Érezd

- Hagyj meghalni! Engedj el! - könyörgött. A férfi ajkán gúnyos mosoly villant.
- Még nem! - hangja olyan volt, akár a leghidegebb szél süvítése egy üres sikátorban.
- Miért? - súgta a nő, de nem kapott választ. A fölé tornyosuló alak talán maga sem tudta, hogy miért teszi. Talán, mert a nő túl sokat tud, túl jól ismeri, s ez az ő helyzetében már veszélyes lehet. Az is lehet, hogy a tiszta élvezet az, ami vezérli, bár a mocsokban heverő, görcsöktől rángatózó test ezt nem akarta elfogadni. „Lehet, hogy mégis félreismertem! - gondolta keserűen. Annyi év, s mind hiába!”
- Emlékezz! Emlékezz... - súgta a férfi, akit egykor szeretett. Nem. Még most is szereti, mindennek ellenére, most is teljes szívéből odavan érte. Pedig tudja, hogy meg fogja ölni. Igen, ez a sors vár rá.
A férfi lehajolt, köpenye szegélye súrolta a nő testét, csuklyája leomló redői mögül elővillant parázsló tekintete. Csontos, hideg ujjak bukkantak elő a fekete ruhatömegből, s végigsimítottak a nő arcán, hogy aztán lejjebb vándorolhassanak. Minden érintés kín volt, valósággal perzselt, a nő képtelen volt elviselni, mégsem volt más választása. A hideg kő sebeket dörzsölt a testébe, ahogy elhúzódni próbált, a vér áztatta kötelék azonban nem engedte.

Tom beszélt hozzá, de már nem hallotta, minden összemosódott, s mintha a fájdalom is szűnni kezdett volna. Bár lehet, ezt is csak képzelte. Talán már meghalt. Ha ez a halál, hát jöjjön, s ragadja el örökre, hisz oly csodás!
Nem, még mindig a sötét cellában volt. Mélyen a föld alatt, eltemetve, nemsokára talán örökre. Érezte, ahogy a sötétség közeledik felé, egy láthatatlan erő, ami magába akarja szipolyozni. Már nem irányíthatta a gondolatait.
- Szervusz Tom! Hiányoztál! - borult a jóképű fiú karjaiba. Legszívesebben el se engedte volna, de hát a vonat indul, nekik is fel kell szállni.
- Hogy telt a nyár? - kérdezte azzal az elbűvölő mosollyal a fiú, amit Zília úgy szertett. Bár kedvesnek látszott, mégis hideg maradt, de a szerelmes lány ezt nem vette észre.
A kín nem akart szűnni, az érzéketlen, mindent magába ölelő sötétségből csak egy izzó szempárt látott. Valamikor imádta ezeket a szemeket. Valamikor tűzbe jött tőle a teste, s olyankor mindent elfelejtett. De ennek már vége.
- Tom, mondani szeretnék valamit! Nagyon fontos!
- Most nem érek rá - felelte hidegen a tizennyolc éves fiú. -, majd később.
- A fenébe is, csak egy kicsit figyelj már rám! - kiabálta magából teljesen kikelve a lány. A folyosón sötét volt, s a fiú is háttal állt neki, így nem láthatta a dühtől teljesen koponyaszerű arcot.
- Nem.

