Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A fekete hosszú hajú nő felrakott egy fekete kávét és leült a konyhaasztal mellé. Az űrhajó...
Gini a 39 éves szőke hosszú hajú nő ellökte magát és repült a levegőben. Megtehette ugyanis...
“Az ördög a részletekben rejlik.” Fontosnak tartom a részleteket, mindig megfigyelni, értelmezni,...
Asterios hős lesz, a Bányakirály hajóit pedig egy újabb drenya érkezése is boldogítja.
-A fenébe is, hogy pont belebotlottak…és utána épp az IP6944-en kötöttek ki… Ennyi véletlen.<br...
Friss hozzászólások
BURGONYA: NEM TUDOM MIT SZíVSZ, DE FOLYT...
2021-09-18 01:29
BURGONYA: REMEK HA AZ EMBER KIADJA MAGÁB...
2021-09-18 01:28
otto64: Az hiszem becsapott a tanárnő,...
2021-09-15 09:42
tantra: írtam Önnek mailt
2021-09-13 12:35
Szeszti90: Várható folytatás? :)
2021-09-12 22:25
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Emlékek

"Az emlékek minden nappal egyre nehezebbek lesznek. Minden nap lejjebb húznak egy kicsit. Magad köré tekered őket, egyszerre csak egy szálat, és a saját szemfedődet szövöd meg velük, saját magadnak készítesz gubót, és szép lassan megbolondulsz benne..."

(Mark Lawrence: A tövisek hercege)



A pisztolyomat szorongattam a kezemben. Nem volt benne golyó, már nem, mégis meg-meghúztam a ravaszt, a fegyvert magam felé fordítva, mintha egy beleragadt töltény még kipattanhatna belőle, egyenesen a mellkasomba. Persze ez csak kósza reményként szálldosott körülöttem, de megtehettem volna, megkönnyíthettem volna ezzel a dolgomat, mert a töltény ott volt a zsebemben. Az egyetlen ok, amiért nem tettem, az egy csodálatos ember, aki ezt nem érdemli meg.
A padon ültem, a hó lassan, de nagy pelyhekben esett. Besötétedett már, csak egy pislákoló villanyoszlop adott valami fényt, ami néha ki-kihunyt, majd újra világított. Körülöttem vén, a hó súlyától meghajolt fák, előttem egy befagyott tó. Egy lélek sem járt már utcákon. A pisztoly még mindig a kezemben volt, szorítottam, mintha aranyat érne. Aztán letettem magam mellé. A térdemre könyökölve, meggyötörten vártam valami csodát. Halált, megváltást, akármit vagy akárkit, csak megváltoztathatnám az elcseszett életemet. Valójában, már ezt a csodát várom vagy tizenkét éve.
Csak egy férfi voltam, nem több, az emberek nem ismerték a nevem, csak annyit tudtak, hogy egy férfi vagyok. Kinek mit számít, hogy ki miért tesz meg valamit? Senkit nem érdekel ez. Az embereknek csak az számít, hogy valaki megtette, amit megtett.
Négy év. Ennyi ideje hűséges társam ez a kicsi kis fekete fegyver, és egy kapucni. Már négy éve másnak sem tekintem az embereket, mint eszköznek egy cél eléréséhez. Négy éve hiszem azt, hogy a tetteknek nincs következménye.
Négy év. Elég idő ahhoz, hogy minden, eddig jelentéktelennek hitt rossz cselekedet felhalmozódjon egy kupacba és a sárba tiporjon. A súlya alatt elsüllyed az ember és belefullad a saját maga meghozott döntések következményeibe. Közben megőrül, elveszíti saját magát, nem lát semmi mást maga előtt, csak az emlékeket. Furcsa dolog az, amikor az ember a saját mocskából próbál kijutni, de csak egyre mélyebb és mélyebb gödröt ás magának az iszapban a folyamatos kapálódzással. A lába köré tekerednek a hínárok, amik régi sebekből nőttek és gyötrelmes, lassú halálra ítélik az embert. Nincs annál rosszabb. Én, valójában, nem félek meghalni, csak gyors legyen. Mert amikor az ember gyötrődik, lepereg a szeme előtt az egész addigi élete, és csak még fájdalmasabb lesz az egész. Ha például fejbe lőnek, nem érzel semmit, még csak fel sem fogod, hogy mi történt. Csak egyszerűen eltűnsz.... Legalábbis én így gondolom. De ha valami meg akar fojtani az emlékeidben és a cselekedeteid súlya alatt, az nem lesz gyors. Legalább kétszer tudod majd újraélni az egész életed, míg végre elfogy a levegőd. Ezért van az, hogy még mielőtt a sár teljesen ellepné és megfojtaná az embert, előbb maga vet véget a szenvedésének.
