Együtt is egyedül vagyunk

Hát megtörtént. Mint a hülye filmeken, kisemmizett aggyal ülök a kád szélén, sokatmondó lepisilt kis papírcsíkkal a kezemben.
Mint egy halálközeli állapot, lepereg előttem az életem. Ennyi volt, mindaz, ami lesz, már nem az én. Ami lehetett volna, aminek lennie kellett volna. Pontosan tudom, mikor és miért történt. Nap? Ugyan. Órára, percre pontosan tudom.
Talán el fogom mondani Neki egyszer, mikor született.
Nem, meg sem akarom ismerni.


A meggyűlölt férfi ölelése őszinte örömöt izzad. Annyira dühít, hideg szóláncok tolakodnak fel.
- A tiéd. Megkapod. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Nem érdekel. Te és az egész család békén hagy előtte, alatta és utána is.
Elgondolkodik. Kézenfekvő lenne kérdezni, de tisztában van vele, semmi értelme. Érti ő, nagyon is. Inkább támad? Nem, azt sem. Azt hiszi, az idő majd megold engem. Azt hiszi, az olyannyira imádott ösztöneim majd leterítenek. Számító, kék szemek aláznak porig, némán.
Milyen hangosak a tárgyak. A szoknya suhogása, a pohár koccanása az asztalon. A léptek. Enyémek. A lépések súlya.
- Ahogy akarod. – győztesek büszkesége a hangja. – Mindenben számíthatsz rám előtte és alatta is. És szabad leszel utána.

Nem ölök embert. Még az ember apját sem. Hidegebb a kezem a kilincsnél.

Nincs hányingerem, nem okádom át az első hetek reggeleit. Nem zabálok ecetes uborkát, se szokatlant, nem gerjedek szagra, ízre, élek, mint régen. Mikor éltem.
Az orvos úgy véli, sportolhatok, normális keretek között. Én úgy vélem, normális keret a sportomban nincs. Ifjúsági vébére készül a csapatom, jobb, ha az elején mindent tisztázok az edzőimmel és elköszönök. Sportolok, persze. Reggelente úszom, néha kimegyek a lovakhoz. A lőtér felesleges, futni mindig is utáltam, a vívóteremben azért kiélem az agressziómat még egy-két hónapig.

Ha véletlen kuszálódnak a gondolataim, egy sír mellett üldögélek, egy szál sárga rózsával és egy bölcs mondattal. Egy elmegy, egy érkezik, ez a világ rendje. A családunk rendje. Mindig így volt, ha valaki meghalt a családban, napokkal később kiderült egy másik készül megszületni.
Olyan sorsszerű.
Ez megnyugtat. Semmi közöm a sorshoz. A megfoghatatlan felett senkinek sincs hatalma.

A születésnapom októberi szürkeség. Hamar lefekszem, hogy elmúljon velem a nap. Akkor érzem meg először Őt. Finom, csiklandós, kedves érintés. A következő napokban sokszor ledőlök, csak azért, hogy békét hullámozzon bennem a lét. Az Övé.
Tamás nem keres, nem zavar. De mindig érzem magamon a figyelmét, másokon át. Hálás vagyok a távtartásért, hisz nem kell tudomást vennem róla. Sosem voltam még magabiztosabb, erősebb, nyugodtabb.
Így aludtam át a telet és így simogattam vissza a tavasz melegét.

Hét órája nem ehetek, ihatok. Az órát néztem a falon, amíg volt értelme. Nyolc perc, már öt, csak három – fáj, - aztán elmúlik. Már nincs idő, csak fáj egyformán, szünet nélkül. Kőkemény a hasam és előbb riaszt az agyam, mint riadnak mellettem a szakértők, hogy valami baj van. Mások kiabáltak mellettem addig, taszított az őrjöngésük, ocsmány szavaik, amire egy-egy fehérköpenyes nyeglén köpött néhány szót: - türelem kismama, ez még csak az eleje. – és hasonlók…
Egyszerre éreztem együtt a szenvedő nőkkel és gyűlöltem őket a gyengeségükért, közben a segítő személyzetet szinte sajnáltam, hogy minden munkanap a gyötrődöttek szagával telik el, és utáltam őket, a szadista hobbiként vállalt hivatásukért, a lekezelő, szinte kárörvendő viselkedésükért.

De most baj van! Valami elromlott a gépezetben, én rontottam el, mert nem akartam őt! Tudtam, hogy nem fogom megszülni. Nem akarja a testem, amit az agyam se akart. És most szenved bennem, fáj nekem, de nem úgy, ahogy fájnia kellene. Érzem a kínját. Haldoklik. Energia robban, kevés a levegő. De megyek. Mennem kell. Segítség kell.
A vizsgálóban két nővér cseveg, olajos halat tunkolnak dobozból. A kép, a szag – szavak helyett némi savat hányok közéjük. Más már nincs a gyomromban. Ez az utolsó emlék a régenből, mikor még nem voltál megfogható.

Ébredés. Ébresztés. Nehezen ment, sokáig aludtam volna, tán örökké, ha hagyják. Rángattak, pofoztak és mindenáron közölték a hírt. Kicsoda és mekkora. Amit hallani akartam csupán annyi: él, jól van. Mosolyogtak hozzá. A mosolyok megfagytak.
- Ne hozzák ide.
Harmadik nap hazamentem. Mintha csak a vállam tört volna el, vagy más hasonló egyéb esetben, saját felelősségemre. Mikor az orvos kiszedte a kapcsokat a hasamból, zavart volt, arról beszélt, milyen picike heg maradt ott, milyen sportos a testem, meg sem fog látszani, hogy szültem. Van e tejem? Már hogy lenne? Uralom a szerveimet, nem termelek tejet. Minek? Búcsúzóul csendesen megkért, keressem fel a barátját. Pszichológus.
Hah, pszichológus? Még ha tán Isten lenne a barátja, esetleg meglátogatnám.

Nem gondoltam Rád. Olvastam, de nem értettem a szavakat. Kapcsolgattam a tévét, értelem nélkül koncentráltam, hangra, fényre, képre. Bármire.
Csak az erőmet vártam vissza. Hogy rohanhassak a világgal szemben, míg ájultan ágyba nem zuhanok.

Sírásra ébredtem. Te sírtál. Akkor szakadt meg a szívem, és nyilallt a mellembe a kedves fájdalom, ahogy a Te táplálékod utat tört a hangodra. És végre.
Végre tudtam sírni én is. És már nem számított semmi. Senki. Én magam sem. A dac és a gyűlölet sem. Csak Te.
Tíz nappal később születtél.