Elohénu

A két férfi a szakadék szélén állt. Néztek lefelé a mélybe, a távolabb eső alacsony dombokra, és azon túl a sík vidékre... ahol a horizont szélén most bukott le a Nap. Vörös volt a fénye, és vörös volt a kopár tájon mindenhol a homok. Mintha sohase lett volna élet ezen a bolygón...
Csendesen bámulta a két alak a naplementét. A baloldali világoskék, félig áttetsző lepedőszerű ruhában volt, jobbján szobrozó társa tűzpiros, testhez tapadó szűk ruhát viselt. Régóta állhattak így, de szólni nem sietett egyikük sem. Hallgatva néztek a rohamosan halványodó fénybe... a kék ruhásnak a szeme is kék volt, mélykék, mint az óceánok. A piros alaknak lángok lobogtak a szemében... Merev, rezzenéstelen arccal vártak, teljes mozdulatlanságban. Mellkasuk a legapróbb moccanást sem mutatta - nem lélegeztek.

A bolygó hangtalanul fordult el a végtelen mélységben, gyorsan futott az árnyék a vörös homokon fel a dombokra. A várakozók feje fölött elérhetetlen magasságban feltünedeztek a csillagok. Lábukon egyre kúszott az árnyék felfelé.
-Bizonyosan nem lesz katasztrófa ebből, Szeth? - kérdezte a kékszemű. Fejét nem fordította el. Továbbra is a végtelent bámulta. Társa hasonlóan cselekedett, s úgy felelte:
-Nyugalom... egymillió-kétszázezer éve nem mértük össze az erőnket... és utoljára te nyertél. Tudni akarom, melyikünk a jobb.
Besötétedett. Már csak a csillagok ragyogtak. Szeth újra megszólalt. Hangja csendes volt. Nagyon csendes.
-Emlékszel-e, Asiak? Mikor legutóbb elvertél, akkor is itt kezdtük... - alig mondta végig, bal öklében fellobbant a tűz, iszonyatos sebességgel zúdította a lángot társa arcába, aki ugyanilyen gyorsan hárította az ütést. Sugárban áradt a víz az ujjai közül, s a lángok már nem érték el a fejét.
-Szívesen kioltom szemedben a lángot... akár újabb egymillió évre... - mondta félelmetes nyugalommal - De ezt az univerzumot nem csak én... hanem Quetzalcohuatl is különösen szereti... meg Tesup... meg...
Démoni mosoly jelent meg erre az izzó szemű arcán:
-Csak nem megrettentél!? Félsz, mi???
-Nem. Azt nem.
-Tudod, a te, meg a kedvenc univerzumod tiszteletére, gyalázkodó szavaimat most egy itt élő faj gyűjteményéből fogom válogatni... gyávája!
-Gyáva nem vagyok.
-Dehogynem!
-Csak... itt pusztítani nem akarok.
-Mit is pusztíthatnánk...? Különben is, miért ne pusztíthatnánk??? Elvégre alkotók vagyunk mi is!!!
-De teremtő csak egy van...
-Te bizony fosol, mint minden becsületes egyiptomi a koszos sardánokra!