Elegem volt már az életemből, éreztem, hogy elmerülök, lassan. Vagy talán csak most vettem észre, mikor már nyakig gázoltam a saját mocskomba. A töltények után nyúltam. Kutattam a zsebemben, de beleakadt a kezembe valami más. Egy papírdarab lehetett. Kihúztam, kihajtottam. Egy kép volt. Egy kép, rajta két kisgyerek, anyuka, apuka, felhőtlen boldogságban. Felismertem az embereket. Sötét volt, a kép gyűrött és régi, de felismertem minden repedést a falon, minden gyűrődést a ruhákon, minden tárgyat, mindenkit és mindent. A kislány, a kis Anabell, Mrs. és Mr. Parker, és a kisfiú... egy mosolygós, barna hajú, ártatlan fiúcska, akinek a vigyorgása közepette látszik a nemrég kiesett tejfogának a helye, ...nos... az voltam én. A kicsi Jack. Még a drága kis Toto is ott volt az ölemben. Istenem, hogy szerettem én azt a kutyát! És milyen régóta elfelejtettem ezt a képet! Akkor hirtelen éreztem, hogy valami körém tekeredik és egy seb felreped. Egy idő után már csak néztem, de nem láttam. A szemem égett, a torkomban egy gombóc fojtogatott.
Végig húztam az arcomon a kezem, éreztem a bal oldalamon a hegeket és a hólyagok helyét. Már régen begyógyultak, de helyük ott maradt nekem egy örök emléknek. Minden nap, amikor a tükörbe nézek, emlékszem arra a napra. Ezért a lehető legjobban kerülöm a tükröket, az ablaküvegeket, vagy bármit, amiben láthatnám magamat.
Behunytam a szememet, de a kezem még mindig a bal arcomon hagytam. Azokat a hegeket azon a napon szereztem, amikor a családom meghalt. Vagyis, hogy pontosabbak legyünk, megölték őket. Az, hogy én most itt tudok ülni a padon, az csak kurva nagy szerencse, de mondhatnám, hogy néha, sőt, a legtöbbször, nem szerencse, hanem büntetés...
A hegeket tapintva bevillant elém a kép, minden, ami akkor történt, mintha nem is múlt el volna tizenkét év...

Kicsi voltam, tíz éves. Apám a minisztériumban dolgozott. A mai napig nem tudom, hogy miért, de az egyik napon, berontott hozzánk egy csapat kommandós és apámnak egyből elvágták a nyakát. Emlékszem rá. A keserű íz mindig feljön a számba, amikor ez az eszembe jut. Minket leütöttek és ránk gyújtották a házat. Engem nem ütöttek le, vagy csak magamhoz tértem egy idő után, már nem tudom. Kár volt, mert így láttam mindent. A húgom. Az anyám. A nagyszüleim. Mind elevenen égtek szinte szénné. Éreztem a hús, az égő csont szagát. Büdös, nagyon büdös. Én alig kaptam levegőt a füsttől. A tüdőm fájt, szédültem, de valahogyan kitaláltam a ház ajtaján. Az utcára tántorogtam fátyolos szemmel, aztán egy nyilalló fájdalom és a többire nem emlékszem. Úgy tudom, összeestem.
