Egy kalandos út Amerikába

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy fiatal, árva lány, aki lehetőséget kapott, hogy lemenjen Amerikába hajón. Ő Spanyolországban élt. Ebben az időben, most XVIII. Sz..-ot írunk, sok kalózhajó járta a tengereket megfélemlítve az arra járó hajókat. A fiatal lányt Helennek hívták. Nagyon örült, hogy lehetősége nyílt egy távoli világot megismerni. Az indulás napján a nevelőnője és barátnői kísérték ki a kikötőbe. Az elválás bár fájdalmas volt, de Helennek már mennie kellett. Helen minden időt ki akart használni, hogy minél többet megtanuljon, ezért kiült a hajó fedélzetére és elkezdett egy könyvet olvasni Amerikáról. Néha fel-felpillantott, mikor egy-egy matróz köszöntötte. Az óceán csodálatos látványa lenyűgözte. Pihenés képpen napozott, a sirályokat nézte, beszélgetett a kapitánnyal és matrózaival. A naplementét nézve két dologra gondolt: az egyik, hogy mikor érkezik már meg Amerikába, a másik gondolata, pedig az, hogy ez a naplementés pillanat örökké tartson.

Este egy óriási viharba keveredtek. A hajó fa részei csörömpöltek. Egy hirtelen jött nagy hullámnak köszönhetően a hajó elkezdett süllyedni. Minden utast elfogott a pánik. A matrózok segítettek nekik mentőcsónakokba szállni. Helen fogta az összes holmiját és beült az egyikbe. Sikeresen leengedték a csónakokat a vízre. Egy kis idő után Helenékét fellökték a hullámok és mindenki az életéért küzdött. A lány belekapaszkodott az egyik nagy csónakdarabba a holmijával. Ide-oda sodorta az óceán, de körülötte már nem volt senki. Elkezdett segítségért kiabálni, de nem jött hang sehonnan, csak az óceán morajlását hallotta. A vihar csendesedett és őt pedig elnyomta az álom. Mikor fölébredt egy szigetet látott maga előtt. Nagyon megörült és a partig úszott. Nézegetett jobbra-balra, hátha felfedezi az egyik mentőcsónakot vagy valamelyik társát. De közel s távol egy teremtő lelket sem talált. A homokos parton felfigyelt néhány roncsdarabra.

Elhatározta, hogy lesz, ami lesz, de felfedezi ezt a szigetet. Fogott egy hosszú botot, és elindult fölfedezni ennek a földnek a rejtelmeit. Már vagy 20perce csak ment egyre beljebb, mikor vízcsobogást hallott. Egy vízesésre és egy kis tavacskára bukkant. Belevetette magát és örült, hogy végre ihatott. ,, Már megvan a víz” – gondolta magában, csak valami ehetőt találjon ezen a szigeten. Nem kellett sokáig várnia. Talált egy banánfát. Ezeket a helyeket megjelölte, hogy majd visszataláljon. Felmászott a hegyre és körülnézett. Tényleg egyedül volt. Szálláshelynek egy barlangot választott, amibe először be se akart menni, mert félt. Félelmét leküzdve belépett a barlangba. Üres volt. Szerencsére a víz csak pár méterre volt. A terve a következő volt : élelemgyűjtés, faszerzés estére a tűzhöz és lakájossá tenni ezt a ,,lyukat” .

A táskájában voltak ruhadarabok, a ruházkodással gond nem volt, még szappana is volt. Ezt majd csak ruhatisztításra fogja használni. Kijelölt egy helyet, ahová a mindennapos dolgait el tudta végezni. Élelemnek még talált bogyókat a banánon kívül. Este a ruháival takarózott be és táskájából csinált párnát. Félt elaludni, nehogy valami fenevad megtámadja. Mindig volt a kezénél egy bot a védekezés céljából. Aztán nem bírta tovább és elaludt. Sokszor felriadt este az állatok hangjaira.

Reggel fáradtan felkelt evett-ivott és lement a könyvével a partra. Ott leült egy pálmafa alá és elkezdett olvasni. Közben elnyomta az álom. Arra ébredt fel, hogy éhes. Elhatározta, hogy egy éles kő segítségével megélez néhány botot és elmegy horgászni. A botok élezése könnyen ment, de a halfogás az már nehezebb volt. Végül kifogott tíz halat, amit megsütött és evett belőle. A maradékot eltette vacsorára. Pihent egy kicsit, majd felfedező körútra ment. Látott különféle állatokat, növényeket, még élelmet is talált. Azt fontolgatta, hogy másnap elmegy vadászni. A sziget varázslatos csodái lenyűgözték. A part homokos volt, pálmafák vették körül, a tenger fokozatosan mélyült és szebbnél-szebb állatvilág tárult Helen szeme elé. Sétálás közben hallott egy neszt a háta mögött. Nagyon megijedt és elkezdett futni visszafelé. A hang egyre csak közeledett. A lány kifutott a partra az állat utána. Megfordult és látta, hogy egy vadló van a háta mögött. Óvatosan közeledett az állat felé. Melléérve megsimogatta és megpróbált felülni a hátára. Ez sikerült. ,, De jó van egy társam, így már legalább nem vagyok annyira magányos”, gondolta magában. A ló hátán visszament az ,, otthonába”. Bár tudta, hogy amint leszáll a lóról és nem figyel oda, az el fog menni, pedig szerette volna, ha mellette marad. Elkezdte számolni a napokat, hogy hány napja tartózkodik a szigeten. A reggelre leégett fából lett a hamu. Belemártotta ujját a hamuba és annyi vonalat húzott a barlang falára ahány napja volt itt. Ezt minden reggel felkelés után megtette.

