Gondolattöredékek

Megállítanám a percet, amikor lélegzetünk összekeveredett egy csókban. Amikor nem volt hazugság, csak az érzések végtelennek tűnő folyama, ahol egymásba kapaszkodva sodródtunk, vállalva a következményeket. Veled kapcsolatban nem biztos semmi. Se az idő, se a hely.
Csak az a meghatározhatatlan vonzás, ami nem szűnik és nem enged. Amitől megrészegülve még többet akarok. Kell. Nincsen értelmes magyarázatom. Sosem lesz. Mint valami lecsúszott drogos, könyörgök az újabb adagért, belőled. És ha nem kaplak meg, ha nem látlak, ha nem érhetek hozzád, belülről tép szét a fájdalom. Nem kapok levegőt. Sikítanék. Nem hallja senki.

Te vajon hallanád?..

Nem fantom-fájdalom. Tévedés. Érzem. Minden múló percben egyre erősebb, míg az elviselhetetlen határát nem súrolja. Amíg mozdulni sem tudok..
Hát megállítanám a pillanatot, ahol az enyém vagy. Ahol érintésed melege felolvasztja és elűzi belőlem a jeges hideget. Ahol a valóság szebb, mint bármelyik álom. Mert igaz. Nem több. Nem kevesebb.

2013.09.01.

Sokszor elgondolkozom van-e esélyünk ennyi év után egymásra találni.  Elfelejteni minden rosszat és új életet kezdeni, együtt. Néha elhiszem. Néha nem merem. Olyan káosz van legbelül, hogy nem tudom lesz-e még rend bennem. Ha ez másvalakivel történik meg,csak ülnék, amíg mesél és miután befejezi, annyit mondanék,hogy nem létezik ilyen földi pokol. És mégis..
Újra beleültem a hullámvasútba és csak verem a fejem a kapaszkodóba,hogy megint ugyanitt vagyok. Veled lenni olyan, mintha eső után kisütne a nap.. mintha minden kérdésemre te lennél a válasz. Egyszerre viszel az égbe s rántasz a mélybe, attól függően, együtt vagyunk vagy külön. Tudom, hogy nem most van a mi időnk,de nehéz várni. Látszólag nem történik semmi. De ez csak illúzió, mert belül, a felszín alatt kimondva- kimondatlanul kavarog ezernyi érzés..
Nem érti senki s néha én sem értem, miért nem tudunk tovább lépni. Miért ragaszkodunk ahhoz, ami ennyire tud fájni?..
Mert fájt. Minden pillanat, amit nélküled töltöttem. Fájt minden választás, amikor nem egymást választottuk. Voltak ideálisabb körülmények, mégis elindultunk egy másik úton. Elindultunk, hogy újra visszatérjünk. És néha megkérdezem mikor lesz az a perc, amikor elfogadjuk és elhisszük, hogy létezik az az erős vonzalom, ami felett nincs hatalmunk? Elhisszük, hogy valahogy a szívünk felismeri egymást, ahogy mindig felismerte. És megadjuk egymásnak azt az esélyt, amit az első pillanattól megérdemeltünk. A lehetőséget, ami minden találkozásunkban kimondva- kimondatlanul rejlett. Ennél több nem kell. Nekünk nem. És ez lesz az a hely, az az idő, amit megteremtünk magunknak. Nem biztos, hogy a tökéletes, de a miénk lesz. Nem fog semmi számítani. Leomlanak a falak. És akkor kell meghoznunk egy másik döntést. Megtanulunk élni egymásért vagy egymás nélkül.

2013.09.02.

Várni valamire,ami talán sosem következik be,olyan,mintha álom és ébrenlét között ragadnál.A valóságot sem vagy képes megélni,de az álom is karnyújtásnyira van tőled megfoghatatlanul.Örökké a minden és a semmi határán ingadozva.A fényre várva a sötétben.Pontosabban a fényben hinni,miközben legbelül tudod és érzed,hogy szikrányi esély van a győzelemre. Ehhez valami őrült elbizakodottság kell,folyékony tűz,amit a kudarcok,a rengeteg csalódás sem képes eloltani.Néha nehéz egy mély levegőt venni és hátrálni pár lépést,mert ami a legbensőbb védvonalaid mögé is beférkőzött,azt csak vér és könny,elviselhetetlen fájdalom árán tudod kiszakítani magadból.Úgy,hogy kicsit vele halsz..
Hát furcsa,önként választott börtönöm foglya vagyok,amit a hit,az eltántoríthatatlan hit épített.Tűzben edzett láncaim olykor a bőrömbe vájnak,de nem érzem,mert ebben a furcsa önkívületben minden összemosódik-semmi sem ér el hozzám igazán.. Pedig a láncok örökre megjelölnek,hogy valakihez tartoztam. Önként és mindent felülírva megadtam magam. Odaadtam magam,semmit sem kérve. De fájni fog.Minden perc,ha elbukok. Megbélyegez a veszteség,hogy valami, ami különleges,ami kimondatlan ígéret volt a boldogságra, az is maradt. Néma sóhaj a csendben.
Mégis. A csodára várva harcolok a múlt szellemeivel,  miközben kűzdök az ösztönös vággyal,hogy elmeneküljek és feladjam. Ezt diktálná az ész. De esztelenül élek a pillanatnak, ahol minden a helyére kerül. Pedig megbénít a tehetetlenség. A bizonytalanság. Lesz-e hely és idő, amikor senki és semmi nem áll kettőnk közé. Mi magunk sem.

Nincs meg a válaszom.

Sosem kérdezte senki,akartam-e ezt.Te sem kérdezted.
Csak egyértelmű volt,hogy vagyok,hogy mindig megtalálsz,ha kellek. De néha szerettem volna önmagam lenni. Elfelejteni téged. Kettőnket. A zűrzavart. A káoszt. Az álmot,ami évek óta kísértett. Hogy ha kitartok,ha elég erősen gondolok rá, valóra válik, s szíved szívemben dobban, lelked lelkembe simul.
De felnőttem. Kiábrándultam. Túl sokat tudok és még többet láttam. És ha elhiszem,hogy értem születtél,hogy az enyém vagy, az összes elcseszett körülményt figyelmen kívül hagyva, az azt jelenti, maradt egy tenyérnyi hely a szívemben,amit senki nem tudott megmérgezni.De a cinikus énem azt suttogja- majd megteszed te.Ott vagy legbelül és el fogod pusztítani, romba fogod dönteni,mert nem mersz a távolba nézni. És elhinni,hogy ott várlak valahol. Hogy tudunk félúton találkozni. Mert jár nekünk. Csak ennyi. Mi. Egymásnak.

Ellöksz újra. Összetörsz. És abba mindketten belehalunk.

2013.09.04.