Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Este megnyúlnak az árnyak.
És végül a végszó... Így lesz vége annak amit senki sem keresett.
Figyellek. Már régóta. Csak csöndben, úgy, hogy ne zavarjalak. Sokszor látom ezt. Ezt az arcodat....
Ma olyan történt amire sose gondoltam suli után ki mentem az erdőbe sétálni, hideg volt de...
Ez a történet arról szól, hogy valójában hogy élt a család. Mert senki nem tudta, hogy a falak...
Friss hozzászólások
bendegoose: Ezenkívül ellenszenvessé tett...
2020-05-25 18:55
Pavlov: És persze a Facebookon és az I...
2020-05-25 12:31
Pavlov: Ez és más szendvicses történet...
2020-05-25 12:30
MN80: Ez nem videó, hanem csak leírá...
2020-05-25 11:16
semeTipsum: Azért, mert ez egy pornójelene...
2020-05-24 22:39
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Eltörölve

Ülök az asztal mellett egy padon és csak nézem az embereket ahogy jönnek és mennek. Gyakran időzöm itt. Ma nincsenek túl sokan. Ahhoz képest, hogy hétvége van, meglepően kevesen. Legalábbis azt hiszem, az van. Hétvége vagy hétköznap, már eléggé összefolynak a dolgok. Minden nap ugyanolyan lényegében számomra. Nem változik semmi. Már évek óta. Igazából nem is teljesen értem mi és hogyan történt.
 
Az asztalomhoz egy férfi ül, ránézésre a húszas évei közepén-végén járhat. Vagy lehet akár a harmincas évei elején is. Férfiaknál ebben a korosztályban nehéz ezt megállapítani. De igazából mindegy is. Egykedvűen kortyolgatni kezdi a korsó sörét. Valószínűleg a pultnál már bevert egy felest, mielőtt ideült. Nem figyeltem most annyira rá, de már ismerem a szokásait. Gyakori vendég itt. Valami igen nyomaszthatja. Talán csak maga az élet. Pedig ha tudná, hogy ő még szerencsés. Legalább ihat rá eleget, hogy elfelejtse a gondjait. Én még azt sem. Persze mint azt tudjuk, mindig mindenkinek a saját problémái a legnagyobbak, így nem ítélkezem. De attól még egy kicsit irigylem. Igen, ezt a szánalmas alakot itt, velem szemben.
 
Évek óta élek már így. Élek? Tulajdonképpen ebben sem vagyok biztos. Sőt, egyre kevésbé. Nem is igazán értem, mi történt. Pedig pontosan emlékszem. Hisz az elmúlt években mást sem teszek, csak analizálgatok. Nincs igazából más, amit tehetnék. Analizálok és megfigyelek. És amire jutok, az egyre inkább abszurd. De nincs más magyarázat.
 
Először nem is vettem észre semmit. Hogy emberek átnéznek rajtam, vagy nem hallják meg, ha hozzájuk szólok, nem olyan nagy dolog. Olykor mindenkivel előfordul. Amit azonban ezután tapasztaltam, az már távolról sem volt mindennapinak nevezhető. Mert engem nem látnak. Senki. Nem lát, nem hall, sőt, ami a legijesztőbb, még csak nem érez. Ha hozzáérek valakihez, legfeljebb kicsit kirázza a hideg. De nem érzi az érintésem. Abszurd? Én is annak éreztem. Mintha csak afféle lenyomat, maradvány vagy szellem lennék. Szellem. Igen. Amit leírok, ilyesminek felel meg. Legalábbis a filmek alapján én ilyesminek képzelném el őket. Erről az oldalról. A különbség csak annyi, hogy én nem haltam meg. Legalábbis akárhogy igyekszem felidézni, semmi efféle dolog nem történt velem. Vagy csak nem emlékszem rá?
 
