Gyilkosság az öltözőben

GYILKOSSÁG AZ ÖLTÖZŐBEN
 
 
Együtt üldögéltem egy graffitival teljesen összefirkált padon Tulpica Kázmérral és közben a borongós, esőbe játszó felhőket bámultuk. Azt gondoltam, mivel már régebb óta ismerjük egymást feltételes gyanúmat ezúttal vele is megoszthatom. 
- Drága barátom! Nagyon nagy baj van! Azt hiszem halhatatlan Kedvesem megcsal engem! 
- Ugyan már – szólt egyből vissza mérsékletre intve -, ezt meg miből gondolod?! – kérdezett vissza.
- Mert megdönttethetetlen fényképeim vannak róla!
- Hát ez valóban nagyon komoly ügynek ígérkezik! – eltűnt minden felesleges, pirospozsgás, irritáló zománc az arcáról és hirtelen nagyon megváltozott; félelmetesen ridegebb lett, mint eredetileg. 
Kellemes bájcsevelyes társalgásnak ígérkezett ez a délelőtt is, de most valahogy ugyanúgy megtanultunk némán és nagyokat hallgatni; mintha csak egymás ki nem mondott, rejtegetett szóigazságait figyelnénk! A megfeltűnőbb az egészben talán az lehetett, hogy Tulpica mintha ezt az egész megcsalatási affért részemről már jóval én előttem megsejtette volna; mintha előre kiszámítaná, hogy abba a kapcsolatba, melybe belekeveredtem egyedül csakis én lehetek maradandón, végérvényesen vesztes! Hogy Klára megcsalt – ez túl snassz, szinte már lealacsonyodottan hétköznapinak számított egy olyan felszínesség aljasult korban, melyben jelenleg is léteztünk!
Tulpica és én még szótlanul bámultuk az égboltot melyből lassan, fokozatosan, mint az üveggyémánt-cseppek igazgyöngyszemek vastagon és szétszórtan peregtek… 
- Azt hiszem kedves barátom jobb, ha kinyitjuk az ernyőnket, mert még kikaphatunk hirtelen egy kiadós megbetegedést! – javasolta, már nem is tétovázott sokat: előkapta, és ki is nyitotta nagyméretű, denevérszárnyas fekete esernyőjét. – Meg ne fázz nekem! – tartotta gáláns udvariassággal fejem fölé. 
Titokban még örültem is annak, hogy Klára megcsal engem, mert így legalább a titok, melyet valami kölcsönös, cinkossági szerződéssel rejtegetett magában végre valahára a napvilágra került és én, mint egy kisstílű, felszarvazható, alamuszi kis senkiházi végre tisztábban kezdhettem áttekinteni a köröttem zsibongó összefüggések bonyolultabb láncreakcióit! Tulpicával már nagyon régen találkozhattunk csak megint, mivel az együtt eltöltött öt és fél éves egyetemi időszak után kiestünk jótékonyan egymás érdeklődési homlokteréből; ezt nevezik jótékony megfeledkezésnek – és mégis, amikor most újfent összefutottunk, mintha a kiesett vagy az eddig elvesztegetett időnek semmi további jelentősége már nem lenne – hiszen régi jó ismerősökként szoríthattuk meg egymás vaskos markait!
Körülöttünk jöttek-mentek a különféle társadalmi osztályhoz tartozó, de nagyjából a közepes életszínvonalat megtestesítő emberek, akik már annyira elszoktak az egyetemes emberi kommunikáció okozta szellemi fölényhelyzetektől, hogy jobbára csupán okostelefonjaikat nyomkodták össze-vissza, föl-le, hogy ujjpercük is majdnem belesajdult és az élő zengő szép beszéd műhelytitkaira a lehető legkevesebb figyelmet fordítottak – tán épp ezért szándékosan! 