Már nem érezte a fájdalmat. A teste szinte felismerhetetlenné torzult, a haja lucskos volt a kosztól és a vértől.
S nem a kín volt a legrosszabb. A belsejét marcangoló, megmagyarázhatatlan érzések, melyeket nem tudott elfogadni. A sötét gondolatok Tomról, melyeket legszívesebben kiűzött volna a fejéből. De nem lehetett. Már nem tudott a szívére hallgatni, nem tudta eltüntetni azt a sok mindent, ami történt.
- Tom, terhes vagyok - nyögte ki végre a fiúnak, mikor az hajlandó volt egy kicsit figyelni.
- Nem tarthatod meg! - vágta rá gondolkodás nélkül, s a szeme dühösen fellángolt.
- De... - kezdte a lány, hangja azonban elfúlt a jeges rémülettől. - Ezt még te sem gondolhatod komolyan!
- De, Zília - felelte nyugodtan a fiú. - Komolyan gondolom.
A padlón feküdve a nő biztos volt benne, hogy az volt élete egyik leghelyesebb döntése, hogy elmenekült szerelme elől, s világra hozta a csodálatos gyermeket. A csöppnyi kisfiú tökéletes volt. Egy törékeny élet, mely belőle származott, az ő vére volt, s úgy hitte, senki se veheti el tőle. A gyermek kárpótolta az elvesztett szerelemért, s minden magába zárt keserűségért. A halkan dobogó szív, a vékony ujjak, a gyönge, törékeny test, az ívelt száj, a szeme... tökéletes volt, s igazán csak az övé.
Úgy vigyázott az apró életre, mint az egyetlen számára még fontos dologra a világon. Mindent megadott a gyermeknek, amire egy anya csak képes lehet. Elhalmozta szeretettel, odaadással, s már elfelejtette a régi, gyönyörrel teli éjszakákat. Már nem érezte magát egyedül.
Egy vidám, nyári nap jött el. A lány tudta, hogy nem rejtheti el örökre a fiát, mégis megpróbálta. De a gyermek apja mindenre képes. Épp a konyhában állt, limonádét készített az alig hat éves fiúcskának, aki katonásdit játszott a nappaliban. Hangtalanul jelent meg, Zília csak a köpenye susogását hallotta. Bekukkantott a szobába, s figyelte a fiát. Tudta, hogy az övé, s tudta, hogy a gyermek már most óriási hatalommal bír, s ez bizony veszéllyel járt, ő senkivel, még a saját fiával sem kívánt osztozkodni. Tom, vagyis akkor már Voldemort megfordult, s Zíliára nézett. A tekintetéből hiányzott a régi, mindent felemésztő láng. A fagyos hideg végigjárta a fiatal nő testét. A férfi nem szólt, nem üdvözölte kedvesen, csupán egy üvegfiolát tett az asztal sarkára.
- Ha van egy kis eszed - sziszegte -, akkor beadod ezt neki. Úgy nem szenved majd olyan sokáig.
Zília remegő kézzel fogta meg a kis üveget, tartalmát egy pohárba öntötte, majd limonádét kevert hozzá. Nem volt tudatában annak, amit tesz. Nem fogott fel semmit, valami lebénította. Elcsigázott léptekkel ment a nappaliba, az egész teste remegett.
- Mama! Mi a baj? - kérdezte aggódva a fiúcska.
- Semmi - erőltetett mosolyt az arcára a nő. - Itt a limonádé, igyál! - mondta, s szemében könnyek reszkettek. A fiú átvette a poharat, s megitta az egészet. „Nem hagyott egy cseppet se, hogy kövessem!” - villant át Zília agyán. Nem fogta fel, mit tett. Mintha az egész csak egy rossz álom lett volna. De tudta, így legalább nem szenved sokáig. A gyerek még játszott egy keveset, mozgása lelassult, feje a földre billent. A tekintete az anyjáéba fúródott, mintha csak azt kérdezné: miért? Többet nem pislogott, de a nő nem értette, pedig egyértelmű volt. A szeme csillogott.

Mikor magához tért a kábultságból, a konyhába rohant. Kirántott az egyik fiókból egy kést, s megpróbálta magába döfni, de a férfi nem hagyta. Elhurcolta egy sötét, ablaktalan cellába. A nő napokig, hetekig tombolt. Fejét a falba verte, megpróbálta magát felakasztani, nem evett, nem ivott, véresre harapta, marta a testét, még sem halt meg. Ordított, sikított, nyöszörgött, de a fizikai fájdalom nem nyomhatta el a benne dúló háborút, a fejében duruzsoló lágy suttogást.
Aztán mikor már nem tudta magát megvédeni, akkor megint eljött. A Nagyúr. Ránézett, s csak annyit kérdezett:
- Érzed?
De a nő nem felelt, már nem volt rá képes. Aztán kínozni kezdte, s Zília agyában összefolyt a múlt és a jelen. Az elveszített, majd megtalált boldogág. Emlékek jöttek, össze-vissza, csak azért, hogy aztán örökre eltűnhessenek.
Még nem halhatott meg. Volt valami, amire tudnia kellett a választ, bármi áron.
- Sosem szerettél, igaz? - hörögte pergamenszáraz ajkain keresztül, melyet csak a vér festett pirosra.
- Csak egy eszköz voltál - súgta a férfi-, mint az összes többi.

A nő ezt már nem tudta elviselni, agya végleg felmondta a szolgálatot. A teste szét akart robbanni, a kín belülről égette. A testén ejtett sebeket szinte már nem is érezte, de a szíve mintha meghasadt volna.
- Érzem… - súgta utolsó leheletével, de a fölé tornyosuló sötét alak sose tudta meg, hogy mire gondolt a halott nő. Megfordult, s elment. Nem számított. Csak egy volt a sok közül.