Feng vendéglője

Azt hittem, nincs szörnyűbb dolog annál, amikor egy író kifogy az ihletből, nem tud írni és ennek következtében mélységes depresszióba süllyed, inni kezd, netán drogozni, elmarja maga mellől a családját, a barátait, és még az utcára is csak éjjel merészkedik ki, amikor jótékony árnyék borul a szerencsétlen ember meggyötört arcára. Be kell látnom, nagyot tévedtem...

Nemrégiben az én forrásom is elapadni látszott, s már kezdett rajtam úrrá lenni a kétségbeesés, elvégre egy feleséget és egy gyereket el kell tartani valamiből. A helyzetet azzal próbáltam mérsékelni, hogy visszagondoltam korábbi hasonló esetekre: reggel elindultam otthonról, hogy végigjárjam a várost, s estére legtöbbször már kész történettel a fejemben tértem haza. Az ebbe vetett hit vezérelt legutóbbi alkalommal is. Az elején minden a megszokott menetben zajlott: egy csésze kávé és egy pirítós után kiléptem az utcára. Ősz lévén hűvös szellő kapott egyre gyérülő hajamba, és már átkoztam magam, amiért nem vettem kalapot, de vissza akkor sem fordulhattam, mert az megzavarta volna a dolgok rendjét. Így meg kellett elégednem a kabátom felhajtott gallérja nyújtotta menedékkel - de már akkor tisztában voltam vele, hogy amint másnap felkelek, fej- és torokfájás fog gyötörni, na meg Emily, aki fejemhez vágja korholó szavait: "Sosem hallgatsz rám!", "Mért nem jöttél vissza a kalapodért?", "Most aztán Jeremy is el fogja kapni!" és a többi, és a többi - akinek felesége van, el tudja képzelni.
Ez pontosan így volt rendjén.

Azon a reggelen a szél egyre csak erősödött, mindenfelé újságpapírok és nejlonzacskók repkedtek, az autósok is óvatosan közlekedtek emiatt; egyszer pedig hangos üvegcsörömpölésre lettem figyelmes - egy ablakot úgy becsapott a természet alattomos ereje, hogy még az üveg is kihullót belőle. Mindezek vittek rá arra, hogy egy teaházba betérjek. Még sosem jártam őt, sőt, nem is láttam, valószínűleg akkoriban nyithatott meg. Valami kínai neve volt, számomra érthetetlen betűjelekkel hirdetve magát ajtaja felett.
Amikor benyitottam, felcsendülő szélhárfák zaja ütött meg a fülem. A vendéglőben félhomály uralkodott, a levegőben olcsó ópiumutánzat illata lengett. Az egy helyiségből állt, melyben alacsony gyékény fallal elválasztott boxok álltak. Nem is lett volna szükség magasabb falakra, hiszen ülőalkalmatosságként párnákat helyeztek a puha szőnyeggel borított padlóra, alacsony asztalok köré.
"Rossz lehet itt kitakarítani eső után" gondoltam körbenézve, aztán elindultam egy üres box felé - bár szinte az összes üres volt. Szinte le se ültem, máris ott termett egy alacsony kínai férfi, kezében itallappal - melyet azonmód át is adott nekem - és igencsak meglepődtem, amikor majdhogynem tökéletes angol kiejtéssel köszöntött és közölte, hogy megvárja, míg választok.

Elég sokféle tea állt a vendéglő kínálatában, s a legtöbbről fogalmam se volt, mik lehettek, így a Zöld tea mellett döntöttem, amit Emily is előszeretettel fogyaszt.
- Azonnal elkészül, Mr. Wright!- mondta a kis kínai, meghajolt és már el is szaladt
- Köszönöm, Feng! - szaladt ki a számon, mielőtt belegondolhattam volna, hogy egyáltalán mikor mutatkoztunk be egymásnak?! Ugyanis biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk azelőtt, nem árultam el neki a nevem, abban pedig még biztosabb, hogy ő sem az övét. Ez már kezdett kissé furcsa lenni. Az angol beszéd még hagyján, hiszen nevelkedhetett már itt, Angliában, az is lehet, hogy angol nevelőszülőknél, ez észszerű magyarázat lenne. Viszont ez a "telepátia" már annál kevésbé indokolható racionális keretek között.