- …És mondd csak barátom. Mire alapozod ezt a szent meggyőződésedet?! – fordult felém macskafigyelmességével, hogy valósággal csak úgy sütött zöld smaragdszeme. Ő ilyen volt! Mindig a lényegre tért, és akárhol voltunk, szándékkal már jó messziről elkerülte azokat akik előbb a bagatell és semmirevaló részletekkel kezdték, ha egy beszélgetést elkezdtek. Engem személy szerint egyáltalán nem zavart, csupán az időbeni pontatlanságot nem tudtam sem tolerálni, sem pedig kellően méltányosan megszokni. Ismerőseimtől igyekeztem mindig megkövetelni a magam mulya megalkuvó módján is a feltétlen pontosságot, hiszen az időből oly kevés adatott nekünk halandóknak a földön; könnyelmű és hanyag dolognak tartottam egyszerűen és mihasznán pocsékolni! Tulpica kotorászott a zsebében, majd kihúzott egy nagyobb nájlon zacskót, melyben gumicukor volt. 
- Csak nem akarsz azonnal megvesztegetni? – kérdeztem iróniával vissza. 
Ezt valami provokációnak, szemtelenségnek tekinthette, mert most mintha megbántódott volna – meggondolta magát és elrakta a zacskót: 
- Csak próbáltam felújítani a félbehagyott barátságunkat! – szabadkozott. 
- Igazán figyelmes vagy kedves barátom… de nem tudom mennyire látszik rajtam, de teljesen tönkretett a velem történő mostani eset. 
- Hát arra kiváló görcsoldó a gumicukor! Vagy te még nem tudtad, te buta! – vette át a szót. – De lerészegedhetünk, és abban aztán nem lesz semmi köszönet! 
- Akkor köszönettel mégiscsak elfogadom a gumicukrot! Képzeld csak! Az orvos már most nyüstöl, hogy vigyáznom kellene a glükóz meg a fruktóz beviteli szintjével! Hát nem őrjítő tud lenni ez a szándékos egészségmánia?!
- Ne törődj vele! – bíztatott. 
Az utca hirtelen kiürült, amint az eső kicsivel intenzívebben kezdett el cseperészni; mint a megbántott gyerek, akitől elvették a játékát és nem adták vissza neki.
S minden kétséget kizáróan biztos voltam abból, ahogyan ez a kedvetlen, komorló, meglehetősen hidegre sikeredett, őszies jellegű eső esett, hogy Kedvesem megcsal engem – s abban a pillanatban én tudtam a legjobban, hogy nem a féltékenység vagy a haragból táplálkozó irigység beszél belőlem – de valami mély, átérezhető, titkos meggyőződés, ami leginkább a telepátiák csatornáihoz hasonlít!
Eleinte úgy festettünk egymás társaságában az avatatlan szemek számára, mint két tréfás külsejű, igen-igen különös úriember, akik együtt két esernyő alatt dideregnek és megpróbálnak az ég tomboló haragja elől – persze csak átmenti jelleggel -, fedezéket keresni! Barátom nem győzött nyugtatni engemet: 
- Édes egy öregem! Egyet se félj! A legnagyobb ajándék, ha az emberek megbíznak a másikban! És nem hiszem el, hogy a drága bűbájos barátnőd arra vetemedett volna, hogy megcsal!
- Már miből gondolod? – indulatom és meg nem éretett pesszimizmusom a tetőre hágott és már alig tudta fékezni magát. – Kérlek, mindig mondj igazat!
- Hát mit mondjak?! Ha te még mindig a magad kis egyéni, saját világodban érezed jól, mint a bura alatt, hát kedves barátom, akkor ne is csodálkozz azon, hogy egy olyan bombázó, igazi egzotikus Szépség megcsal téged, mert tőled nem kapja meg a boldogságot. 
Agyamat teljesen elfutotta a ködös-homályos harag és bosszúállás, és most kedvem lett volna tisztességgel fölpofozni, mint aki jogos elégtételt vesz egy megtörtént sérelemért. De nem mertem tenni semmit és akik e sorokat olvassák jogosan még akár gyávasággal is büntethetnek! 