Egyre több állatot ismert meg. A ló mellett a közelében papagáj is élt. Úgy tudta, hogy a papagájt meg lehet tanítani beszélni, így el is kezdte a madár tanítását. Három hosszú és fáradságos nap utána következőt tudta Szivárvány, ez volt a papagáj neve: Az én nevem Szivárvány és te Helen vagy.” Az ifjú hölgy a 20. napját töltötte a szigeten mikor kagylókat gyűjtött. Teltek múltak a napok. A könyvét már harmadszor kezdte újra és énekelt, hogy mulattassa magát. A magány lassan elviselhetetlen súlyt nyomott a lányra. Ez volt az 50. napja. Sokszor fakadt sírva, hogy itt fog meghalni, senki sem keresi, nem láthatja Amerikát, és nem lehet gyereke. Leghőbb vágya az volt, hogy felneveljen egy gyereket. Szivárvány sok mondatot képes volt megtanulni. Helen a lovon, vagyis Viharon, ment minden hová. A lány halászott, vadászott és gyűjtögetett, hogy életben maradjon. Már nem félt semmitől, tudta, hogy itt nincsenek nagy vadállatok és kicsi csúszó-mászó lények, mint például kígyók, mérges pókok vagy rovarok. Minden este lefekvés előtt imádkozott, hogy minnél hamarabb elkerüljön innen bármi áron is.

A 100. napon olyan dolog történt, amiben csak reménykedett. Amint sétált a dombtetőn, meglátott egy hajót. Nagyon boldog volt. ,, Végre teljesült az álmom, elkerülök innen. Köszönöm Istenem!”, hálálkodott. Gyorsan összepakolta a ruháját és könyvével együtt betette a táskájába. Lement a partra, de óvatosságból felmászott az egyik fára. Nem hiába. Meglátta a zászlót, gyorsan lemászott és futott vissza a rejtekhelyére. A hajó legénysége készülődött a partraszállásra. Helen sírva fakadt. ,, Miért egy kalózhajót küldtél a megmentésemre?” Félelmében nem mert a barlangban maradni. Felmászott egy sűrű lombozatú fára. ,, Inkább ezen a lakatlan-szigeten halok meg, minthogy kalózok foglya legyek.” A kalózok partra szállta. Nagy vizes edényeket hoztak magukkal. A vízesésnél megtöltötték ezeket és leültek pihenni. Oldalukon kard és pisztoly lógott. Külsejük tipikus kalózi volt. Néhányan elmentek ennivalót keresni. Az egyik leordít:

- Van ezen a szigeten még banánfa?
Válaszol a vezér:
- Miért kérdezed?
- Mert ezen a három fán egy sincs.
Szól a harmadik:
- Melyikőtök jelölte meg ezeket a fákat?
- Mi fákat nem jelölünk. - felelte az első kalóz.
- Valaki van vagy volt a szigeten. – mondta a vezér – Hé, emberek, nézzetek szét a szigeten és, ha találtok valakit, fogjátok meg.
Mindenki elindult és keresték a titokzatos idegent. Többen is a barlanghoz tévedtek, ami Helennek nyújtott otthont. Találtak ott kagylókat, élelmet, a barlang falára vésett iratokat és a két ,, háziállatot” is. A falra a következő volt írva: ,, Helen otthona, eddig 100 napot töltött itt. A papagájom neve Szivárvány, a lovamé Vihar. Minnél hamarabb el akarok menni erről a szigetről.” Ez mind feketével volt írva. A vezér odament a madárhoz és köszöntötte. Az pedig csak ennyit felelt:
- A nevem Szivárvány, szia Helen.
A kalózok ezen elnevették magukat. Kérték a madártól, hogy keresse meg a lányt. Többszöri kérlelés után Szivárvány elrepült. Követték őt. A papagáj meg is találta a fa lombjai közt elbújt lánykát. Megpróbálta elhessegetni a szárnyast, de nem sikerült. Minden férfi észrevette őt.
- Szia Cicám! Gyere le, nem bántunk téged! – felelte az egyik.
- Nem megyek! – ordított rájuk Helen – Menjetek innen és hagyjatok békén!
- Egy ilyen értékes zsákmányt nem hagyunk elveszni. Hozzátok le! – hangzott az utasítás a vezértől.
Fogták a fejszéket és kivágták a fát. Az eldőlő fáról Helen leugrott, de az ugrást elvétette és az egyik kalóz elkapta. Sikoltozva próbált menekülni, de reménytelenül.
- Nem Te akartál elmenni innen? – kérdezte az egyik fogvatartó.
- De igen, de nem ilyen körülmények között. – hangzott a válasz.
A csónakokhoz mentek és indultak vissza. Helen könnyes búcsút vett a szigettől. Felsegítették a hajóra. Minden férfi elkezdett fütyülni, mikor meglátta őt.
- Ez aztán a nemes kincs! Hogy kerültél kedvesem erre a szigetre? – kérdezte a kapitány.

