Élet - utánérzés 1.

Pontosan emlékszem arra a bizonyos napra. Épp megpillantottam a barátnőimet az út másik oldalán, amikoris sikeresen leléptem egy kamion elé. Hát igen, mindig is peches voltam. A nagy találkozás után kb. 10 méterrel odébb keltem fel. Kissé kótyagosan felnéztem a kamion előtt összegyűlt tömegre. Sokan jajveszékeltek, a barátnőim sírtak. - „Nem rémlik, hogy valaki még ugyanott akart volna átkelni az úton…” - gondoltam, majd odasiettem barátnőimhez. Aztán felkiáltottam – volna, ha lett volna hangom. Egy szellemnek ugyanis nincs hangja. Bizony, ők engem sirattak.
- Ez a hét is jól kezdődik, igaz? – tette fel a kérdést egy hófehér kosztümös nő.
- Maga lát engem? Elárulná, pontosan mi is történt velem? – kérdeztem vissza kissé indulatosan.
- Nos kedvesem... Pontosan 3 perc 45 másodperccel ezelőtt halálra gázolt egy kamion, te pedig elhagytad a tested. Én érted jöttem, de most kaptam az üzenetet, hogy még nem jött el a Te időd.
- Tehát életben maradhatok? – néztem reménykedve az egyetlen emberre, akivel kommunikálni tudtam.
- Nem, drágám, sajnos nem. A végzeted így is be tudod teljesíteni, szellemként. Most velem kell jönnöd, hogy felkészítselek a halál utáni életedre.

Ahogy ezt kimondta, valahol a nagy fehérségben kötöttünk ki.
- Mi ez a hely? És egyáltalán, kicsoda maga?
- Szentséges ég, hiszen még be sem mutatkoztam! Én Jolanda vagyok, a Te segítőd. Ez a hely pedig a Mennyország kapuja. Az a kapu, amit nem lépsz át.. legalábbis most nem. Lea! Ne nézz így rám, csak Te tehetsz róla, hogy így történt! Te voltál világéletedben engedetlen és mogorva!- Jolanda kissé lenyugodott, majd folytatta:
- Ezért kell visszamenned… hogy megtanulj szeretni. Csak az fog látni, aki igazán, tiszta szívéből szeretett. Sok sikert, kedveském! – majd hirtelen nagyot lökött rajtam és beleestem abba a felhőbe, amin eddig álltunk.

Aztán csak zuhantam és zuhantam, végül nagyot koppantam a betonon. Nagy nehezen felkászálódtam és a bolt kirakatában megpillantottam magam. EZ NEM LEHETEK ÉN! A mindig szögegyenes, vagány rövid hajam helyett most egy édesen loknizott valamit láttam. A kedvenc pulcsim és deszkás cipőm is lekerült rólam. Jelenlegi viseletem egy pántnélküli, térdig érő hófehér ruhácska volt. Csodálatos… Világéletemben utáltam a nőies megjelenést.
Aztán szétnéztem, hátha valaki észlel. Ennyire nem utálhattak az emberek! Senki nem nézett rám.

Elindultam a régi iskolám felé, hogy barátnőimet megkeressem, hátha ők észlelnek engem. Hirtelen eszembe jutott valami - „Így akár még meg is tudhatom, hogy Ő érzett- e valaha is irántam valamit!”- sarkonfordultam, és mosolyogva az iskola másik szárnyába indultam el.

Folyt. köv.