Emlékek, illúziók

A szobában csend honol, halvány fény és két ember az üresség kikötőjén. A fiú csak nézi a lányt, ahogy ő lehajtott fejjel mered maga elé. A barna szempárból lassan előkúsznak az emlékek, mint szellemek cikáznak, örvénylenek a szobában, még a gyertya lángja is megremeg egy pillanatra. Lassan a falak leomlanak, a tér és az idő megszűnik létezni ahogy átölelik őket a hónapok emlékei. Mindketten ott állnak, életük egykori színterén. Oh... hogy milyen messze sodródtak!
Az egykori pár egyszerre néz egymásra.
- Te is látod? - kérdezi a fiú?
- Igen... - feleli halkan a lány.
Mint szemlélők, ott állnak az előtt a templom előtt ahol először találkoztak. A világ színei oly torzak... Erősek és mégis árasztják magukból az ürességet...
Különös látomás ez.

A távolban feltűnik a fiú alakja, ahogy sietve, egyre szaporázza lépteit, oda akar már érni, pedig láthatja, még ott senki templom előtt nincs. Egyre tisztábban kivehető az a csillogás a szemében, a lángolás és a várakozás.
Ahogy megérkezik idegesen pillant körbe, de még Ő nem jött meg.
Telnek a percek, az emberek csak elmosódott árnyak... majd mikor a fiú felpillant meglátja közeledni a lányt! Önfeledt mosoly ül az arcára, szapora léptekkel megindul felé és boldogan üdvözli!
Az egykori pár egymásra néz, nagyon fáj nekik az a boldogság amit egykor úgy vágytak. Mindkettejük szemében ott ül az a sajgó vágyódás a másik iránt. Nem szólnak végül semmit, csak visszafordulnak és tovább nézik a történéseket.
Az emlékek elöntik őket... az az együtt töltött séta... Elfeledni lehetetlen, ahogy még mindketten féltek, de boldogak voltak...
Aztán... Az egész kép hírtelen elmosódik, gyorsan suhanó alakok látszanak, fekete árnyak húznak végig a színen, mindent átjár a rémület, egy-egy pillanatra megmerevedik egyikük félelemmel teli arca, majd másikuk keze, ahogy segítségért nyúl, de végül mindet elmossák az árnyak.

Annyira megijednek a látomástól, hogy akarva akaratlanul megfogják egymás kezét, úgy nézik tovább e különös emlék-világot.
Néhány esemény képe rajzolódik ki egy pillanatra, de ezek is szertefoszlanak árnyak sodrásában. Az emlékek már nem csak képek, elöntik az emberpárt lassan az érzések. Újra szenvednek, pedig azt hitték vége!
Felszólal egy ismerős dallam és csontjaikig hasít. Mindketten érzik az a nap, sötét folt marad életükben. A fiú mindezt látván összerogyik, a fejét fogja, üvöltene de nem jön hang a torkán, a tér szétcsúszik és a lány egyre távolabb kerül tőle.
A téboly egyre elviselhetetlenebb és az utolsó pillanatban... hirtelen szétszakad a világ!

Megszűnik a valóság és a vízió, felhők felett lebegnek, de nincsenek sehol. Csak érzik, még léteznek. Lassan egymáshoz sodródnak a fellegek közt.
Hosszú-hosszú hallgatás, melyet a fiú tör meg:
- Mondd... Te... mikor adtad fel? - hangja akadozó, remegő
A lány nem tudja mit mondjon, csak egy majdnem semmitmondó válasz hagyja el ajkát:
- Nem tudom...
Fájnak e szavak...
- Láttuk az út elejét, és mégis, idáig jutottunk...? - mondja fájdalmasan tűnődve a fiú.
- Elmúlt már, ne sírasd a múltat.
- De... Hogy történhetett? Nekünk nem ez rendeltetett!
- Lehet... - a lány szava oly üres, mégis érződik benne a fájdalom.
- Mondd... Mi lesz most velünk?
- Élünk... Tovább, ahogy eddig tettük. S lassan elfelejtjük egymást, a múltat
- Hisz tudod, hogy nem fogjuk...!
- Ez a dolgok rendje, már nincs visszaút...
- És ha én még hiszek? Ha van még bennem erő? Hiszen... Mi Egyek vagyunk!
- Ne, kérlek! Te egyedül is élni fogsz, ahogy eddig is tetted.

A fiú mintha meg sem hallaná:
- Hiszek Benned, és abban, hogy egyszer, valahol, valamikor, talán egy másik világban... együtt leszünk! Hogy hogyan azt nem tudom, de rájövök! Megtalálom azt a helyet, azt a világot! De azt már tudom, hogy nem itt van...
- Bolond voltál mindig is - súgja a lány. Szavaiban kedvesség, játékosság és egy lágyan pislákoló szeretet honol.
- Egyszer újra találkozunk! Sosem felejtelek el! - egy gondolatnyi hallgatás - De úgy fáj most elbúcsúznom, mégis muszáj! Tudom, hogy egyszer újra együtt leszünk!
A lány csak nézi a fiút, szívéből szereti, és mélyen, titkon reméli, hogy egyszer rátalál arra, amit keres, habár nem hisz már az álomban.
- Addig is az ég legyen Veled, Kedvesem! Álmainkban talán majd találkozunk! Kívánom, hogy légy boldog!
A válasz pusztán egy elejtett fájdalmas-boldog mosoly.


A kép lassan szertefoszlik körülöttük, az utolsó fénysugarak még egymás felől tündökölnek, majd azok is kihunynak, teljes sötétség, az egyetlen amit láthat.
A fiú lassan kinyitja a szemét. A gyertya már majdnem csonkig égett, a szobában nincs senki rajta kívül.
Feláll, és lassan összepakol néhány holmit, majd eloltja a gyertyát, és kimegy a házból, az ajtót is elfelejti becsukni maga után.


- Annak a lánynak ajánlom ezt az írást, kit sosem feledek.