Ez a verzió is megfordult természetesen a fejemben, azonban ki is zártam. Hogy miért? Ha meghaltam volna, biztosan lett volna valaki, aki meggyászol. Aki hiányol. Legalább egy kicsit. Egy darabig. Ha más nem, legalább a családom, a szüleim, a testvérem, a közeli barátaim. Meg, lett volna temetésem. Sírkövem. Mint minden embernek, aki valaha élt és meghalt. De semmi ilyesmi. Figyeltem az embereket, akik közel álltak hozzám. Unalmamban még néhány temetőt is átfésültem, de semmi. Mindenki éli a mindennapjait, mintha én soha nem is léteztem volna. Semmi nem utal arra, hogy valaha is lett volna máshogy. De akkor mit keresek én itt? Mi vagyok én és mik az én emlékeim? Az volna illúzió? Mert ha az ember ennyit van magányra kárhoztatva, előbb-utóbb még a saját ép eszét is megkérdőjelezi. Már ha lehet engem embernek nevezni. Noha én határozottan annak érzem magam. Még ha sok tekintetben nem is teljes értékűnek. Inkább csak afféle maradványnak, selejtnek. Mégis, biztos vagyok benne, hogy egyszer az voltam. Na de mi történhetett? Ez az, amit évek alatt sehogy sem sikerült megértenem, akárhogy gondolkozom rajta. Sőt, egyre csak zavarosabb. A magyarázat, amit találok, pedig egyre abszurdabb.
 
Ember voltam, olyan, mint mindenki más, erről meg vagyok győződve. Ami most vagyok, azonban már inkább csak egy maradvány. Olyasmi, mint mikor kitörlöd a fájlokat a gépedről vagy a telefonodról, csak épp nem teljesen. Mert hiába nem tudod előhívni, nem tűnik el az egész teljesen és nyomtalanul, valahogy a háttértárban marad még belőlük valamiféle lenyomat, amit a megfelelő szaktudással rendelkezők továbbra is elérnek és hellyel-közzel helyre képesek állítani. Ez a lenyomat volnék én. Legyen bármilyen abszurd. Mert mégis hogyan és ki lenne képes kitörölni egy embert? Még sincs más magyarázat az állapotomra. Egyik pillanatban még élem az életem, a következőben pedig már senki nincs, aki emlékezne arra, hogy egyáltalán valaha léteztem. Épp, mint mikor megnyomják egy gépen a törlés gombot… Volt, nincs. Legalábbis látszólag. Nem mintha az életem annyira problémamentes és egyszerű lett volna, mikor véget ért… illetve inkább megszűnt. Ez a jobb szó rá, határozottan. Ami azt illeti, nem is tudok szabadulni a gondolattól, hogy volt is közte összefüggés. Némiképp. Bármilyen őrültségnek hangzik is. Nem bűnbakot akarok keresni, tényleg nem, de azt hiszem érthető, hogy szeretném tudni, mi és miért történt velem. Valószínűleg ezért is kötök ki sokszor itt, ezen a helyen.
 
Hogy mitől olyan különleges ez a kocsma? Attól, hogy itt ismertem meg valakit, aki elég sok problémát okozott nekem a létezésem vége felé. Mármint, mint mondtam, nem akarok bűnbakot keresni, én is épp olyan hibás voltam, mint ő, de attól még neki is része volt benne. Bár nem láttam itt azóta. Tulajdonképpen gond nélkül ránézhettem volna a lakásán is, valamiért mégsem mertem. Évek teltek el és én inkább kerültem. Meggyőztem magam, hogy a válasz úgysem nála van, akkor miért is bolygatnám ezt a dolgot? De még így, láthatatlanul, érzékelhetetlenül is tartottam attól, amit látnék. Pedig csak egy kósza flört, egy kellemes éjszaka volt az egész és semmi több. Ki gondolta volna akkor, hogy olyan következményekkel jár majd, amilyenekkel. Illetve járhatott volna, ha nem történik velem… ez.
 
S ekkor, mintha csak a gondolataimra reagálna, nyílik az ajtó és éppen ő lép be rajta egy haverjával. Évek óta nem volt erre példa. Legalábbis nem olyankor, mikor én itt időztem. Egy harmadikat üdvözölnek, aki a pultnál ül. Őt én is ismertem. Még anno. De természetesen, mint mindenki, úgy tűnik, ő is megfeledkezett a létezésemről. Figyelem őket, egy ideig csak a helyemről, aztán közelebb megyek hozzájuk pár métert. Közönséges témákat érintenek, munka, közös ismerősök, politika,foci és effélék. Semmi különös. Miért is lenne az? Nekik ez csak egy épp ugyanolyan este, mint bármelyik másik. Ők élnek. Velem ellentétben.
 
- Mázlisták – jegyzem meg csakúgy magamban, fennhangon. Az évek alatt előfordult, hogy kicsúszott ez-az a számon, még ha nem is hall senki. Legalább tudom, hogy van hangom. Amit csak én hallok, de akkor is van. Ekkor azonban olyasmi történik, amire évek óta nem volt példa. Ijedtemben még az oszlop mögé is ugrok. A most érkezett srác ugyanis hátrafordul és határozottan az én irányomba néz. Persze, biztos csak véletlen…
 
- Mi az haver? – kérdezi a mellette ülő egykori közös ismerősünk.
 