Ekkor vettem csak észre, hogy időközben mennyire megszaporodott a vendégek száma. Amikor beléptem, még szinte üres volt a hely, talán ha négy vendég volt rajtam kívül.
"Biztos azért nem hallottam a szélhárfát, mert nagyon lefoglalt a rendelésem" próbáltam bebeszélni magamnak ezt a félig-meddig hihető verziót, ami cseppet sem nyugtatott meg. Ahogy ott ültem a széles bársonyborítású párnán, körbenéztem az időközben érkezett vendégeken, idegenül kezdtem érezni magam, ugyanis egytől egyik mind kínai volt, s azon a gyors, zenei ívekkel vetekedő nyelvükön folytattak hosszas eszmecseréket.
Fel akartam állni és kiszaladni innen, ám mielőtt cselekedhettem volna, visszatért Feng egy apró tálcával, rajta egy csészével, melynek tetején egy lapos, kerek sütemény pihent. Letette elém az alacsony asztalra.
- Vigyázzon vele, Mr. Wright, még elég forró! - irritált, ahogy kimondta a nevemet. A szőr is felállt tőle a hátamon. Meg akartam kérdezni, honnan tudja, ki vagyok, de a gondolataimba vágott. - Nézzen csak oda! - mutatott lelkesen a boxok közrefogta térre, ahová épp akkor érkezett egy csoport kínai zenész, s amerre a fejem automatikusan mozdult, mintha nem is én irányítanám a saját testemet. - Az unokaöcsém most fog először fellépni. Ő játszik a mandolinon.

Valószínűnek tartottam, hogy valahol már összehangolhatták a hangszereket, mert ahogy elhelyezkedtek, rögtön játszani kezdtek. Minden beszédhang elcsendesedett, s a helyiséget uralma alá vonta a harangok, csengőkövek, sípok és selyemhúros hangszerek varázslatos dallama. Nem tudtam elfordítani a fejem - és ami a legszörnyűbb, nem is akartam. Még a gondolataimat és az a zene uralta.
Azt "akarta", hogy egy óriási kertet lássak, melyen egy ezüstpatak folyik keresztül, virágzó cseresznyefák között. Ott álltam ennek a kertnek a közepén, meztelenül; nem zavart, mert egyedül voltam. Halványrózsaszín szirmok szállongtak körülöttem, s ahogy néztem egyre a patak vizét, úgy apadt szemeim előtt, míg végül semmivé vált. Szörnyű fájdalom hasított a fejembe, majd onnan lassan továbbsugárzott az egész testembe. Dühvel telten rohanni kezdtem, éreztem, ahogy a puha szirmok késként hasítottak bőrömbe. Véreztem. De végül megláttam a megoldást: egy lugas állt előttem, és egy kis tó. Ebből indult ki az ezüstpatak - az ÉN forrásom -, ám el volt torlaszolva nehéz kövekkel és ágakkal. A tó nem volt üres. Egy csodaszép nő fürdött benne gyermekével. Ők is meztelenek voltak. Én pedig tudtam, mit kell tennem. Felemeltem a kezem: egy kardot pillantottam meg benne, mellyel elindultam kettejük felé, s nemsokára a kristálytiszta vízbe hármunk vére vegyült...

- Mr. Wright! - szólongatott valaki.
- Magához tért már? - kérdezte egy másik, távolabbról jövő hang.
- Nem... - kezdte elcsigázva - Mégis! Kinyitotta a szemét! - folytatta izgatottan.
Először csak homályosan láttam, aztán lassan kezdett kitisztulni a látásom. Feltűnő volt a fehérség.
- Ez a Mennyország, vagy a Pokol? - kérdeztem erőtlenül.
- Ez egy kórház, Mr. Wright - hajolt be látóterembe egy fiatal, kínai ápoló.
"Ez Feng!" a vészharang felordított a fejemben.
- Kezdtük elveszíteni a reményt, hogy felébred - jött oda a másik hang tulajdonosa, egy orvos. - Egy hatalmas üveglap esett a fejére. Már csoda az is, hogy egyáltalán túlélte. Napokig kómában volt. Ha nincs az a kedves öreg hölgy, aki kihívja a mentőt, biztosan elvérzik.
- Látja, doktor úr, mégiscsak hatott a zene és az aromaterápia! Én megmondtam! - kiáltott fel örömmel "Feng".
Az orvos csupán egy halvány mosolyt engedett meg magának.
- Nos, Mr. Wright, még el kell végeznünk néhány vizsgálatot, és egy ideig megfigyelés alatt kell tartanunk. Ha semmi gond nem adódik, hamarosan otthon lehet a családjával.
Hirtelen nem tudtam, minek örüljek jobban: annak, hogy túléltem egy súlyos balesetet, vagy annak, hogy az álmom csak álom volt.
Még két hétig benn tartottak a kórházban. Ez idő alatt megtudtam, hogy Feng valóban Feng. Ő volt az, aki segített felébredni. Mindig mellettem volt, amikor Emily nem tudott, és sokat mesélt. Többek között unokaöccséről, aki mandolinon játszik, és egy teaházról, melyet a szülei nyitottak nem messze attól a helytől, ahol az üveg a fejemre zuhant.