Egy eléggé felkapott rossz környékre tévedtünk, ahol sikátorokban is kuporgó árnyékokra bukkanhat az ember, ha jobban figyel és amely környék szinte kiordítja magából a lényeget: ti. Hogy itt bármikor és azonnal meg is késelhetnek vagy ki is rabolhatnak! 
- Na, hová hoztalak haverom? – kaján gúnyossággal vigyorgott, mint aki valami olyat sejt vagy tud, ami egyedül csak neki jutott eddig eszébe. 
Engem tökéletesen elfogott az apokaliptikus pesszimizmus, ami jobbára az adott fedélnélküliek szemetes konténerekből történő élelemszerzési hadjáratára koncentrálódott és alig tudta barátom – vélhetően önbizalom gerjesztő, bátorító szavaira figyelni, hiszen minden megmaradt figyelmemet lekötötte az, hogy az emberek szemétből táplálkoznak és a többi ember által megtermelt ipari hulladék anyagokból kedvükre csemegéztek, és most még azon különös, orrot erősen facsaró és irritáló illatok és szagok sem zavarják különösképpen őket, melyekkel az adott kutya kijelölte "vadászterületét”!
Talán Kedvesemnek is hiányzott a kaland, mint valami jópofa gyermeteg móka, mely valahogy kiveszőfélben volt már teljesen a felnőttek unalomig rágott, szánalmas életéből. Hát akkor miért kellett ezt csinálni egy túlzottan is érzékeny és mindig szerethető emberrel?! Számomra egyenesen fölfoghatatlannak tűnt. 
Tulpica hirtelen dobbantott a lábával, mintha egy kisebb állatot, vagy egeret akarna elrémiszteni: 
- Te is hallottad?
Bennem azonnal megdermedt a soványka vér, pedig már akkor nyomhattam vagy száz kilót. 
- Nem én! Már megint baj lesz! – súgta fülembe a hetedik érzékem. 
- Nem vagyunk egyedül! Valaki követ minket! – úgy szögezte le ezt az igen-igen egyszerű és csenevész megállapítást, mint egy könnyen levezethető matek egyenletet, melyhez a legtöbb ember nem kér szándékosan sem segítséget. 
- Jobb lenne fedezékbe vonulni, hogy felkészüljünk a védelemre! 
- Ugyan minek?! Én értek a közelharchoz! – húzta ki magát melldöngetőn, rátarti peckesen.
- Ja, vagy úgy! Te igen! Én viszont nem! 
- Hát az esernyőd mi a fenének hordod akkor magadnál, mi?! – dörrent rám enyhe morcossággal. 
- Tényleg! Hogy ez miért nem jutott eszembe! – csodálkoztam az ötletén. 
- Na, ugye! Mégse vagyok egy hülye pacák! – ekkora önbizalom tartós hallatán az embernek már több ellenvetésre nem is lehetett szüksége. Kihúztam az ernyőmet, és mintha csak egy vívótőr vagy önvédelmi fegyver lenne, mellyel akár még komolyabb sérüléseket is lehet okozni – harcállásba dermedtem. 
- Hát te meg mi a fenét csinálsz?! – lepődött meg Tulpica. – Nem arról volt szó, hogy mindig mögöttem maradsz?!
- De, de igen! Csak arra gondoltam… hogy hátulról fedezlek… - próbálkoztam a megbékítéssel. 
- Te csak akkor gondolkozzál, ha én szólok! Megértetted? – ez már parancs volt tőle, szigorú utasítás. 
- Értettem! – mintha csak a katonaságánál lennék és éppen Tulpica lenne a kiképző őrmester.
Tulpica hirtelen gyorsított a lépésein és egy idő után már valósággal ügetett is: mit tehettem volna? ügettem vele én is és ekkor nem számított nekem már az, hogy össze-vissza verejtékeztem szegény fekete kalapomat, kis, szürke színű aktatáskámat meg jóformán az összes holmimat, mely testi épségemet és fizikai stabilitásomat volt hivatva kiszolgálni!
- Gyorsabban! – sürgetett, mert észrevehetett valamit, amiről eddig megfeledkeztem. 