- Semmi… csak mintha valaki szólt volna. Valami csaj… - erre már határozottan összevonom a szemöldököm. Női vendég ugyanis épp egy sincs a kocsmában. Rajtam kívül. Már amennyire én vendégnek számítok. A többi srác persze csak röhög rajta egy jót, ő pedig elüti azzal, hogy biztosan a tévét hallhatta, vagy valami. De bennem felébred a sejtelem, hogy nem. Annyi idő után elképzelhető lenne, hogy valaki érzékel? Ráadásul éppen ő? Hihetetlennek tűnik. De ezek után már muszáj bizonyosságot szereznem egyebekről is. Vajon csak hall vagy…?
 
Még közelebb sétálok a pultnál ülő srácokhoz. Konkrétan ott állok a hátuk mögött. Először, csakúgy a teszt kedvéért, az egykori ismerősöm felé nyúlok és a vállára teszem a kezem. Ugyanazt tapasztalom, amit általában. Semmi. Egy pillanatra alig észrevehetően megrázkódik, mintha egy hűvösebb fuvallat csapná meg, de ennyi. Én érzem a vállát, ahogy megérintem, ő azonban engem egyáltalán nem. Legalábbis nem úgy, ahogy egy másik ember érintését érzékelné. Tehát továbbra sem változott az állapotom. Viszont itt érkezek el a számomra is izgalmas részhez. 
 
Lassan, óvatosan közelítem a kezem a másik srác válla felé. Másokkal ezt már könnyedén megteszem, hisz tudom, hogy úgysem reagálnak rá. De ő… Tulajdonképpen nem tudom, mit akarok igazán, vagy mit várok, de már úgy érzem, tudnom kell. Ha van valaki, aki legalább kicsit valósnak érzékel, azt tudni akarom. Nem merek reménykedni, de talán… talán kiutat jelenthetne ebből a helyzetből. Vagy legalább valamiféle reményt. Magyarázatot. Mert belegondolni abba, hogy ez már örökké így marad… Kezem közben lassan, de határozottan érinti meg a vállát. Ő pedig összerezzen. De nem úgy, mint mások szoktak. Pont úgy, mint egy váratlan érintéstől teszi az ember. Alig bírom elkapni a kezem, ahogy odanyúl, ahová a vállán tettem. Most már, talán az előzőekből is okulva, nem teszi szóvá a többieknek, csak lopva a háta mögé pillantgat és igencsak idegesnek tűnik. Persze én már nem vagyok ott. A jelek egyértelműek. Már csak egy próba van hátra. Egyetlen egy. Hall és érez engem, ez egészen biztosan. De vajon lát is?
 
Ezzel azonban kivárom a megfelelő pillanatot. Ami rövidesen el is érkezik. A haverja lekászálódik a mellette lévő székről és a mosdó felé veszi az irányt. Ő persze a másik haverjával beszélget, miközben én odalépek mellé, a megüresedett helyre. Egy pár másodpercig csak nézem oldalról. Aztán elhatározom magam. Hisz csak így lesz kellően hatásos a felbukkanásom.
 
- Rég találkoztunk – úgy szólítom meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem kell tudnia, hogy én is legalább olyan izgatott vagyok, mint amilyen feltehetően hamarosan ő is lesz. Ahogy vártam, természetesen egyből felém fordul és ahogy tekintete találkozik az enyémmel, valósággal a torkán akad a szó. Ami talán szerencsés is az ő helyzetében, tekintve, hogy a környezetében tuti mindenki hülyének nézné, ha válaszolna nekem, lévén számukra nem létezem.
 
- Jobb, ha nem válaszolsz. A többiek nem látnak vagy hallanak, csak te – teljes nyugalommal mondom neki, mintha ez nem lenne számomra is újdonság. Arcán a döbbenet magáért beszél. És valahol mégis elégedettséggel tölt el. Reményt ad. Mert felismer. Ez egyértelmű. Nem örül nekem, de felismer. Ami azt jelenti, hogy egykor igenis léteztem, nem az én képzelgésem volt az egész. Van valaki, aki emlékszik rám. Vagy legalábbis fel tud idézni, ha meglát. Nem tudom, miért pont ő az, van-e köze ahhoz, ami velem történt vagy sem, de mindenképp sok kérdésem lenne hozzá, akár tudja a választ rá, akár nem. Mert segíteni fog nekem. Akár akar, akár nem. Ő az egyetlen kapocs köztem és az egykori életem, létformám között. De azt is tudom, hogy ennek nem ez a helye és ideje. Most csak bizonyosságot akartam szerezni, amit meg is kaptam. Ennyi most elég.
 
