Elveszett éjjel...

Éjjel. Sötét képek. Halvány fények. Az utcára lépek. Apró foltok fenn az égen, világítanak éppen. Lassan lépve haladok a téren. Nyugalom vesz körbe szépen. Alvóváros napját pihenve halkan morajlik. A járművek csendes éjjeli pihenőjüket töltik. Én haladok tovább, lépés-lépést keresve egymás után. Gondolatokba merülve, érzésekbe vegyülve, szinte már félig repülve, apró lépéseken gördülve visz tovább öntudatlan utam. Fejem zúgva, morogva, előredőlve ül fárad nyakam trónján. Egyre húzza előre érzéketlen testem. Mindenféle morajlást hallok mindent elnyomva körülöttem. Csak magam hallom, egyre vadul, zúgva, ropog, pattog, áramlik át agyam pontjain. Ez csak fokozza a bennem lévő színek kavalkádját. Hideg néma köd kering a város, s testem körül. Szemem nyitva, vakon nyugszik gödrében. Valóságból semmit sem látva úszkálnak a színek benne. Szürkeség, úszó árnyak, matt színek hullámzanak a morajlásra. Bevillanó képek át a szürkeségen.

Képzelet játék, kimerültség, pszichózis, tudatlanság. Ezek elől menekültem. Fojtogatnak, kergetnek, bódítanak. A szürkeség, a köd rontja helyzetem. Minden összefolyik, nincsenek határok. Hangok, színek, képek, érzékek már rég nem léteznek. Minden már csak a tudat egybefolyása. Küzdenék. Mégse. Mozgásra még képes vagyok. Még mindig haladok. Tempóm teljesen lecsökkent. Az utcán lévő néhány ember engem figyel. Mint egy tépet, lassított felvétel. Semmit sem érzékelek. Éles folyamatos hang emelkedik felül az állandó zúgáson. Figyelem. Nem értek semmit. Mi ez? Honnan jön. Érzékeim nem engednek. Szorítanak, magukhoz kötnek. Akaratom küzd. Lassan elhal. Másodpercek nem akarnak szökni. Minden hosszú. Másik hang tűnik fel. Tompább, hosszabb. Egyre közeledik. Újra próbálom tudatom éleszteni. Nem, nem enged. Nem tudok győzedelmeskedni felette.

Tompa lökés. Dőlök. Halk puffanás. Érzékeim visszatértek. Szemem nem nyílik. Kiabálást hallok. Rohanás. Egyre közeledik. Valami meleg a hajam közt, valami kemény és hideg a testem alatt. Ajtócsapódás. Egy mély hang kiállt. Nem tudok válaszolni. Elnehezül minden. Apró pattanás. Szemhéjam lassan mozdul. Fények szűrődnek be. Újabb színek. Agyam már nem képes feldolgozni. Tovább folytatódik a görcsös mozdulat. Még több fény, szín, alak, kép. Homály, köd, szürkeség. Tudatom nem képes összeállítani és lefordítani. Egyre jobban szétcsúszik a kép. Elúszott minden. Nem látok. Nem érzek. Hol vagyok? Mi vesz körül? Minden sötét. Emelkedek. Mi történik? Semmit se értek. Apró fénypont a távolban. Egyre jobban szétugrik, növekszik. Utam tovább halad. Nem én irányítom. Próbálom megtörni. Semmi sem engedelmeskedik.

Beborít a fény. Összerezdülök. Átesek a fényes kapun. Hirtelen színek, képek, hangok, illatok. Hová kerültem? Egy alak közelít. Tekintek körbe. Felém tart. Gondolat szökik át rajtam. Ide ért. Mit tegyek? Megszólít. Üdvözöl. Állok tétlenül. Létem mozgató rugója beindul. Megvagyok. Értem. Ez szörnyű! Miért én? De hogy lehet? Már mindenre képes vagyok. Nem várom végig a monológot. Birtokba veszem lelkem erejét. Felemelkedem! Szárnyalok! SZABAD VAGYOK!