- Mondd csak, sokan vannak? – kérdeztem már erősen fulladozva loholás közben.
- Éppen elegen! – hagyta helyben a kérdést, de látszólag mást nem mondott. 
Egész hazáig jóformán csak iszkoltunk és akinek a szervezete és egyéb fizikális végtagjai nem szoktak hozzá a masszív és kőkemény testedzéshez, hát annak jócskán izomláza lett azonnal, mihelyt lassította lépteit és végül megállt.
Tulpica egészen hazáig elkísért. 
Kattant a zár, majd kinyílt a vaskos, biztonsági ajtó. Az ajtóban rémült, őzikeszemű kedvesem álldogált, mint akit azonnali villámcsapás ért; gyönyörű éjfekete barna haját kontyba tűzte, amitől csak még egzotikusabb, még kívánatosabb benyomást keltett!
Imádott barátnőm, mint egy megriadt kis állatka odabújt azonnal a mellkasomba; elvackolta magát, mint aki most nagyon megrémült. Tulpica pedig hanyag és mindig laza kacsintásával távoztában jelentősen kacsintott egyet, amiben egyetlen mozzanat volt benne: ,,Mindent bele öregfiú” 
- Hát akkor én… már nem is zavarnék tovább! – s meg se várta, hogy esetleg beinvitálom vagy meghívom egy kávéra, vagy vacsorára, elvégre abban a jelentős percben megmentette az életemet és mindketten megmenekültünk!
- Drágám, életem! Annyira aggódtam már érted! – éreztem kis aranyszíve hogy csengettyűzik kabátom belsejében. Gyöngéden lehajoltam; Ő felnézett rám sebzett, még mindig ártatlan és most kislányos tekintetével és forrón megcsókolt, mint aki az életét is azonnal feláldozná, csakhogy imádott szerelmével lehessen! 
- Én is nagyon féltem…
- Gyere be a lakásba és mondj el, kérlek részletesen mindent! – gyönyörű szeme valósággal vakított és egyedül az őszinte igazságra volt kíváncsi.
"Hát ez meg mi akar lenni?” – estem néhány perccel később, míg vetkőztem és szárítkoztam gondolkodóba.
Azon gondolkoztam, hogyha olyan idióta vagyok, hogy beveszem ezt az ócska és már lejáratott megcsalatási hadműveletet, melyet irányomban ez a földre szállt, megbocsátó Angyal elkövetett, akkor csakugyan hibádzik a józan emberismeretem!
Átöltöztem az otthoni valamivel lazább és kényelmesebb szabadidő ruhámba és leültünk a nappaliba; szokatlan, és különös volt egyszerre, hogy barátnőm semmit se kérdezve vagy akarva tőlem, ölembe hajtotta fejecskéjét, hogy leli megrázkódtatásából föl tudjon ébredni, aztán következtek a kérdések: 
- Mesélj el mindent életem! Ne hagyj ki semmit! – nagy, mély, léleklátó drága szemeiből krokodilnagyságú könnycseppet törölt le, mint aki nagyon felizgathatta magát. "Márpedig, ha valami ennyire reszket és aggódik, hát akkor az csak nem akarhat megcsalni!” – gondolkoztam magamban tovább. 
- …Hát sikátorban kószáltunk a Tulpica Kázmérral! Tudod… még az egyetemről ismerem! Ő is történelem szakra járt, meg én is, csak időközben ő az egyik szakját leadta, mert nem tudta teljesíteni! 
- Mi a frászt kerestetek ti egy sikátorban, ha megszabad kérdezni?! – élesen kutató tekintetét, mint egy vallató bíró egyenesen rám emelte. Mintha megsértettem volna magam is egy belső, emberi törvényt, melyet a kölcsönös, eggyé forrasztott szívek diktálhatnak egymásnak.
- Bocsáss meg drága! Nem akartam fájdalmat okozni… de menekülnünk kellett, mert… 
- Kik elől? Csak nem bántottak?! Nagyon fájt? – rémült meg és idegessége még jobban fokozódott, úgy hogy már alig tudta a valóság és a realitás közti különbséget. 