A következő emlékeim, hogy egy fehérre meszelt kórteremben fekszem csövekkel a torkomban. Az arcom mocskosul fájt, de annyi erőm nem volt, hogy hozzá nyúljak. Senki nem volt velem. Senki nem maradt nekem. Egy tízéves kisfiút nem nehéz összetörni, ugyebár. Amikor egy kisgyerek összeomlik, az olyan, mint amikor az üres csigaházra rátaposol. Apró, pici darabokra törik, amit ha nagyon akarsz, össze tudsz ragasztani, de hiányzik innen-onnan egy-egy darab. Soha nem lesz már ugyanolyan. És minél kisebb egy csigaház, annál apróbb és összerakhatatlan darabokra tudod taposni, a földig tiporni, hogy soha többé ne lehessen egészben.
Eleredtek a könnyeim, emlékszem rá, mert égette a bal arcomat valami miközben sírtam. Senki nem volt velem, hogy megvigasztaljon.
Egy hónapig feküdtem kórházban súlyos füstmérgezéssel. Az orvosok szerint egy hétig életveszélyben voltam, ők nem is jósoltak nekem pár napnál többet. Mint utólag megtudtam, az arcom bal fele teljesen megégett. Az, hogy most nem úgy nézek ki, mint valami szörnyeteg, az csakis az orvosi csodának köszönhető. Még így sem szép, de szebb, mint eredetileg lenne. Gyakorlatilag már csak hegek. Ugye, más nem is, csak is hegek.... szeretném elhinni, hogy nem jelentenek többet...
Nyolc év egy árvaházban megváltoztatja az embert. Engem legalábbis megváltoztatott. Bár az is lehet, hogy nem az árvaház változtatott meg, hanem az, hogy az én csigaházamat kalapáccsal verték szét, de mocskosul apró darabokra.
Jó dolog, ha az embernek vannak rokonai, akik segítenek neki a bajban. Jó dolog, hogy nekem voltak rokonaim, akik, tulajdonképen, le se szartak és hagyták, hogy ott rohadjak meg egy árvaházban. A legjobb.
Mikor kikerültem onnan, megkaptam azt a szép összeget, ami apámról maradt rám. Minden, ami a családomból maradt, az apám bankba berakott vagyona, vagy öt sír a temetőben és egy kép. Ennyi, ami emlékeztet rájuk.
Ezután megfogadtam, hogy ez nem marad annyiban. Gyakorlatilag egy pszichopata lettem, aki hobbiból megy, és kirabol bankokat, aki pedig szembejön vele, azt megöli. Négy éve ezt csinálom, miközben sikeres üzletember vagyok egy kibaszott nagy házzal és saját cégekkel, mindössze huszonkét évesen. Eddig azt hittem, hogy ez így jó, nem éreztem a súlyát a tetteknek. Bárkit szemrebbenés nélkül öltem meg, és valahogyan mindig sikerült elmenekülnöm a rendőrök elöl is.

Az ember életében folyamatosan elágazások vannak. Döntéseket kell hoznia, választania jó és rossz között. A döntéseknek pedig van súlya. Melyik nehezebb, melyik könnyebb. Egy ideig az ember cipeli a döntéseinek a terheit, de van egy pont, amikor már túl nehéz, amikor már összeomlik alatta, mert nem bírja. Én folyamatosan a rossz elágazásba fordultam be, tudatosan.
Nekem ez az összeomlás négy évig tolódott és most jött el. Egy kicsi lány életét vettem el, mindössze azért, mert útban volt. Eddig az ilyen dolgok nem jelentettek problémát, de most már a pohár megtelt, az én poharam már talán ki is csordult.
És ott vannak a hegek. A Csak Hegek. A Csak Hegek valójában régi sebek a lelkemben, amik most felszakadtak. Vérzek. Más nem látja, de én tudom. Haldoklom belülről. Körém csavarodik a hínár és lehúz, fölülről a tetteim súlya nyom lefelé a saját magam alatt kapart mélységbe, és a saját mocskomba fulladok bele előbb-utóbb...
Ekkor mintha a sűrűn szitáló hóban kirajzolódott volna egy alak, és még egy, majd még egy. Éreztem azoknak az embereknek a jelenlétét, akiket miattam fektettek koporsóba. Körülvettek, mind, egytől egyig. Összeszorítottam a szemem. Emberi arcok villantak elém, vagy száz arc. Mind tisztán kivehető, sápadt, üveges szemmel. Minden emberre emlékeztem most, akik valaha a lábaim előtt hevertek és csak meredtek előre a végtelenbe, mert számukra már nem volt, csak egy nagy űr. Ártatlanok és bűnösök egyaránt...
