Eboltás

 
 
                                   Eboltás
 A hirdetmények, úgy emlékszem, hétfőn reggel tűntek fel a villanypóznák és a hirdetőoszlopok falain, tudatva az összes arra járóval, hogy a Városkában eboltás lesz a hónap huszonhetedik napján, szombaton. A kis, fehér papírlapok persze rögtön szemet szúrtak a Városka lakóinak, akik, jóllehet már régen feladták a reményt, hogy egy váratlan esemény következtében megszabadulnak határtalan konformizmusuk és sekélyességük saját maguk által kreált, szűkre szabott ketrecéből, most mégis némi érdeklődést mutattak a papír cetlik iránt. Azt követően pedig, hogy hosszasan tanulmányozták a hirdetményt, kétszer is átrágva magukat annak száraz szövegén, ezek a derék polgárok fejüket csóválva gondterhelt ráncokat erőltettek arcukra, hogy aztán határozott, öntudatos léptekkel siessenek vissza egyforma házaik szürkére festett falainak biztonságába. 
 A közelgő eseményről sokáig egy szót sem szóltak. Csak szombat délben, mikor az asztal mellé telepedtek, hogy elfogyasszák az immáron hét éve leplezetlenül terebélyesedő háziasszony konyhabéli munkájának zsíros végtermékét, akkor említették meg bosszúsan, hogy el kell vinni a kutyát beoltatni. 
  Rendszerint ingerülten, egy bizonyos, csak ezekre az alkalmakra tartozgatott hangsúllyal beszéltek a kutyáról. Persze, hiszen a kutyával mindig csak a baj volt. A gyereknek kellett, ők megvették neki, azt gondolván, hogy egy házi kedvenc segítségével megtaníthatják csemetéjüknek arra, mit is jelent felelősnek lenni valamiért.  Most pedig, miután a gyerek az egyetemet, a karriert, vagy élete párját választva egy távoli városba költözött, a szülők magukra maradtak a kutyával, aki néhány hónap leforgása alatt babusgatni való szőrmókból gondjaikat tetéző, mihaszna jószággá változott.  A kutyák természetesen megérezték a gazdáikból feléjük áradó gyűlöletet és a maguk módján viszonozták is azt. Így töltötték rosszindulattal vastagon átszőtt napjaikat a Városkában élő kutyák és a magukra maradt felnőttek.
  A Városkában ugyanis nem laktak fiatalok, ahogyan aggastyánok sem. Nem akadt a polgárok között olyan, aki még nem töltötte be ötvenedik életévét, mégis, szenzációnak számított, ha az egyik lakos botra támaszkodva bicegett keresztül a főutcán. A településen élők egytől-egyig belemerevedtek abba az időpillanatba, mikor gyermekük, megelégelve a településből áradó fakó egysíkúságot, elköltözött a szülői házból. A Városka tehát, időtlen lakóival együtt, az Ország pezsgő életéről tudomást sem véve, némán álldogált az örökkévalóságban.
  Mégsem számított egyedülállónak a Városka polgárainak problémája: a Kormány számára készített jelentések szerint évről évre nőtt az olyan települések száma, ahol a lakosságon hasonló elváltozásokat figyeltek meg a kirendelt kutatók.  A gyanús tüneteket produkáló polgárok egyre ritkábban mutatkoztak társaságban, ha pedig mégis rászánták magukat, hogy kilépjenek a zord külvilágba, ahová már nem hatolhattak el a kényelmes otthonuk falaiból áradó, monoton duruzsolás hangjai, melyek örökös, éber álomba ringatták őket, akkor az embertársaikkal való érintkezésük a lehető legszükségesebbekre korlátozódott. 
  Nem lehetett ez másként a Városka időből kihullott lakosaival sem. A szombati ebédet követő ejtőzés végeztével a férfiak porosodó, alig használt pórázokat kotortak elő, majd a kezdeti, kölcsönös bizalmatlankodás után megindultak kutyáikkal a település évekkel ezelőtt használaton kívülre helyezett futballpályája felé.  Az eddig kihalt, fásult utcákat most néhány perc alatt sápadt, ingerszegény urak tömege lepte el, akik kutyáikat maguk után vonszolva, kacsázó léptekkel siettek úti céljuk felé. 
 Az élesebb szemű megfigyelő azt is észrevehette, hogy a szokatlan menet résztvevői nagy körültekintéssel megszabott sorrendben követik egymást. Legelöl két köpcös, erőteljesen kopaszodó férfi haladt, az egykori polgármester és sógora, aki valamikor jól menő vendéglőt üzemeltetett a település határában. Mostanra a városháza ürességtől kongó, roskatag épületté változott, a fogadó málladozó falai közül is eltűnt az élet. Azt, hogy miből is élnek ők, vagy egyáltalán: hol is laknak, már mindenki elfelejtette, azzal viszont az összes lakos tisztában volt, hogy ezek ketten számítottak volna a Városka legöregebb polgárainak, persze csak akkor, ha ez a számunkra oly triviálisnak tűnő szó: öreg, akár csak a legcsekélyebb jelentéssel bírt volna az itt élők számára. 
