban az a tudat, hogy senki sem érhet el, nem nyugtat meg, felzaklat. Mintha az a remény, hogy valaki idejében megtalál és megakadályoz, ezzel egyszeriben tovaszállna.
Kitörni készülő könnyeimet már nem tudom megakadályozni, kibuggyan az első, s őt követi a többi. Táskámból kihalászom az I-podom, bedugva a fülembe ismétlésre állítom azt a számot, ami tudom, hogy csak ösztönözni fog. Mert már nincs választásom, meg kell tennem.
A The Veronicas lányduó tagjainak hanga felcsendül, én pedig teljesen elmerülök benne. Bátorságot gyűjtök, elindulok  a kacskaringós úton, egyenesen a hegynek felfelé. Nem szándékozom felmenni, egyébként sem bírnám szusszal.
Talán negyed óra telik el, hangosan bömbölő zenével, zaklatott lelkiállapottal és újra meg újra feltűnő emlékképekkel. Szándékosan idézem fel őket, akarattal nem hagyom magamat megmenteni.
A folytonos "Malac" feliratok, az undorodó tekintetek, a sértések, amiket a fejemhez vágnak, a képembe való röhögések. Az, hogy egy fiú sem nézett rám úgy. A tudat, miszerint nincsenek barátim, mert gáz velem mutatkozni. A hiábavaló próbálkozásim, hogy megvédjem magamat, mindhiába, ezzel csak tovább erősítve az utálkozást.
Kifulladva érkezem meg a várva várt helyhez, ahol letérek az útról. Bal oldalt a fák nem nőttek sűrűen, így megfelelő arra, hogy éppen csak eltudjak közöttük menni. Bár a kívánt hely még messze van, nem adom fel. Ez az utolsó utam.
Mire végre elérem a célom, szinte folyik rólam a víz. Mégis halovány mosoly játszik az arcomon, mert érzem, hogy hamarosan vége lesz mindennek. Táskámat a nedves avarba ledobva szemlélek körbe. Olyan, mint mindig.
A kőszikla, aminek eléggé lapos az egyik oldala, kiváló helyet nyújt arra, hogy a várost felülről tudjam pásztázni. Egy kis helyet leszámítva már következik meredek a lejtő, pár lépés és lezuhan az ember. A hegyoldal szélén vagyok. Pontosan rálátni a házakra, az iskolára, a kicsi város nyugalmasnak számító reggelére.
Lerogyok a kőre, és hosszú ideig nem csinálok semmit, csak bámulom a kilátást. És közben megállíthatatlanul peregnek bennem a kérdések.
Vajon mindenkivel így van? Akik nem önszántukból halnak meg, van lehetőségük végig gondolni miképpen éltek? Nekem van választásom. Jól döntök? Mi lesz, ha rosszul cselekszem és megkeserítem a családom életét? Lesz valaki, akinek hiányozni fogok? Egyáltalán anyán kívül észreveszik, hogy nem megyek haza? A tettem rá fog ébreszteni embereket arra, hogy a szavaknak súlya van? Ha most megölöm magamat, egészen biztosan minden meg fog változni. De mérlegelni kell... Pozitív vagy negatív irányban?

A választ csak később kaptam meg. Azzal, hogy véget vetettem mindennek, felszabadítottam magamat, mert míg kívül kövér és kitaszított lánynak tűntem, a lelkem szabad volt. Szárnyalt. Ahogyan most is.
De nem csak önmagamat mentettem meg. A körülöttem élő emberek elkezdték megbecsülni az életet, és annak a szépségeit. Néhány gyökeresen megváltoztak. Rájöttek: képesek valakiét elvenni, de a sajátjuk is bármikor elveszhet.