Egy gyilkosról

Felemelem a fegyvert. A súlya kicsit lehúzza a kezemet. A halál súlya. Ráemelem. Látom a rémületet tükröződni kék szemei mélyén, ahogy szembenéz a csővel, szinte látja, ahogy a halál koponyaarca rákacsint, majd a markába röhög. Meglepő, de jó érzés érezni, hogy hatalmam van fölötte, hatalmam van bármit tenni vele, akár elvenni az életét is, egy üres, hideg húsdarabbá tenni. Erre vágytam egész életemben, hogy uralkodjak, hogy féljenek tőlem. Hát most megkaptam. Érzem, hogy ezt ő is tudja.

Nem tudom, mi ijesztette meg jobban. A kezemben lévő fegyver, vagy a szememben bujkáló, kitörni készülő őrület látványa. Felemelem a kezem, kicsit megremeg. Egy pillanatra elbizonytalanodok, lejjebb eresztem. A lelkem mélyéről azonnal jön az utasítás: tedd meg. Újra rámutatok a csővel, karom mozdulatlan, olyan, mintha nem is hozzám tartozna. Mintha valaki más irányítana, mintha nem én lennék, hanem valaki, aki a lelkem sötét részén, ahonnan az abnormális dolgok vannak, valaki onnan irányítana. Ezt a kettősséget egész életem folyamán éreztem. Mintha nem csak én lennék ebben a testben. Na most ez a másvalaki vette át az irányítást. De ez most nem számít. Most csak a csillapíthatatlan ölési vágyam számít, kiontott vért akarok látni. A teste elkezd rázkódni a hangtalan zokogástól, könnyei folynak. Nem akar még jobban feldühíteni.

Szegény nem tudja, hogy már semmi esélye. Felőlem görcsösen rángatózhatna a padlón a hisztériától, akkor sem lenne semmi változás az érzelmi világomban. Elegem van, lövök. Ő is rájön, hogy mire készülök. Pupillája óriásira tágul a félelemtől, szemének már csak a széle kék. Lassítva látom, ahogy az aranyszínű golyó becsapódik a fejébe a bal szeme fölött. Egy placcsanás hallatszik, majd egy tompa puffanással oldalra dől, szinte besüpped a mély padlószőnyegbe. Mindent agyvelődarabok, és csontszilánkok borítanak. Olyan, mintha a tapétát vörös festékszóróval gyorsan átfújtuk volna, pöttyökben áll rajta a vörös lé. A feje helyén maradt lyukból ömlik a vér, a vértócsa egyre nagyobbra nő. A lövés zajától fél-süket vagyok, a dobhártyám lüktet, a fejem hasogat.

Mégis, hetek óta először érzem magam boldognak. Először tudok tisztán gondolkodni, megformázni a gondolataimat, kiemelni őket a fejemben kavargó sűrű masszából. Közelebb lépek hozzá, fél térdre ereszkedem. A mutatóujjam beledugom az egyre terebélyesedő vértócsába, a számhoz emelem, és megízlelem. A szájam szélén ott marad egy kis folt. Vasas íze van. Semmi különös, az én véremnek is ilyen a bukéja. Egyre lassabban szivárog szétroncsolt fejéből a folyékony élet. A szőnyegen, ahogy folyik, különös ábrákat, alakzatokat hoz létre. A nagyszálú, mély, puha padlószőnyeg van, ahol beszívja, van, ahol csak megfesteti magát vele. Mintha valamit üzenni akarna.

Felállok. Megfordulok, és lassú, kimért léptekkel elindulok az ajtó felé. Ráteszem a kezem a kilincsre. Hideg. Forró kezem párával vonja be a fémes színű vasdarabot. Lenyomom, olajozottan, minden hang nélkül kitárul. Még egyszer visszanézek a vállam fölött, majd kilépek a szabadba. A nyári levegő az arcomba csap, két lépcsőt lemegyek, a járdán álok. A szám mosolyra húzódik, már nevetek is, Nem hisztérikusan, igazi, mélyről jövő örömmel. Távolról sziréna hallatszik, egyre közeledik. Biztos valamelyik törvénytisztelő szomszéd hívta a rendőröket. Meg se tudok mozdulni, hogy elfussak a testemet rázó görcstől. Befordul az autó. Fehér oldalán nagy, kék betűkkel a POLICE felirat virít. Befarol, egy fiatal hekus azonnal kipattan. Szeme tágra nyílik, gyorsan a kocsi biztos menedékébe rohan, megtámaszkodik a motorháztetőn, és rám fogja a nehezen előhúzott fegyverét. Először nem értem a reakcióját, majd a kezemben tartott pisztolyra pillantok. Röhögő-görcsöm lassan csitulni kezd, már egyenletesen lélegzem, visszanyertem az irányítást a testem fölött.

Szabadnak érzem magam. Boldog vagyok. Elindulok a jármű felé, amiből addigra már a másik, idősebb, testesebb rendőr is kikászálódott, és elfoglalta a biztos pozíciót fiatalabb társa oldalán. Egyre gyorsabban lépdelek, már futok is. Az egyikük rám kiállt. Nem értem mit mond, biztos valami olyasmit, hogy tegyem le a fegyvert, nekem is jobb lesz így. Nem érdekel, futok tovább. Érzem, hogy valami becsapódik a mellkasomba, utolsó erőmmel még teszek egy pár lépést, majd elvágódom a forró betonon. Ahogy a forró aszfaltnak préselődő fejem egyre elnehezül, egy utolsó gondolatba kapaszkodok: megérte.