- Nyugodj meg, drága kicsim! – csitítottam. – Hisz láthatod semmi komolyabb baj nem történt, szerencsékre! Csak az önbecsülésemen esett kisebb folt, hogy megfutamodtam! De már az se számít, csak az hogy itt lehetek békében veled! 
- Jaj, szívem! A frászt hoztad rám, amikor sehol sem találtalak és a mobilodat is itthon felejtetted! Még rád csörögni sem tudtam!
- Tudod, drága… amilyen külvárosi gyárvidéken jártunk, ott sehol sincsen térerő és nem valószínű, hogy onnét fel tudtalak volna hívni!
- Legközelebb majd én is veletek megyek! – barátnőm világ életében erős és határozott hölgy volt, akinek senki se parancsolt, most azonban mégis meghunyászkodtam kissé, mert nagyon féltettem az életét: 
- De drágám! Ez inkább meg se forduljon a fejecskédben! Nem akarom, hogy megsérüljél! 
- Jaj, olyan cukipofi vagy, amikor így tudsz aggódni miattam! – lelkendezett. S én ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy életemnél is jobban imádom, és nagyon szeretem! Viszont az még mindig nem tisztázódott kristálytisztán, hogy hogyan fogom neki elmondani, hogy szerintem megcsal engem. Kitaláltam, hogy egy történetet fogok elmesélni, amibe lezseren később ő is nyugodt szívvel bekapcsolódhat. 
- Kérdezhetek valamit aranyom? 
- Ne kérdezz ilyen hülyeséget szívem! Hát persze! 
- Mondd csak! Ha minden igaz a minap az egyik barátnőddel találkoztál, hogy kicsit beszélgessetek a régi időkről… - pendítettem meg történetem eredeti fonalát, ami annál őszintébb volt, minél leleplezőbb. 
- I-igen! – hirtelen fölkapta a fejét, mint akit abban a percben villám sújtott és tart attól, hogy egy újabb csapás fenyegeti; kicsit felült a berendezkedett ölemből, és szemeiben különös, már-már izzó, túlvilági fénynyalábok jelentkeztek… 
- Nem értem drága, hogy mire is gondolsz egészen pontosan?! – emelte rám titkos, legörbülő száját, mint aki nagyon komoly lett azonnal. – Hogy értsem ezt?! Csak nem kérdőre akarsz vonni, kivel töltöm a szabadidőmet?! – egyetlen pillanat volt csupán és merev testtartása máris védelmi pozícióról árulkodott támadásra készen. 
- Bocsáss meg szívem, csak tudod… Tulpica barátommal sokat beszélgettünk a boldogságról, tulajdonképpen a kettőnk boldogságáról és… 
- Ne is folytasd! Tulpicának, ha jók az értesüléseim még életében nem jött össze egyetlen, komolyabb párkapcsolata sem, és most azonnal felcsapott helyettes randi gurunak?
- Nem kicsi szívem, ugyan már! Nem erről van szó! Csak… azon kezdtünk beszélgetni, hogy tudunk-e úgy boldogok lenni, hogy ne érezzük azt, hogy minden szinten meg kell felelünk kiszolgáltatva a másik igényeinek! Csak ez került szóba! – feleltem őszintén. 
- Te most szakítani akarsz velem vagy mi, hogy ilyen ostobaságokat vágsz a fejemhez? – megrökönyödött és mintha elejtett, kissé meggondolatlan mondatom máris sértés lenne az ő szemében, talán meg is sértődött. 
- Jaj, kérlek drágám! Nem, dehogy! – öleltem át babusgatva. –Nem arról van szó, csak tudod… sokszor úgy éreztem, hogy én nem ütöm meg egy olyan gyönyörű angyalnál a mércét, mint te! Mert azért valljuk csak be, hogy te ízig-vérig elsőosztályú Hölgy vagy és a legtutibb Nő, akivel valaha is találkozhattam!