Felálltam, és elindultam. Hogy hova? Jó kérdés. Igazából csak mentem előre, vitt a lábam, de nem láttam semmit, csak arcokat. Arcokat, ha becsuktam a szemem, arcokat a hóban, mindenhol egy egy arc és két üres, meredt tekintet. Közben meg-megbotlottam a saját lábamban, levegőt is alig kaptam. Kétségbeesve néztem mindenfelé, keresve a csodát, vagy akármit.
Összeomlottam.
A keserű íz a számban volt megint, az arcom ugyanúgy égett, mint akkor, pedig már régen meggyógyult. Már Csak Hegek. A hínárok, amik lehúztak, azokból a Csak Hegekből nőttek...
Az arcok!
Üvöltöttem, a pisztolyom szorongattam. Letérdeltem a hóba, mert már nem vitt a lábam tovább. Mindenhol egy arc, a hóból formálódott szellemek körülvettek, amik nagy valószínűséggel csak az én képzeletem szüleményei voltak.
- Sajnálom! Én...Sajnálom- széttárt karokkal az égre meredtem ott a hóban térdelve. Nem járok templomba, de most onnan vártam a csodát- Mondd! Mit tegyek!- kiáltottam.- Megteszem! Bármit mondasz, megteszem! Megfulladok! Nem bírom! Segíts, kérlek! Segíts!
Lehajtottam a fejem a térdemre. Még mindig ott voltak azok az üres tekintetek.
Teljesen összeomlottam, mind idegileg, mind lelkileg. A rengeteg rossz döntés súlya lenyomott, és a gyerekkori sebekből nőtt hínárok sem engedek a szorításból. Remegő kézzel nyúltam a zsebembe a kis fémdobozért.
Közben a közelben valami csattanást is hallottam, valószínűleg egy kocsi ajtajának a becsapódását, de nem igazán érdekelt.
- Sajnálom!- suttogtam.
A pisztolyt megtöltöttem, bár alig találtam bele, mert a kezem úgy remegett.
Egy távoli hang a nevemet kiáltotta, vékonyka kis édes hang. Normális esetben vidám, de most talán kétségbeesett lehetett. Én viszont, csak arcokat láttam. Folyamatosan villogtak előttem.
A fejemhez emeltem a pisztolyt. Arra gondoltam, vajon milyen lesz, amikor reggel megtalál majd valaki és a hó pirosra lesz festve alattam. Akkor majd ő látja az én üres tekintetemet a végtelenbe bámulva. Ráhelyeztem az ujjam a ravaszra. Már nem én irányítottam magamat, hanem valami egészen más, valami erősebb.
A hang egyre közelibbnek tűnt, mintha valaki futott is volna. Én ezzel mit sem törődve készültem végre itt hagyni ezt a nyomorult életet.
- Jack! Mit csinálsz! Kérlek! Kérlek, tedd le azt a pisztolyt! Kérlek!- Akárki is mondta ezt, valószínűleg zokogott. Hallottam, mert már ott guggolt előttem. Látni nem láttam, mert nem jutott el az agyamig az a kép, amit a szemem érzékelt. Csak arcokat láttam, az arcok mögött pedig egy velejéig romlott embert. Magamat.
Egy aprócska kéz lassan elhúzta a fejemtől a pisztolyt, majd lefejtette róla az ujjaimat és bedobta a tóba egy léken keresztül. Hallottam a víz csobbanását. Mikor pár pillanat múlva ott térdelt ismét előttem, az arcok lassan tünedeztek, én pedig kezdtem érzékelni a körülöttem lévő dolgokat, bár még mindig úgy meredtem előre, hogy semmit sem láttam. Valamit motyoghattam, de biztosan csak összevissza beszéltem, mert semmire nem emlékszem belőle.
Az a valaki pedig csak térdelt előttem, nem szólalt meg, hozzám sem ért, de nem csodálom, ön kívüli állapotban voltam.