Amikor elérkezett az indulás ideje, megköszöntem mindent az orvosoknak és Fengnek, akire már nem rémülettel, hanem tisztelettel néztem, aztán Emily-vel és Jeremy-vel hazataxiztunk.
A feleségem néhány napig tejben-vajban fürösztött, sok év után a szüleim is meglátogattak. Egyszóval minden tökéletes volt. Kivéve, hogy még mindig nem tudtam írni. Pedig a kórházból hazafelé mintha már csírázott volna egy történet, de nem tudott felszínre törni.
Napokig szinte csak néztem magam elé, mintha arra vártam volna, egyszercsak megjelenik következő regényem tartalma a szobámban. Ha szóltak hozzám válaszoltam, ha ételt hoztak, megettem, de magamtól egyik se jutott volna eszembe. Aztán az utolsó napon eszembe jutott az álom, melyet a kóma alatt láttam. Vagy mondhatnám úgyis, hogy az álom az álomban.

Újból a kertben álltam az elapadó forrás mellett, újból elindultam a tó felé, s újból megláttam a nőt és a gyereket. Lenéztem a kezemre. Ezúttal konyhakés volt a kezemben, s valahogy túl valóságosnak tűnt. Ezt igazolta a tény, hogy az iménti tó pontosan olyan alakot vett fel, mint a saját fürdőszobám, ahol a saját feleségem épp a saját gyerekemet fürdette. Háttal nekem.
Az ajtó nyitva volt, a szőnyegen nem hallatszottak lépteim. Könnyedén Emily mögé lopóztam, s a kés még azelőtt húsába csúszhatott, mielőtt még felcsillanhatott volna Jeremy gyermeki szempárja, amint meglátja apucit, arcán őrült vigyorral. Anyuci aztán meg akart fordulni, de így a kés csak jobban megsebezte, s nem mellékesen egy apró víztócsára is lépett, melyen megcsúszott, s fejét a kád szélébe verte. Meghalt, vagy elájult. Nem tudtam eldönteni, ezért biztonságból a torkát is átvágtam.

Ekkor Jeremy már ordított, de nem moccant. Apuci megőrült, és ezt még az ő két éves agyával is fel tudta fogni, s azt is, hogy nincs menekvés, hacsak apa rá nem jön, mit tett, s meg nem gondolja magát, mielőtt vele is végezhetne.
De nem jöttem rá. Drága feleségem kiontott vérétől nedvesen és ragacsosan a fiam elé léptem. Lehajoltam, mintha gyengéden karjaimba akarnám venni és megvigasztalni, ehelyett átvágtam azt a nyavalyás torkát, melyből az idegtépő visítás jött. Hiába hanyatlott vissza ernyedten a kádba, még mindig ordítást hallottam. A sajátomat.
Körbenéztem a családomon. Idilli képet láttam. Emily és Jeremy - akiket életemben legjobban szerettem -, együtt, csendesen feküdtek vöröslő vérükben.
"A vörös a szeretet színe!"
Olyan nyugodtak voltak. Csak szemük ne lett volna olyan üres és üveges.

Rettenetes röhögőgörcs jött rám, s ahogy így néztem őket könnybelábadt szemmel, egy ötletem támadt, egy könyv címe: Feng vendéglője. És már a történetet is láttam, elejétől a végéig!
Még akkor is csak nevettem, amikor a rendőrség megérkezett. Visítva nevettem, amikor a hideg vasat rábilincselték a kezemre, s miközben cipeltek kifelé a házból, folyamatosan csak annyit ordítottam:
- MÁR TUDOK ÍRNI! MÁR TUDOK ÍRNI!