- Oh, szívem! Ez annyira jólesett! Te nem is tudhatod, hogy kisiskolás koromban mindenki dodó kacsának csúfolt, mert előre álló fogaim voltak és akkora szemüveget kellett viselnem, mint egy szódásüveg! Egyetlen jobb fiú sem akart randizni velem!
- Ezt őszintén sajnálom! igazságtalanok voltak nagyon veled! 
- Igen, tudod akkor én is azt éreztem! Aztán sok év múlva, amikor a pubertás kor már előnyösen megtette a maga biológiai hatásait, és melleim is lettek, visszanéztem a régi sulim környékére és azokkal, akikkel együtt jártam egy osztályba, rájöttem arra, hogy csupa szakadt, trógerré züllött alá, mert valamit feladtak az életükből, amihez – ha tetszik -, de foggal-körömmel ragaszkodni kell! Tudod mi az? – kíváncsian, egyenesen kutató két szemem közé nézett. 
- A személyiség! Az a fajta erkölcsi, gerinces tartás, amit az ember talán önmagától kap, és amihez talán akkor is mindenáron illik ragaszkodni, amikor elhagyják, átverik vagy becsapják és tökéletesen egyedül marad!
Most azonnal meg kellett volna csókolnom: a halhatatlan újjászületés legszebb reményeivel! Hogy testünk tudja és érezze szívünk még nagyobbá vált azáltal, hogy egymásnak is átadta sebzett fájdalmát és önző keserveit, amit eddig csupán azért nem vetkezhetett le, mert nem akadt senki, aki igazán meghallgatott volna minket, és gondolatainkat! 
- Ez gyönyörű mondat volt drágám! 
- Látod-látod! Mégiscsak van előnye, ha az ember egy holdkóros és habókos költő-íróval él együtt! Na, gyere ide te nagy mamlasz! – azzal két kis vékony és törékeny kezével átfogta tölgyfavastagságú, kicsit bikanyakamat; lehúzott maga mellé és szenvedélyesen megcsókolt, mintha soha nem akarna már elereszteni. A legfurcsább dolog a csókolózás művészetében – véleményem szerint -, hogy én speciel sohasem tudok szabadon nagy heftis orrom miatt egyenletesen lélegezni: tehát, ha megcsókolom az imádott hölgyet, akit imádok, akkor előtte nagy levegőt kell vennem, mert másként a nem tudatos lélegzetvétel megakasztaná a folyamatos, jótékony, érzelmi viharok egyensúlyát! Amitől talán a másikban is megakadhatna valami, ami nem feltétlenül lenne jó és előnyös! 
Kedvesem még nem csalt meg és boldogok voltunk! – Ebben halálbiztos voltam abban a kiszámított percben, mit vele együtt tölthettem el! 
Bementünk a fürdőszobába és a zubogó zuhanyrózsa alá állva halhatatlanságba vesztünk, miközben úgy romantikáztunk, hogy incselkedő kisebbfajta jóéjtpuszik kíséretében előnyös módon megpróbáltunk lecsókolni egymás testéről a vízcseppek igazgyöngyeit, ami jobb borzongásnak és zsibongásnak bizonyult, mint a legtöbb szexuális ösztön kielégítése. Akkor megbecsült pillanat volt minden ajándék! 
- Kellemes drágám? – kérdezte, miközben angyali drágán megmosta szőrös, Enkidus hátamon a dús szőrdzsungeleket, amik engem sokszor – főként nyáron, amikor megengedett volt a házon belüli nudizmus -, rendkívüli mértékben zavart, őt viszont a jelek szerint előnyösebben be is gerjesztette. Kedvesemnek e tekintetben meglehetősen határozott, céltudatos fellépése volt és amit rendszerint eltervezett, azt véghez is vitte – bármi áron!