Vonakodott választ adni a lány, de megszorították hátulról a kezét, és elmondta kalandos történetét.
- 100 napot egyedül egy lány egy lakatlan-szigeten? Gratulálok, hogy kibírtad! Isten hozott az Esthajnal nevezetű kalózhajón. Érezd jól magad! Vigyétek le az üres kabinba, adjatok neki ételt és italt, és őrizzétek! – parancsolta Véreskezű kapitány.
Helen rettegett attól, hogy életét itt fogja leélni és a kapitány más célokra is fel fogja őt használni, nemcsak beszélgetésre. Lefeküdt az ágyra, magához szorította a táskáját és mikor egyedül hagyták, elkezdett sírni. Eszébe jutott az is, ha kedvesebb lenne hozzájuk, talán elvinnék őt Amerikába. Aznap ki se mozdult a szobájából, de nem is háborgatták őt. Másnap kora hajnalban felkelt, csendben kinyitotta az ajtaját és felment a fedélzetre. A hajó elejére sétált és leült oda. Érezte, ahogy a kora hajnali levegő megcsapja az arcát, és látta, ahogy felkel a nap. Az egyik kalóz, akit Tomnak hívtak, odament hozzá és kedvesen megszólította.:

- Jó reggel, jól aludtál?
- Köszönöm jó. – felelte Helen.
Tom tovább érdeklődött iránta:
- Ugye milyen szép a napfelkelte? Minden reggel megnézem és kívánok valamit.
- És a kívánságaid mindig valóra válnak?
- Nem mindig, de van, amikor igen. Bocsáss meg a társaimnak, ahogy tegnap bántak veled, de Te vagy az első, akit egy lakatlan-szigeten megtaláltak.
- Már nem haragszom rájuk, de beszélnem kell majd a kapitánnyal. Nem tartozom hozzátok és szeretném, ha elvinne Amerikába. Mindig is az volt a vágyam, hogy oda eljussak. Szerinted el fog engem vinni?
- Amennyire őt ismerem, nem fog téged elengedni.
- De azért egy próbát ugye meg ér?
- Megpróbálhatod, de ne várj semmi jót!

Folytatták a beszélgetést addig, míg a kapitány nem kérette a lányt. Tom igazat szólt, a kapitány hajthatatlan volt. Azt mondta Helennek, még örülhet annak, hogy a többieknek megtiltotta, hogy egy ujjal is hozzá érjenek. Sírva szaladt be a kabinjába és csak étkezéskor ment ki. Véreskezű új ruhákat adott neki és megparancsolta, hogy ezentúl azokban legyen. A főzés feladatát átvállalta, hogy valami hasznosat is csináljon. A kapitány utasítására mosnia is kellett. Szegény lány a poklok-poklát élte meg eközben. A legénység között voltak olyanok, akik úgy bántak vele, mint a kutyával és mintha a cselédjük lenne. Voltak olyanok, akik lesték minden kívánságát és kedvesen viselkedtek vele. A kapitány nagyon megkedvelte. Helen akár a lánya is lehetett volna, annyi volt kettőjük között a korkülönbség, ez mégsem zavarta és piszkos fantáziájában ezt ki is használta. Helen belejött a munkáiba és már nem zavarták a férfiak pillantásai. Tommal nagyon jól összebarátkozott. Rajta kívül sokakat kedvelt még. Vívóleckéket kért elővigyázatosságból. Első alkalommal a kard súlya lehúzta a kezét. 2. nap feltudta emelni és csapkodott is vele. Két hét elteltével elég ügyesen forgatta a kardot. Utána lőni szeretett volna megtanulni.