 Nem siettek, hiszen mindketten tisztában voltak vele, hogy a várost örökre magába zárta az az egyetlen, megfagyott pillanat, aminek a világegyetem szabályai szerint születésével egy időben meg kellett volna semmisülnie. Lassú, kimért lépésekkel sétáltak végig az utcán, szótlanul bámulták a cipőtalpuk alatt porladozó járdát. Mégsem akadt senki, aki megelőzte volna a menet elején lépdelő furcsa párost. A többi férfi számára még mindig ők számítottak a település vezetőinek, akiknek egy ilyen fontos esemény alkalmával, mint most ez az eboltás, a menet élén a helyük. Legalábbis így képzelték ők, néhány homályos emlékfoszlány alapján, melyeket azokból az időkből őriztek, amikor a Városka lakosai még többé-kevésbé összetartó közösségként éltek. 
 Felvették hát az elöl haladók tempóját és némán követték őket, amíg meg nem érkeztek az elhanyagolt futballpályához.  Itt a polgármester és sógora megtorpantak, az elöl állók torkából pedig hüledező kiáltások szakadtak fel. Igaz ugyan, hogy a városon kívülről érkezők mindig ódzkodva lépték át a különös település határát, hogy aztán a lehető leggyorsabban távozzanak is onnét, mégis most fordult elő először, hogy senki sem várt az eboltásra érkező közönyös urakra. Halk susmorgás futott végig az enervált férfiak tömegén, majd hirtelen nem várt lárma és tumultus támadt.
 Voltak, akik a rozsdás kerítéshez tódultak, hogy szemügyre vegyék a kihalt pályát, míg mások hevesen gesztikulálva igyekeztek hangot adni felháborodásuknak, miközben próbálták visszatartani kutyáikat, akik megrészegülve az elburjánzott futballpálya felől érkező különféle szagoktól, lassan de biztosan az egykori játéktér felé vonszolták gazdáikat. Végül mindkét csoport tagjai önszántukból, a polgármester vezetésével gázoltak be a pályát ellepő gyomok közé, hogy aztán ott nekilássanak a rendkívüli események részletes kitárgyalásához. 
 Elsőként egy barázdált homlokú, nyúlánk férfi emelkedett szólásra, majd a polgármester, végezetül aztán a vendéglős is hallatta rekedtes hangját. Eleinte mindegyikük lassan, bizonytalanul beszélt, mintha keresné a szavakat arra a szörnyűségre, amit hallgatói elé szeretne tárni. Aztán, ahogy az egyik mondat követte a másikat, az önjelölt szónokok egyre bátrabbak lettek, megtalálták a hangjukat. A futballpályán tolongó embereket is mintha kicserélték volna. Azok a polgárok, akiknek egy órával ezelőtt még az is emberfeletti teljesítménynek tűnt, hogy hűvös mosolyt erőltessenek összeszorított szájukra, most lelkesen kiáltoztak és tapsoltak, így biztosítva egyet értésükről a felszólalókat. Sokan akadtak, akik maguk is szívesen elmondták volna véleményüket az idegenekről, a messzire költözött hálátlan fiatalokról, vagy a Városka sorsáról Egyikük, miután kutyáját szomszédjára bízta, meg is indult a polgármester felé, ám ekkor különös esemény szakította meg az egyébként sem mindennapi történések sorát. 
 Hatalmas, fehér kuvasz furakodott át az emberek között, nyakában egy elszakadt póráz maradványa lifegett. Odaszaladt a polgármesterhez, ahol mindenki jól láthatta őt.
Itt lehuppant a földre és hátsó lábaival furcsa, befejezetlen mozdulatokat tett, úgy tűnt, mintha vakarózni készült volna, de aztán meggondolta magát. A kutya feltápászkodott és beszélni kezdett.
 Kellemes, bariton hangja volt, amely betöltötte a futballpályát, így az egybegyűltek mind hallhatták, amit mond. Megérteni a kuvasz beszédét már valamivel nehezebb feladat volt, a négylábú szónok ugyanis hol a szavak végét harapta el egy kurta kaffantással, hol egy mondatot szakított félbe azért, mert mindenképpen prüszkölnie kellett. 
- Hálátlanságról beszélnek, árulást, cserbenhagyást emlegetnek, miközben maguk azok, aki megcsalták az Életet, pusztán csak azért, hogy ne kelljen szembesülniük saját, végzetes hibáikkal. Mély, beláthatatlan egykedvűségüknek köszönhetjük azt is, hogy a Városka utcáira most már letörölhetetlenül rányomta hamuszín bélyegét a kilátástalanság. Maguk miatt intézményesült ebben a településben a reménytelenség, a szorongás…
A kuvasz körülbelül tíz percig beszélt rendületlenül, majd mikor mondandójából kifogyva elhallgatott, néhány másodperc erejéig néma csend lopta be magát a futballpályán ácsorgók közé. 
Aztán, hirtelen, mintha csak vezényszóra cselekedtek volna a kutyák felhördültek és eltorzult pofával elrugaszkodtak a földtől. Utána újra csend lett, már csak néhány tompa sikolyt és a csontok ropogását lehetett hallani.