- Igen, köszönöm! De a legkellemesebb, hogy itt vagy velem és fogod a kezemet! – kézcsókkal háláltam meg, hogy sok esetben nem mondott le rólam. Mintha a karakán, gerinces tudata mélyén mély emberi részvét, vagy humánum bukkant volna fel, amire legalább annyira illenék vigyázni, mint a ritkán látott égi jelenségekre vagy egy hullongó üstökösre. 
Karcsú csípőjével egyre feltűnőbben, mint egy szándékosan is rakoncátlan kismacska, egyre jobban hozzám dörgölődzött, és vágyaimat és ösztöneimet ezzel is még jobban felkorbácsolta; hozzám simult, átölelt és éreztem kis mellkasa bordakosaraiban az értem dobbanó hálás és mindig hűséges szívet, ami annyira szerelmes, hogy vétek volna ennek a bombázó nőnek csalódást okozni. A csalódás viszont mindig is a fejem fölött vibrált a levegőben! 
Ekkor kezdtem kételkedni abban, amit Tulpica emlegetett egyre határozottabban, miszerint ez a nő nem lehet közös, és kölcsönös érzelmeink hitvány és hitszegő elárulója, mert titokban máris kötődik hozzám! Éppen ezért amikor ismét szenvedélyben égve forró ajkaink egymást keresték és kígyóként tekergőző, érzéki nyelvét befogadta szám, csak arra tudtam igazán gondolni, hogy ez a nő kristálytisztán áll előttem, mint egy kedveskedő csermely vagy hűsítő, megváltást kínáló hegyi forrás! 
Zuhanyzás után azt mondta, hogy nagyon sokat gondolkozott a gyerkőcökről; vajon nekünk milyen csemetéink lennének? Tartottam is tőle egy kissé bevallom, hogy ezzel hozakodik elő, de hát, mint mondani szokás, egy nőnek mégiscsak hamarabb ketyeg az a bizonyos biológiai órája és így szervezete a mindenre ultra érzékenyen reagál!
- Nekem nagyon tetszik a Fanni, Florencia és az Annamari név! – folytattam. 
- Te is akarod?! Ezt el sem hiszem! – s mint egy csimpaszkodni vágyó kislány azonnal rám vetette magát és két lábacskájával mélyen átfogta derekam úszógumijait.
- Nagyon szeretném én is, igen! Csak attól tartok, hogy még ezt is elszúrom! – még jócskán élt mindkettőnkben a legelső megismerkedésünk kitörölhetetlen, és emblematikus emléke, amikor az étteremben azt hitte ez az imádnivaló, bájos hölgyemény, hogy én vagyok a főpincér, mert kihúztam előtte illemből a széket és nem győztem előtte hajbókolni és gazsulálni! Kicsit nevetséges és alamuszi benyomást kelthettem.
- Jaj, drágám! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű apa leszel, mert képes vagy megmutatni a sebezhetőségedet is! – bizonyára biztatásnak szánta, azonban bennem mégis kicsit megroppant a feltétlen önbizalom, mert hirtelen elpityeregtem magamat és bárhogyan is szégyellem a dolgot ennek a csodálatos nőnek kellett valahogy spontán megvigasztalnia.
Amikor már véget ért ez a heves érzelemnyilvánításom a boldogság utóízeként nekem szegezte a kérdést: 
- Hogy fordulhatott meg mégis abban a butuska kis fejedben, hogy én megcsallak téged? Na, várjon csak az az átkozott Tuplica! Megálljon, majd ellátom én a baját, hogy azt azonnal megemlegeti!
- Kérlek… kincsem! Inkább ne csináljunk semmit és borítsunk fátylat rá! Legközelebb nyugodtabb körülmények között, ha érzed, hogy még mindig aktuális, megbeszéljük vele! Biztosan egy újabb ugratásnak szánta és önmagában röhögött a marha, hogy talált egy másik balekot, aki mindezt elhitte és bevette!
- Most, hogy ezt kimerítőn megbeszéltük, nincs kedved neki látni a gyerekeknek? – csábítóan, különös, titokzatos mosollyal elmosolyodott és aztán ujjperceivel intett, hogy kövessem a hálószobánkba…