Most a kékszemű csapott oda, ökle éles jégszilánkokat vágott a másik felé. Ő ezt robbanásszerű tűzzel védte. Pillanatok törtrésze alatt forró gőzzé szublimált a jég. Majd lassan oszlani kezdett. A támadó nem várta meg, hogy a vízgőz teljesen eltűnjön. Teste hirtelen megnyúlt, egyetlen villogó kék sugárrá változott; morajlott, remegett a vörös talaj, ahogy a sugár kitört a csillagok felé. Fénysebességgel nyúlt meg, és ugyanilyen sebességgel vékonyodott el. Eltűnt a hideg, csendes űrben. Rögtön ezután hatalmas tűzoszlop csapott fel a nyomában. Iszonyatos hang üvöltött a végtelen semmibe:
-Várj meg, Asiak, ne kergesselek végig az egész Multiverzumon, hiszen én szeretlek téged, mint siiták a szunnitákat!
Csendes a nagy bolygó. Csendes, és sötét, és hideg. Teremtmény sohasem láthatta. Időtlen idők óta suhan magányosan a kiégett, alig világító csillag körül. Elrejtve a Multiverzum teremtése óta. Messze esik a galaxisoktól - túl messze... vastag jégréteggel borított felszínén örökös a sötétség. Százezer évente csak egyszer-kétszer érkezik az űrből egy-egy erősebb fénysugár, ami nem vész el a felszínen, hanem megcsillan a jégkristályokon, hogy azután visszainduljon milliárdszor milliárd éveket utazni a néma végtelenben...
Vörösen világító meteorit érkezik, száguld keresztül az űrön... vákumban mozog, mégis nagy lánggal ég. Nagyságrendekkel lépi túl a fény sebességét ahogy a bolygó jegébe csapódik. Beleremeg a kicsike égitest, szörnyű robajjal keveredik a jég a tűzzel... félelmetes hang ordít ki a hatalmas zajból:
-Megvagy, Asiak! Én pedig örülök neked, mint zsidók istene a disznóáldozatnak!

Milliárd évekig tartó harc kezdődött. Tűz és Jég - a Gonosz és az Eső istene között... ha ez egyik a legteljesebb mozdulatlanságba próbálta dermeszteni az atomokat, a másik több ezer csillag energiáját szabadította fel pillanatok milliomod része alatt. Jégkristályok pattogtak szét, s tűntek el sebesen a sötét űrben, lángok csaptak fel, s aludtak ki hirtelenül. Szétolvadt a jég, izzani kezdett a kőzet-köpeny... a következő pillanatban pedig felrobbant a bolygó.
Pörögtek, egymásba rohantak az események. A két alkotó végigszáguldott az univerzumon. És nem álltak meg a határnál. A következő univerzumba rontottak: Kergették keresztül egymást a végtelen Multiverzumon. Dimenzióból dimenzióba... A fénysebesség milliárdszorosával suhantak a galaxisok között. Aszteroidák és csillagködök égtek semmivé mögöttük. Évmilliókat zuhantak a semmiben, és millió éveket öregedtek egyetlen másodperc alatt. Szupernovák energiáját generálták és tüntették el, mozgásba hoztak és megdermesztettek... egy összezárt ökölbe szorították a végtelent, és egyetlen percben megtalálták az örökkévalóságot... Ősöreg meteoritokat robbantottak szét, fiatal bolygókat térítettek le a pályájukról, jégmezőket égettek semmivé pillanatok alatt, s csendes csillagokat változtattak át tomboló szupernovákká.
Galaxisok omlottak össze harcuk nyomán; világok pusztultak el mögöttük. Csillagrendszerek hulltak atomjaikra, és óriásbolygók zuhantak magukba, feketelyukká zsugorodva...

Ketten állnak a végtelen partján. Csendesen hullámzik a tenger a közelükben. Előretör a hullám, majd lassan visszahúzódik a teljesen sima és egyenletes lejtős kőlapról.
Közel állnak egymáshoz, szinte összeér az arcuk. A kék szempár a nem létezés hideg nyugalmával bámul a lobogó nyugtalan szemekbe. Itt már nincs energia, sem tér, sem idő. Csak ők ketten; meg a hűvös kőlap a talpuk alatt. A két fáradt harcos, és a végtelenség érzése... Tudatukat megnyitják. Beeresztik a mélységes és hideg semmit. És a csillagok halvány fényét. Koncentrálnak. Nem gondolkoznak, nem alkotnak - csak éreznek. Múlt jelen és jövő nyitott könyv előttük, de ez most nem számít. Az egész Multiverzum a feledésé ebben a végtelen hosszúságú pillanatban. Körülöttük megdermednek a molekulák. Most csak ők léteznek... Szeth ütni próbál...
Szörnyű csattanással nyílik meg a kőlap. Kettéreped, s jégfal pattan a harcosok közé a föld alól. Ugyanabban a pillanatban esnek hanyatt mindketten, és csak lassan kelnek fel azután.
-Apam Napat, mit keresel te itt?! - Szeth dühösen rázza a fejét - Csak nem segíteni jöttél Asiaknak, vizek istene???
A hatalmas jégfal egy férfiforma jégszoborrá zsugorodik hirtelen.
-Jön a teremtő. - mondja erős suttogással, miközben talpa alatt összeforr a megrepedt talaj, és elsimul újra.
-Elohénu?!
-Igen. Elohénu.
Vakító fény halványítja el az űr csillagait. Fehér tűztenger csap le az égből a három alkotóra. Lobogva gyűrűzik a végtelen kőlapon, majd rövid másodpercek alatt ellobban. Csuklyás, magas alak áll a parton - fénylő fehér a ruhája. És az arcát látni nem lehet. Halvány köd lebeg körülötte bármerre lépked. A hullámok fölött elnéz a végtelenbe... nézi a csillagokat.
Áll csendesen a három alkotó: Apam Napat, Asiak, és Szeth. Tudják, érzik, a teremtő bezárta őket most ennek az univerzumnak ebbe a fekete gyöngyszemébe. Itt vannak egy elfeledett, ősöreg bolygón, és egyetlen másodperc alatt élnek ezer éveket, mert Elohénu szólni akar hozzájuk.
De Elohénu hallgat... talán a csillagokat csodálja... talán nem.
Hirtelen megjelenik egy szélesvállú nagy kolosszus a három alkotó mögött. Éjfekete a ruhája és a teste. Csak a szeme villog.
-Megjött a vén tojásdobáló! - ordítja torkaszakadtából Szeth.
-Mula Dsadi. - dörög Elohénu hangja.
-Hívattál. - mondja az éjfekete alak.
A teremtő nem válaszol. És nem is fordul meg.
Újabb lelkek tűnnek fel az alkotók csoportjában. Három nőalak.
-Miru, Istar, Aphrodité... - suttogja az alkotó. Hármas ikrek. Még ruhájuk is teljesen ugyanolyan. Gyönyörűek mindhárman.
-Gyűlés lesz! - vigyorog Szeth.
-Taaroa, Natigai, Yumo.
Három új alakkal gazdagodott a csoport. Utánuk egy nőalak érkezett. Ruhája vérvörös volt, fejét büszkén tartotta magasra az alkotók között.
-Káli. - mondta ki Elohénu a nevét.
-Itt vagyok. - felelte az istennő.
Ozirisz, Hathor, Marduk és Tesup egyszerre érkeznek. Nyugodtan, szinte vidáman bámulják az egybegyűlteket. S várják a teremtő beszédét...
-Neit. - Megjött az utolsó, akit vártak. Gyönyörűszép lélek.
Elohénu lassan megfordult.
-Dőljön el a csata. - mondta - Győzzön a jobbik!
A táj egy pillanat alatt megváltozott. Homokdombok emelkedtek a magasba, kék lett az ég, és perzselően tűzött a Nap.
Elohénu és az alkotók magas hegyen állottak. A széles völgyet figyelték. Két hatalmas sereg állt ott egymással szemben.
Szeth összeszűkült szemmel figyelt előre a dárdásai mögül. Fülledt volt a levegő. Izzadtság bűze terjengett a katonák között... Szeth végtelen nyugalommal markolássza kardját... szemben Asiak serege... várnak... várnak a támadással... majd egyszerre lendül a két vezér kardja a magasba... támadást parancsolnak mindketten.
Újra besötétedik. Csillagok ragyognak az égen. Elohénu és az istenek ismét a végtelen kőlapon állanak, s hallgatják a csendes hullámverést.
-Asiak, Szeth! - mint a mennydörgés, olyan a teremtő hangja.
A két alkotó megáll Elohénu előtt.
-Mondtam nektek, hogy csakis saját kezetekben bízhattok, nem? Mégis képesek lettetek volna lemészárolni azokat a lényeket, hogy megtudjátok, melyikőtök a jobb... - most ő támadott. Egyszerre csapott mindkét alkotóra. Hiába látták előre az ütést, hiába védekeztek legjobb tudásuk szerint, - a teremtő képes mindent átírni - úgy vágódtak hanyatt a kőlapon, hogy az megrepedt alattuk. Szégyenkezve keltek fel, de visszatámadni nem mert egyikük sem.

Elohénu akkor a többiek felé fordult.
-Én teremtettelek titeket... megengedtem, hogy kedvetekre alakítgassátok a Multiverzumot. Megengedtem, hogy alkossatok, és hogy pusztítsatok... megengedtem, hogy életet adjatok, és sajnos azt is, hogy öljetek... teremtmények vagytok, de istenek... Ott voltam amikor benépesítettétek a bolygókat, amikor törvényeket adtatok a lényeknek, és eléggé bölcsen megszabtátok útaikat, hogy békében és jól élhessenek... jól meghülyítettétek a földi embert hatvanezer évvel ezelőtt! Natigait azóta Mindenható Istennek hívja sok nemzet... Szethet pedig minden gonoszság forrásának tartják... pedig Szeth nem annyira gonosz, csak gúnyolódni szeret nagyon! ...Itt van Miru, a démonok istennője... Aphrodité, aki eredetileg az emberek segítője volt... csak később lett a gyönyörök úrnője... Istár, aki egyik legerősebb közöttetek, és semmilyen eszközt nem szégyell bevetni a győzelem érdekében... Apam Napat, a vizek istene, aki a legöregebb mindőtök közül és barátja, Asiak, az esőisten... - az éjfekete alak felé fordul ezután fénylő, arctalan csuklyája - Mula Dsadi... te egyetlen tojás molekuláiból formáltad új genetikai kódok egész családját... itt van Yumo, a kék ég ura, és Taaroa, aki negyvenmilliárd éve veretlenül került ki a párharcaitokból... - a vörösruhás istennőre tekint - Káli... téged minden gőgöd és vérfürdőd ellenére nagyon kedvellek... milliárdszor milliárdszor milliárd év fog még eltelni addig, míg végre felfogod, hogy nem elvenni, hanem adni az igazi hatalom... Ozirisz, az alvilág fejedelme, aki mindig igazságosan ítélt a lelkek fölött... Hathor... a második Era óta neked vannak a legőrültebb ötleteid... és Marduk, májamnak felvidítója. Amúgy te tényleg komolyan gondoltad, amit ötezer éve hitettél el a babilóniaiakkal?! Hogy egy birkamáj megmutathatja a jövőjöket??? Te pedig Tesup... a jeges szívű, egy univerzumot mentettél meg a pusztulástól nyolcmillió éve... azóta sírni nem láttalak... legzárkózottabb vagy az alkotók között...
-Hol van Quetzalcohuatl!? - vágott hirtelenül közbe Szeth.
-Alszik... elrejtettem... aludni fog a következő Eraig. Csúful elbántatok vele. Nem igaz, Káli?!
-Annyit törődök vele, mint Bush uralkodó az iraqi néppel! - kiáltotta hátulról Szeth.

Elohénu mintha meg sem hallotta volna, folytatta beszédét:
-Neit, ne bújj Taaroa mögé... legszebb vagy az istenek között. S talán a legértékesebb is... te bújtál legtöbbször anyagi testbe, hogy az emberek bolygóján járhass, és naplementéket nézhess az eszkimók között... - a teremtő elhallgatott, majd felnézett a csillagok mélységeibe... - láttam, hogy áldjátok, láttam, hogy pusztítjátok őket... Láttam, láttátok ti is hatalmas birodalmak virágzását, és bukását... ezer éveken át jártunk közöttük, ezer éveken át voltunk távol tőlük...
-Én már unom őket, a következő Eraban feléjük sem nézek majd! - jelenti ki Szeth.
-De ezt még megnézitek mind... - feleli Elohénu.

Hatalmas űrhajó lebeg a semmiben. Olyan, mint egy gigantikus tengeri szörny. A fémszörny fejéből széles ablak tekint ki a végtelen világegyetemre. Az ablak mögött a parancsnoki hídon kapcsolókkal elborított műszerfalak mellett emberek állanak. Tizenkilencen. Két katonai egyenruhát viselő pápua férfi az egyik pult előtt. Szobormerev arccal figyelik a műszereket. Mellüket kitűntetések borítják - admirálisok. Mögöttük három hölgy áll. Teljesen egyforma az alakjuk, az arcuk, de még zöld selyemruháik is... halkan beszélgetnek a galaxisban futótűzként elterjedt legújabb divatról...
-Hogy dögöljön meg Ozirisznek mind a negyven igazságos páviánja! - ordítja valaki a terem végében - Anyagba szorítottál, Elohénu! Én pedig nagyon nem szeretem, amikor molekulák fogják körül a lelkem!!! - freestyle öltözetű alacsony fiatalember aki kiabál, tűzpiros hajának minden egyes szála égnek van zselézve - Hol vagy, Asiak, vizet facsarok az orrodból!!!
Az ablaktól idefordul két szörfruhás, kékszemű férfi. Egyikük még egészen fiatal, de a másik fekete üstöke már ezüstszálakkal van telehintve. Kék a szemük, mint az óceánok... és óceánok csak két bolygón vannak az egész világegyetemben.

Elhúzódik a terem ajtaja, két lány jön be karöltve. Az ablakig lépkednek. Mindketten magasra tartják fejüket. Hófehér a ruhájuk, de a baloldaliét nagy foltokban vér borítja; szépmetszésű ajka mintha gúnyosan mosolyogna. A hölgyek megállnak egy tatár kán mögött. Fején szőrös sapka, lábán kunkorodó orrú csizma, oldalán hajlított pengéjű kard. Bajuszának végét rágcsálva nézi a csillagokat. A közelében fehér tógás férfi tartózkodik. Barnabőrű nagy ember. Haja, szemöldöke aranyszínű. Közvetlenül előtte köpcös kis ember áll, kopaszodó feje alig ér fel a másik mellkasáig. Égszínkék öltönyt visel.
Hárman lépnek előbbre a terem közepe felől. Egy babilóniai szakállas pap, egy egyetlen ágyékkötőt viselő napbarnította izomkolosszus, és egy magas, áttetsző fátyolruhát viselő nő. Arca, alakja tökéletes szépségű. Szénfekete sűrű haja a háta közepéig ér. Ahogyan kinéz az ablakon, ajka megvonaglik, smaragdzöld szemeiben a csillagok végtelen mélységből jövő fénye, és valami soha ki nem mondott szomorúság tükröződik.
Megfelelően széles az ablak, jól elférnek mellette az összesen. Tülekedés nincs közöttük.

Az ablak különösen vastag párkányából fémkarokra szerelt nagyméretű távcsövek emelkednek lassan ki. A terem közepén csendesen várakozó fehér köpenyes csuklyás alak ekkor megszólal:
-Bele lehet nézni... mindenkinek jut távcső. - miközben beszél, a falba ágyazott digitális óra világító számjegyeit figyeli. Folyik a visszaszámlálás. Az ablakhoz siet mindenki, és az okulárhoz hajolnak. Csak a köpenyes nem...
Nullázódik az óra. A távcsövek fókuszálnak, megjelenik a Tejút. További nagyítás: megjelenik a Nap, majd a Föld, majd egy nagy város zöld parkja.
A parkban egy hullámos vörös hajú lány halad a sétányon. Bőre bronzbarna. Szűk fekete top, szűk fekete miniszoknya, tűsarkú cipő van rajta. Észre sem veszi honnan, egy kicsi cigánygyerek áll meg előtte. Olyan öt-hat éves lehet. Lemondó, halk hangon szólal meg:
-Ne haragudjon, kisasszony, merre van az árvaház?
A kisasszony elmosolyodik. De arcán fájdalmas a mosoly.
-Elviszlek oda. - mondja - Add a kezed.
Kéz a kézben vezeti a nagy nő a kicsi gyereket. Hamarosan meglátnak egy péksüteményes kis bódét a gesztenyefák alatt.
-Nem vagy éhes? - nem kíváncsi a válaszra, vesz egy kiflit a kicsinek.
Úgy tíz percre van innen az árvaház. Amikor odaérnek, a lány beviszi a gyereket, majd öt perc múlva nélküle jön ki. Elindul egy irányba...

A távcsövek halk zümmögéssel elkezdenek visszasüllyedni a párkányba. Mikor eltűnnek, s a fémzárólap rájuk húzódik, a fehér köpenyes előbbre jön a teremből, az ablak közelébe.
-Ti... a Multiverzum istenei... attól vagytok hatalmasak, hogy az energiának milliárdnyi megatonnájával vagytok képesek dobálózni. Galaxisokat tartotok a markotokban, és csillagoknak oltjátok ki a fényét... Gyerekes párharcokat folytattok már négyezer Era óta, és az apró lényekkel gúnyolódtok... Ha Gaia nem őrizné a Földet... már több száz univerzumban pusztítottátok volna el.
A vörös zselékoronás fiatalember belekiabál:
-Teremtmények vagyunk ugyan, de alkotók mi is! Úgy ahogy minden teremtett lény az. A legprimitívebbek is alakítják a környezetüket, naponta megküzdenek az életben maradásért, azért, hogy kiválasszák melyikük a jobbik, ki vigye a fajta nőstényét, ki legyen a horda ura...
-Pofa be, Szeth. Tudjátok mivel foglalkozik ez a lány? - folytatja halálos nyugalommal a köpenyes - Sztriptíztáncosnő. Tizenhét éves, bár huszonötnek néz ki... Az apja bányász volt, míg meg nem nyomorodott... az anyja halott már sok éve...
-Minden bűnök egyik legrusnyábbikát űzi: a testét mutogatja! - szakítja félbe dacos gőggel a véres ruhájú hölgy.
-Pofa be neked is, Káli! Azért teszi, hogy eltarthassa magát... s az apját... - a köpenyes itt megáll. Végignéz a zavart arcokon... Tesup, az ágyékkötős izomkolosszus... Ozirisz, az aranyos szemöldökű... a kopaszodó Yumo... a két admirális, Taaroa, Mula Dsadi... Szeth, a vörös hajú... hát egyik sem akarja érteni...? - Tudjátok, min gondolkozott, míg a gyerekkel sétált?
-Anyagba zártál, nem tudtam odamenni megnézni! - vigyorgott gúnyosan a kán.
-Én láttam, Natigai... - válaszolja az arctalan csuklya - Azon gondolkodott magában, hogy hazaviszi a kölyköt, és úgy áll az apja elé: ’Ha ezt a gyereket kirakod a házból, vele együtt engem is!’
Szeth hirtelen a füléig pirul, az egyik admirális dühösen vág a pultra, Miru egy könnycseppet mázol el az arcán...
-Ennyit szeretnék tőletek látni, nem háborúkat... - jelentette ki halkan a teremtő.
Neithez lépett. Megfogta a kezét, lágyan megsimogatta, majd mellmagasságba emelte. Fénylő ujjai végigsiklottak Neit kicsi tenyerén.
-Ez a kéz női része: ezzel simogatunk... - megfordította az apró kézfejet - ...ez a férfi része... Végsősoron minden a kezeden múlik... hogy nyersz-e, vagy győzöl. Azon, hogy mire használod...

Csend volt a teremben. Hallszott minden egyes lélegzetvétel. Kerülték az alkotók egymás pillantását...
Neit a végtelen űr csillagait nézte üres, gyönyörű szemével. S szép, milliárd éves arcán csendben peregtek lefele a könnyek...