Aztán fejbe csapott a valóság. July! Ő volt az! Már tudtam! Könnyezett! Ember szemében életemben nem láttam még olyan kétségbeesést, mint az övében akkor. Valószínűleg egész délután engem kereshetett, mert eléggé zaklatott állapotban hagytam ott. Olyan dolgokat mondtam neki, amiket mostanra már százszor is megbántam, és most mégis itt térdelt előttem halál sápadtan, mégis megkeresett.
Meg sem szólalt. Egyik kezét rátette az enyémre. Melegséggel töltött el és szépen lassan rángatott vissza a valóságba. Én úgy fordítottam a kezem, hogy meg tudjam fogni az övét.
Amint felfogtam valamit a dologból azonnal a nyakába borultam és szorosan átöleltem. Majdnem hátraesett. Nagyon rossz volt sírni látni, de a célom nem az volt az öleléssel, hogy őt vigasztaljam, sokkal inkább nekem volt rá szükségem. A nyaka hajlatába temettem az arcomat. Éreztem a finom barack illatát, a szőke hajtincsei csiklandozták az orrom hegyét, mint mindig, amikor megöleltem.
July volt az egyetlen személy, aki képes volt szeretni annak ellenére, hogy mindenről tudott. Igazából, ő volt az egyetlen ember, aki mindenről tudott, másnak nem mondtam el. Persze a gyilkolásaim miatt mindig veszekedtünk, meg akart állítani, és igaza volt. Meg kellett volna állnom. És ő volt az a személy, akit én is képes voltam viszont szeretni. Megtalálta a hiányzó darabjaimat, és összerakott, mint egy puzzle-t.
- Miért csinálod ezt? Hm? Miért csinálod ezt velem? - remegett a hangja, és valójában választ se várt. Nem mintha bármit is tudtam volna válaszolni. Mit mondhattam volna neki? Hogy sajnálom?
Nem is szólaltam meg csak még szorosabban öleltem, mert tudtam, ő még most is szeret, éreztem. Nagyon haragszik rám, mind a délután mondottak miatt, mind amiatt, amit most látott, ezt is tudtam, de szeret. Fájdalmat okoztam neki, amire nem mentség, hogy ön kívüli állapotban voltam, amikor öngyilkos akartam lenni, és most miattam sír. Pedig tényleg nem akartam bántani, hiszen fontos nekem és szeretem. Mégis megtettem... És mindezek ellenére ő akkor átölelt engem, hogy érezzem, velem van, nem vagyok egyedül. És az ő ölelése felért bármivel. Az ő ölelése, ha csak egy pillanatra is, mindent helyre hozott. Az ő ölelése, ha csak egy pillanatra is, ott a hóban összeragasztotta az én apró darabokra tört csigaházamat és kihúzott a mocskomból. Levette a vállamról a terhet és levágta a lábaimról a szorító hínárt. Beásta alattam a gödröt, amit kapartam. Az ő karjaiban, ha csak egy pillanatra is, elhittem, hogy egyszer majd minden szép lesz...




"Az út végtelen, de mi nem: elhasználódunk, megtörünk. Az idő mindenkit másképp változtat meg. Egyeseket megkeményít, eszesebbé tesz, egy bizonyos pontig. (...) De legvégül a gyengeség, és a csüggetegség következik..."
( Mark Lawrence: A tövisek hercege)
Hasonló történetek
3392
Szerelem volt ez az első látásra. Valami olyan, mely mindent elsöpör. Egy hurrikán, mely kitép minden fát, és ledönt minden falat. Ember ilyen erős szerelmet még soha nem érzett, mint én akkor.
9242
Michel a következő hullám tetejéről vette észre a sziklát. Tudta, hogy vége van. A következő pillanatban a hajó pozdorjává tört alatta, ő pedig csuklóin a szétszakadt kötéllel elsüllyedt a hullámokban. Fuldokolni kezdett, de aztán rájött, hogy kap levegőt. - Biztosan valami légbuborékba kerültem - gondolta, de ekkor meglátta ismét a női arcot. Kék szemek, gyönyörű telt ajak, hullámos haj, mely egybefolyt a tengerrel lassan az alakja is kirajzolódott. Tökéletes keblek, lapos has vékony...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: