Dóri

Egyik napon épp a WC-n ültem, mikor csöngött a mobilom. Rápillantottam a kijelzőre – és bár a számot kijelezte – nem volt nálam társítva senkihez. Tehát nem barát és nem a családhoz tartozó hívás. Hagytam kis ideig zenélni, hátha rájön az illető a tévedésére, és leteszi. Az alatt az idő alatt végeztem is. Felvettem. Lágy zene hangzott a hangszóróból.
– Halló?
Semmi reakció, csak a zene szólt tovább. Kissé mérgesebben szóltam:
– Tessék!
Mivel válasz továbbra sem volt, eldöntöttem magamban, hogy telefonbetyárral van dolgom. Letettem.
 
Úgy egy óra múlva hívott Titti, és megbeszéltük, ki a soros ma Ciklámenért menni a suliba. Kislányunk sohasem jöhetett haza egyedül, azt egyikünk lelkiismerete sem engedte volna. Ő most első osztályos és nagyon eleven. Még elkóborolna…
– Jó, hogy hívtál szívem. Igen… Nem felejtettem el… Ma én megyek a drágánkért.
– Tudod édesem, egy barátnőmmel megyek ruhát vásárolni. Igaz, hogy csak ő akart magának venni valami apróságot, de ha már ott vagyok…  Majd este megmutatom neked. Remélem tetszeni fog. Ugye nem baj, ha neked kell menned? Tudod, nem hagyhattam, hogy Lídia egyedül vásároljon. Képes lenne a teljes fizetésüket elkölteni.
– Na jó, tudom… De te is tudod, hogy én nem bánom. Vásárolj csak nyugodtan. Vehetsz nekem estére pár sört is, azt hiszem kifogyott a készletem. De mivel is menjek lányunk elé? Ugye ma bicajjal mentetek reggel?! Olyan szép idő volt…
– Igen, azzal. Le kell tennem, mert ideértünk – és mondta a bolt nevét. 
– Szia. Szeretlek.
– Én is téged.  Nagyon! 
Ezt az utolsó szót – szerintem – már nem hallhatta, de biztos voltam benne, hogy tudja. Ha mégsem, akkor majd este emlékeztetem rá, mennyire. Csak azért, hogy el ne felejtse.
A mobilt a kezemben tartva, eszembe jutott rejtélyes hívóm. Nos, a száma ismert, akár vissza is hívhatom. Érdekelt ki lehet. Az is eszembe jutott, hogy talán nejem egy ügyfele, és… De nem! Titti sohasem adta meg a számomat ismeretleneknek, hacsak nem beszélte meg velem előre. Nem mintha annyira titkos lenne, csak tudja, hogy utálom, ha céltalanul hívogatnak, vagy ha üzenetrögzítőnek, esetleg az ő titkárának néznek. Bosszant. Ez az ismeretlen is bosszantott. Vajon ki lehet? Nem volt kedvem utánanézni a neten, kinek a nevén van, ráadásul a legtöbb mobilszám titkosított. Na, és ha mégsem, akkor sincs rá semmi biztosíték, hogy a szám tulajdonosa hívott. Mi is szoktuk egymásnak kölcsönadni a telefonunkat, amikor a másiké lemerült. Tűnődésem közben megnyomtam a visszahívó gombot. Meglepetésemre elsőre felvette, és egy kellemes női alt hang hallatszott.
– Halló, ki beszél?
– Jó napot. Erről a számról hívtak nemrég, csak megszakadt a vonal, és mivel nem tudtam ki a hívóm…
Szünetet tartottam. Hagytam időt neki, hogy megmagyarázza, tévedésből hívott. 
– Elnézést, de én egy nőre számítottam. De, ha már itt tartunk…  Ismerős önnek a Szabó Titanilla név?
– Igen. Ismerem őt. Vele lett volna megbeszélnivalója?
– Nos, nem beszéltünk meg semmit. De átadná neki, hogy ő hívjon vissza, amint lehetséges?
– Azt hiszem ezt a kérését teljesíthetem, ha elárulja milyen ügyben keresi. Üzleti ugye?
Pár másodperc szünet után folytatta, mint aki végig gondolja a lehetőségeit.
– Nem, sajnálom. Az üzletnek ehhez vajmi kevés köze van.
Hm, a kis titokzatos! Tetszett a hangja és a modora, emiatt igyekeztem szóval tartani őt.
– Elárulna akkor valami közelebbit? Mit mondhatok neki, miért kereste?
– Az nem tartozik magára. Személyes ügyben keresem, legyen elég ennyi. De okvetlenül fel kell neki engem hívnia! Beszélnünk kell!
– Ez esetben nem tudom, teljesíteni fogja–e a kérését. Tudja, ő bizonyos szempontból eléggé zárkózott teremtés. Még a saját szomszédaival is nehezen teremtett kapcsolatot.
– Ön talán a szomszédja?
– Nem egészen, de elmondhatom magamról, hogy elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, nem szokott bárkit visszahívni. Különösen nem akkor, ha a tárgy ennyire tisztázatlan.
– Akkor talán a rokona? – találgatott tovább, és bármennyire is kellemes volt a hangja, kezdett bosszantani. Nem hajlandó bemutatkozni, nem árulja el, hogy miért keresi… Én meg így nem vagyok hajlandó üzenetrögzítőt játszani.
– Hölgyem, nagyon élvezném a csevegést önnel, ha legalább azt megtudhatnám, hogy kivel beszélek.
– Megmondhatom ha kíváncsi, de a nevem nem fog mondani önnek semmit. Viszont, még én sem tudom, kivel beszélek.
– Ön kezdeményezte a kapcsolatfelvételt, és egyébként is a hölgyeké az elsőbbség – mondtam kissé bosszankodva azon, hogy minden egyes választ úgy kell belőle harapófogóval kihúznom. Nem, az sokkal könnyebben és gyorsabban szokott menni. Ezzel a nővel a válaszaiért meg kellett küzdeni. Nem adja magát olcsón, az már biztos.
– Rendben. Megelégszik a keresztnevemmel is?
– Természetesen. Nem szokásom erőszakoskodni még telefonon keresztül sem, ennélfogva csak azt mond el, amit szükségesnek tart. Természetesen én meg fenntartom magamnak a jogot arra, hogy a válaszaitól tegyem függővé, eljátszom–e az üzenetrögzítő szerepét.
– Így nem jutunk semmire. Kérem tegye csak azt, amire kértem. Nem olyan nagy dolog az.
– Igaza van. A nagy dolog az volt, amikor első alkalommal megzavart.
– Ezt nem értem.
– Addig jó nekem! Szóval? A becses neve?
– Dórinak szólítanak a barátaim.
– Hm. Még nem tudom eldönteni, szeretnék–e a barátja lenni. Esetleg, ha a személyes okot kicsit részletezné… Egyébként engem mindenki Jocinak hív. Kivéve, akik hivatalos ügyben keresnek.
Gondoltam ezzel kiugrasztom a nyulat a bokorból végre, mert ha mégsem személyes, hanem hivatalos, akkor veszi a lapot és átvált Józsefre. Nem jött be a számításom, mert vagy nem vette  a lapot, vagy tényleg személyes volt, mert nem tette.
– Értem. Akkor kedves Joci, megtudhatnám, honnan ismeri azt a… a szóban forgó hölgyet?
– Azt hiszem eldicsekedhetek azzal, hogy ő a feleségem.
– Én ezzel azért nem dicsekednék… – itt elharapta a mondatot, bár éreztem, hogy többet is akart volna ezzel kifejezni, mint egyszerű sértés –  De tudja… Igen. Így már, azt hiszem, joga van megtudni, miért keresem őt. Talán jobb is így. De ez nem telefontéma.
– Szeretne velem találkozni? Szívesen látom önt a hajlékomban.
– Ó nem! Azt nem tehetem. Találkozzunk inkább itt – és megadta egy közeli cukrászda helyét – Ismeri, ugye? 
– Igen, természetesen ismerem. Egyik barátomé és nagyon kellemes hely. Sokszor sétálunk oda családostól nassolni. 
Ebből kitalálhatta, hogy közel van hozzánk. Gyanítottam, hogy ő ezt eddig is tudta. Nem lehetett véletlenszerű a választása. Én meg arra következtethettem, hogy szintén városunkban lakik, vagy legalábbis most a közelben van.
– Sejtettem. Mit javasolna időpontnak?
– Azt mondanám, hogy legyen úgy fél óra. Éppen indultam kislányunkért az iskolába, így összeköthetnénk a kellemeset a hasznossal. Meghívnám őt is ott valamire. Mert az ugye nem kérdés, hogy ön az én vendégem lesz a beszélgetés alatt, bármit kíván fogyasztani.
