Emlék

Emlékezem, vannak emlékeim, ha akarom, ha nem. Semmit sem felejtek el. A születésemről is vannak emlékeim. Emlékezem az orvos nevére, a haja színére, a hangjára. A szüleim ezt természetfeletti képességnek tartották, örültek neki. Én most mégis azt kívánom, bár el tudnám felejteni azt, ami történt.
A társaim sokkot kaptak, mindent elfelejtettek, én nem. Letagadtam, hogy nekem vannak emlékeim, de én tudom, hogy mi okozta a tüzet. Most egyedül én őrzöm a titkot.
Nem akarom felidézni, de ahogy elalszom, egyből pörögnek a rettenetes éjszaka képei, és újra átélem azt a borzalmat, ami akkor történt.
Az összes társam nekem köszönheti az életét. Sajnos nem mehetek oda hozzájuk, hogy: "Péter, tudtad, hogy ha nem ordítok rád, akkor összeesel, és meghalsz?", vagy: "Mónika, képzeld elájultál, én hoztalak ki, ezért nem haltál meg." Nem hinnének nekem. Persze, hisz' én is azt mondtam, hogy nem emlékezem semmire. Így, hogy senki sem tud semmit, a tűzoltóknak nehezebb dolguk van, mert csak azt tudják, amit eddig kinyomoztak.
-Valami talán lángra kaphatott a szobában.- Feltételezi az egyik. Majdnem, igazából fel lett gyújtva az asztal, és direkt, de ez már csak egy részletkérdés.
Petra volt a gyújtogató. Ő a leggyávább az osztályunkban. Aznap este is csúfolták a gyávasága miatt, ő ellenkezett, ekkor egy lány, Juli, azt mondta, hogy ha nem gyáva, akkor gyújtsa föl az asztalt.Végül megtette, bátor lett, de milyen áron.
A bentlakásos gimi, ahol eddig laktunk porig égett. Hamarosan érkeznek a szüleim. Van akit már haza vittek, van akit még nem.
Sokakat mentő vitt el, kisebb, nagyobb égési sebekkel, füstmérgezéssel kerültek kórházba az intézmény lakói. Nekem kutya bajom.
Telefonhívás érkezett. Anyáék egy autóbalesetben életüket vesztették. Nekik volt elsőbbségük. Nem sírtam, csak egy mondat ismétlődött a fejemben.
-Ó, bárcsak én is meghaltam volna, bárcsak, bárcsak, bárcsak...