- Miért akarod tudni, hogyan kell használni a pisztolyt? – kérdezte a kapitány.
És íme a válasz.
- Azért, ha háborúba kerülünk és elém kerül egy kalóz, megölhessem.
- Látom, megkedvelted ezt az életet.
- Téved Kapitány Úr, csak biztonságban érzem magam, ha elsajátítom ezeknek a fegyvereknek a használatát.
Kezébe vette a pisztolyt és lőtt. A célt, amit elétettek, eltalálta. A puskát is megkedvelte, de jobban szerette a kardforgatást. A legjobbtól elleste a technikákat és gyakorolta. Este fáradtan lefeküdt aludni. Rémálom kísértette, amiben a kapitány és ő maga szerepelt. Hajnalban felriadt álma végére. Aznap eléggé nyomott volt. A fedélzeten talált egy ágyat, arra lefeküdt és elaludt. Tom leült mellé. Nézte, ahogy alszik a hercegnője. Titokban szerelmes volt a lányba. A felkelő Helen akaratlanul is elárulta vonzalmát a fiú felé. A következőt mondta:
- Így szeretnék mindig felébredni.

Értette a célzást, lehajolt a lányhoz és megcsókolta. Közben át is karolták egymást. A kapitány ezt meglátta és éktelen haragra gerjedt, de hamar lehiggadt, mert rájött, hogy Helen nagyon fiatal hozzá képest. Tehát beletörődött a sorsába. De nem úgy a többiek, akik féltékenyen néztek rájuk. Másnap egy szörnyű dolog történt. Egy másik kalózhajó ért melléjük és egy csata alakult ki. A lány befutott a kabinjába és várt. Hallotta az ágyúk dörrenését, a puskák és pisztolyok csattanását és a kardok csörömpölését. Gondolt egyet, keresett egy férfiruhát és egy kalapot. Ezeket felvette. Majd berohant a konyhába, a kandallóból kivett egy koromdarabot és bekente vele az arcát, hogy senkise ismerhesse fel. Utána fogott egy kardot és egy pisztolyt és felment a harcolók közé. Elrejtőzött egy farakás mögé és onnan lőtt rá ellenfeleire. Mivel észrevették, ezért karddal folytatta tovább a harcot. Az idegen kalózok szerencsére nem ismerték föl. Helenen bár voltak vérző sebek, azért hősiesen harcolt. Sajnos Véreskezű kapitányt megölték. Az idegen hajó kapitánya ezt mondta:

- A vezéretek meghalt. Aki leteszi a fegyvert, annak meghagyjuk az életét.
Helen, Tom és még húszan, letették a fegyverzetüket. Az Esthajnalt felrobbantották, a túszokat átvitték az Üstökösre és tovább mentek. Azt, hogy egy lány is van közöttük nem is sejtették. Azonban Helen összeesett mindenki szeme láttára, leesett a kalapja a fejéről és fény derült a kilétére.
- Ti is látjátok, amit én. Egy ifjú hölgy. – felelte a kapitány.
- Egy sebesült hölgy. – javította ki őt Tom – Kérem Uram, ha Ön olyan nemes lelkű, mint gondolom, segítsen rajta!
- Ám legyen, de neked kell róla gondoskodnod.
- Köszönöm szépen.
Levitték az egyik kabinba, és az orvos ellátta sebeit. Tom egy percre sem tágított szerelme mellől. A győztes hajó kalózai csodálkoztak azon, hogy mit keres egy lány egy kalózhajón. Erik, az egyik legyőzött, elmondta Helen történetét. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta a beszédet. A legvégén a kapitány megjegyezte:

- Egy lány nem való kalóznak. Nem tartozik közénk, még akkor sem, ha annyira szeretnétek is. Ha túléli szerencsétlen, teljesítjük kívánságát és elvisszük Amerikába. Az út hátralevő részén ne háborgassátok, és ha bárkinek van valamilyen ellenvetése, hogy ne vigyük el Amerikába, azt azon nyomban felakasztom. Tudom, hogy nehéz nektek, de akkor sem tehetnétek semmit, ha itt maradna. Ő már választott. A szív szerelme, Tom. Kettőjüket partra tesszük pénzzel együtt, mi pedig folytatjuk a kalózkodást. Rendben?
- Rendben! – ordították a többiek.

Helennek még sokáig nagy fájdalmai voltak, de egy hét alatt meggyógyult. Szerelme sokat segített neki. A kapitány elmondta nekik, hogy hova tartanak éppen. Az örömhír hallatára Helen elkezdett sírni. Két hét után meg is érkeztek Amerika partjaihoz. Elbúcsúztak és a kalózok tovább mentek. Olyan sok pénzt kaptak, hogy még aznap vettek maguknak egy házat. Ettek-ittak, pihentek és boldogok voltak. Kerestek munkát maguknak. Helen eladónő, Tom pedig kereskedő lett. Időközben összeházasodtak, és gyermekeik születtek. És máig is élnek, ha meg nem haltak.