Felejtés

Lassan gomolyog a leheletem a hideg téli estébe, reszkető ajkamon tüzes halált halnak a hópelyhek. Sötét van és közel s távol egy lélek sincs, csak a csend van és én, csak mi ketten. Egyik lábamról a másikra állok, idegesen topogok két tenyerem összedörzsölöm és fagyos markomba lehelek. A csendben csak a cipőm sarkának kopogása hallatszik a jeges padkán. Az órámra pillantok de már vagy századszorra, a percek lustán vánszorognak a szívem minden egyes másodperccel gyorsabban, ver. És én csak várok…

…. Várok... mint minden nap... kimegyek az állomásra, és a napról napra egyre fagyosabb korlátnak támaszkodva számolom a másodperceket, amik sehogy se akarnak múlni és csak várok.
.. Fény villan, felkapom a fejem... talán... hátha... de hamar rá kell jönnöm, hogy megint csak a képzeletem játszik velem sehol semmi csak a néma csend. Minden egyes téves villanással gyorsabban ver a szívem egyre sűrűbben pillantok az órámra hátha egyszer majd.. talán… valamikor..

…tudom hogy valami egyre rohamosan közeledik. Igen. A felejtés. Én nem akarok felejteni én emlékezni akarok, újra és újra átélni minden egyes másodpercet újra és újra átélni mindent és szenvedni. Egyszer majd eljön az az idő, amikor otthon maradok, amikor nem sétálok ki az állomásra, amikor nem számolom tovább a másodperceket. Hiába…
De még emlékszem mire várok, még emlékszem mi hiányzik…
Még emlékszem...
Érdes tenyered érintésére a bőrömön…
A szavakra, amiket a fülembe súgtál…
Még érzem forró leheletedet a nyakamon, égető, vad csókod ízét az ajkamon, még érzem a magamon mindent átható tekintetedet…
Még emlékszem karod erejére, ahogy magadhoz szorítottál, hogy milyen volt szeretni téged
Még emlékszem arra, amikor utoljára néztél rám és összekapcsolódott tekintetünk fagyos kék szemeddel még egyszer utoljára rám néztél…
De meddig még? Hiába kapaszkodok az emlékekbe, mintha csak víz lenne a kezeim között, úgy hagynak el engem, ahogyan te is itt hagytál engem. Egyedül..

… Fény villan ezúttal valós. Zakatolva siklik be a vonat az állomásra, fényei elvakítanak. Élesen csikorogva lefékez. Egy pillanatig még csönd van majd hangos dörrenéssel kicsapódnak az ajtók… Letörlöm kicsorduló könnyem és lassan távolodok a perontól folyton vissza vissza nézve. Emberek özönlenek az állomásra talán te is köztük vagy talán nem.. . Biztos távolságra, ahol már nem láthatsz megállok és szememmel téged kereslek… majd elmegyek mint mindig mielőtt megpillanthatnálak, mielőtt az álom valóra válhatna. Mert álom vagy csupán.. egy egyre halványuló emlékkép.