- Még találkozunk – mondom neki nemes egyszerűséggel és faképnél hagyom, mintha ott sem lettem volna. Ő pedig csak ül ott, sóbálvánnyá merevedve, bámulva arra, ahol még az előbb álltam. Mint aki szellemet látott. Ami bizonyos tekintetben, ha azt nézzük, végül is igaz is. Még látom, ahogy a haverja vállon veregeti, miközben kissé zavartan fordul felé. De ezt már a kocsma ablakából, odakintről nézem. Már van célom, tudom, hová akarok menni. Egy olyan helyre, ahol évek óta nem jártam. Akkor is csak egyetlen egyszer. Egyetlen olyan alkalommal, ami igencsak meghatározó volt. És valószínűleg ez a mostani látogatásom is az lesz. Az állapotomnak legalább annyi előnye megvan, hogy oda megyek be és akkor, amikor csak akarok. Nem sietek különösebben, végtére is tudom, hogy nincs otthon és még jó pár óráig biztosan nem is lesz.
 
A lakása sötét, ahogy belépek és emlékezetből a szobája felé sétálok. Érdekes, hogy még mindig itt lakik. Talán valami nagyobb dobásra készül, ezért nem költözött még el innen, mikor állítólag jó munkája van. Anno legalábbis ezt mondta. Nyugodt léptekkel sétálok be a sárga falú szobájába. Tulajdonképpen nem sok minden változott azóta, hogy itt jártam. Legalábbis látszólag. Ráérősen jártatom végig a tekintetem a falakon és a bútorokon. Leülök az ágyra. Felidéz néhány emléket. Nem is feltétlenül rosszakat, sőt. Kicsit átadom magam a nosztalgiának, hisz van időm. Őszintén, szerettem élvezni az életet és nem vetettem meg a kalandokat. Amit vele műveltem, azt sem bántam meg igazából. Egy apróságtól eltekintve, ami okozhatott volna elég nagy gondokat neki éppúgy, mint nekem. Ami most már mindegy. Azért hiányzik a szex, ezt nyugodtan be is ismerhetem. Mint bármilyen társas és fizikális érintkezési forma is. De nem ezért vagyok itt. 
Az ablakhoz sétálok és hosszabb ideig gyakorlatilag rezzenéstelenül állva nézek kifelé. Órák is eltelhetnek így, mire meglátok egy alakot a bejárati ajtó felé haladni odalent. Egyből felismerem benne őt. Hát itt az idő. Ellépek az ablaktól, kihúzom egy kicsit a széket az íróasztaltól és kényelmesen elhelyezkedek benne, majd tekintetem az ajtóra függesztve, türelmesen várok. Csak másodpercek kérdése és itt lesz. Feltételezem, bízik benne, hogy csak hallucinált a kocsmában, vagy esetleg próbált annyit inni, hogy el is felejtse az egészet, hogy csak egy rossz álom legyen később. De nincs ekkora szerencséje.
 
Hallom, ahogy benyit a lakásba és lerúgja magáról a cipőjét. Nem sokkal ezután nyílik az ajtaja, majd felkapcsolódik az eleddig sötét szobában a villany. S ott áll előttem ő. Arca kicsit megrándul, ahogy megpillant. Alighanem tényleg reménykedett abban, hogy nem leszek itt, csak valamiféle kósza képzelgés vagy efféle voltam. De nem. Mert én nagyon is valóságos vagyok. Éppúgy, ahogy a kitörölt fájl a számítógép háttértárában is az. Én azonban ennél is több vagyok. Ember vagyok. Akit nem lehet csakúgy kitörölni. Ezt most ő is láthatja. Lassan, de határozott, nyugodt hangon szólalok meg, miközben mélyen a szemébe nézek, hogy érezze, ez komoly, ez a valóság és nincs menekvés, innen nem futhat és el kell fogadnia a tényeket.
 
- Mark Coward, beszélnünk kell.
Előző részek
Hasonló történetek
3027
Éhséggel merült álomba ismét.
Képekért könyörgött, útért – bár imája névtelen volt, s valahogy olyan, mint a fel nem adott fenyegető levelek.
Mindaz, ami ébredéskor megmaradt, forró benyomások izzadtsága volt csupán. Képek, melyek eleve a fikció részei. Olvasta tán őket...
4901
Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: