Élni

Az ég borús képet mutatva tekintett le a gomolygó emberforgatagra. A járművek zaja elnyomva a tömeg szavát, hol felerősödött, hol pedig elhalkult. Egyetlen pillanatra sem állt meg a mozgás, nem csendesült le a nyüzsgés, nem torpant meg az idő sem.
Egy vörös hajú fiatal nő állt az egyik bolt rácsos ajtajának támaszkodva, figyelve a körülötte zajló eseményeket. Fehér pulcsija bársonyosan simult bőrére, s kiemelte szürkészöld szemének árnyalatát.
Előtte egy kislány suhant el hatalmas táskáját cipelve a hátán. Szemét a földre szegezte, csak néha-néha nézett fel, amikor kikerült egy-egy járókelőt. Nagyon elmerülhetett a gondolataiban, mert megbotlott, s elesett. Négykézláb hevert a földön, ám nem kelt fel rögtön, csupán komoran bámult maga elé. Senki sem figyelt rá, az emberek vakon folytatták tovább az útjukat, akárhová mentek.

A lány hirtelen egy különösen lágy, csilingelő hangra figyelt fel, ami felállásra késztette. Megfordulva észrevett egy vörös hajú nőt, aki szívmelengetően rá mosolygott, s mintha biztatni akarta volna ezzel, hogy menjen tovább. A gyermek hirtelen nagyon könnyűnek érezte apró testét, s viszonozta a mosolyt. Ezt követően tovább indult, immár emelt fővel.
Nemsokkal később két ellenséges csoport tagjai közeledtek egymás felé. A kívülállók ijedten húzódtak félre, amikor a baseball ütőkkel és viperákkal felfegyverkezett bandák elhaladtak mellettük. A kitörni készülő harc miatt a feszültség érezhető volt, mindenütt. A két csapatot csupán néhány méter választotta el egymástól. Középpontban a vezérek álltak, kiegyenesedve felemelt fejjel. A többi tag csak a kezdésre várt, türelmetlenül szorongatva fegyverüket.
Most mintha megfagyott volna az idő. Mindnyájan, mélyen egymás szemébe néztek olyannyira, hogy tudták mit érez a másik. Ezt nem volt nehéz kitalálni, hiszen egyet akartak valamennyien: harcolni azért, amiben hisznek.

Egy kamion dudája bőgött fel, mire a vezérek megindultak egymás felé, s utánunk loholtak társaik is. Hatalmas energiával rontottak egymásnak, nem kímélve bőrt s csontokat...Ám valami történt. Egy bőrkabátba öltözött férfi szelte át a verekedő tömeget, ügyesen és fürgén kerülte ki a lesújtó „husángokat” és földön heverő testeket.
A viadal hirtelen véget ért. Az ellenfelek megtorpantak, fülükben ugyanaz az édes hang visszhangzott, mint ami az előbb a kislányéban. S ahogy a düh elhagyta agyukat, ráeszméltek, hogy nincs értelme folytatni a küzdelmet. Felnyalábolták sérült társaikat, s lassan feloszlott a tömeg. A béke nem volt garantált a két tábor között, de beiktattak egy hosszabb fegyverszünetet.
A bőrkabátos férfi megállt a vörös hajú nő előtt, s felé nyújtotta kezét. Széles mosolya kivillantotta fehér fogait, s valami aranyos csillogás jelent meg barna szemeiben.
— Mehetünk?
— Persze — válaszolta a nő kezét a férfi tenyerébe helyezve.
Fenn az égen néhány napsugár törte át a felhők hadát, s lassan megvilágította az egyik parkot Ők pedig lassan, boldog mosollyal az arcukon elindultak. Amit kiértek a parkba, egy lágy szélfuvallat lebegtette meg hajukat, majd egy pillanat alatt tündöklő csillogással szertefoszlott alakjuk.

Eltűnésüket nem vette észre senki, ahogy létüket sem. Talán csak álmodtam ezt az egészet, de talán nem. Talán angyalok voltak, talán csak a képzeletem szüleményei.
Talán léteznek csodák, vagy nem... Ezekre nem tudnék, s lehet, hogy senki sem tudna választ adni. Egy dologban azonban biztos vagyok: nincs szükség angyalokra, s csodákra sem akkor, ha mi emberek megfelelően cselekszünk az adott helyzetben. Nem tehetünk mindig jót, vagy nem lehetünk tökéletesek... De elég, ha arra törekszünk, hogy mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból.
Ennyi pont elég az élethez.