– Ó, köszönöm. Igazán kedves öntől, de… Nem hiszem, hogy jó ötlet a kislányával jönnie.
– Nem gondoltam, hogy egy nőt zavarnának a gyerekek, viszont…
– Nem, nem! Ne értsen félre, kérem! A gyerekeket imádom. Óvónő vagyok. Legalábbis most abban a szakmámban dolgozok.
– Akkor úgy értsem, a mondanivalója?
– Sajnos igen, de ne vágjunk elé, rendben? 
– Értem, de sajnos nem bízhatom most másra, én vagyok a bébiszittere. A beszélgetésünk ettől még lehet bizalmas, ha szeretné. Tudja Cikla elég szófogadó és sétálgatni is imád, ha érti mire gondolok.
– Értem – nevette el magát – Rendben, ez esetben szívesen megismerkednék a kislánnyal, elvégre ő nem tehet róla…
Itt megint elharapta a mondatot. Ejha, drágám! Mondd csak, mibe keveredtél? – gondoltam magamban, és kicsit elmosolyodtam, mert ismerve az én aranyos kis feleségemet, nem hittem, hogy idegeneket elcsábítana, vagy cukrosnéniként mutogatná a bájait.
 
Elbúcsúztunk, majd a megbeszélt időben megálltunk a kedvenc cukrászdánk előtt. Cikla majd kiugrott a bőréből, amikor látta, hogy nem egyenesen hazamegyünk. Tudtam, hogy örömének a fő oka az, hogy meglátogathatja a barátnőjét, aki a cukrászda feletti lakásban lakott. Annak köszönhettük az ismeretségünket a kislány szüleivel, hogy ők együtt jártak óvodába és most iskolába is. Időközben az ismeretség megbecsült barátsággá alakult közöttünk. 
Kislányom repült be az üzletbe. Én előbb kicsit körül kémleltem a környéket. Nevezd rossz szokásnak, de bárhol is vagyok, mindig óvatoskodok. A cukrászda bejáratától nem messze egy lila ruhás nő cigarettázott. Nem ugyanaz a nő, mint a híres festményen, bár a ruha színe teljesen megegyezett azzal. A szabása már nem, mert ez a mai divatot tükrözte, és sokkal szexisebb volt, mint az a másik lila ruhás nő a képen. A viselője sem sokban hasonlított hozzá. A cigarettázó hölgy – még az mellett is –, hogy utálom a bagós embereket, sokkal csinosabb volt képi alteregójánál.  Kecses vádli, szép hosszú combokkal, hozzáillő gömbölyded popsival, karcsú derékkal, feszes mellekkel dicsekedhetett viselője, amihez csinos arc, fitos orr, csókolni való száj és gyönyörű zöld szemek, valamint hátközépig érő, selymesnek tűnő, hullámos haj társult. A haj színéről ugyan nem tudtam megállapítani, hogy eredeti–e, de az éjfekete szín nagyon jól ment a szeme színéhez, és a bőre árnyalt sápadtságához. Ha nem ilyen körülmények között találkoznék vele… Gyönyörű ez a nő! 
A megfigyelésem, bármilyen hosszan is ecseteltem a hölgy külsejét, természetesen csak egy pillanat alatt rögzült bennem, miközben a környék minden más szegletének képe is. Tovább indultam Cikla után, bár tudtam, hogy ő most innen ugyan nem fog elkóborolni. Nemcsak a barátnője, hanem a megígért finom somlói is visszatartó erővel hat rá. Nem mintha nem tudta volna megvenni saját magának, de igyekeztünk őt már fiatalkorában arra nevelni, hogy a pénz és egészsége értékét, és ezek összefüggéseit megismerje, és igyekezzen egyensúlyban tartani a kettőt, aminek a lényege egyenlőre abban merült ki, hogy ne egyen össze ész nélkül mindenfélét, bármennyire is finomnak tartja és megtehetné. Ez nem fukarság volt részünkről, hiszen több a heti zsebpénze, mint némelyik ember havi fizetése. Soha nem számoltattuk el vele, mire költötte. Ő viszont mindig szükségét érezte megkérdezni tőlünk a véleményünket, bármit is vett. Szerintem ez részben azért történt, mert dicsekedni akart nekünk a szerzeményeivel. A dicséretet sokszor megkapta, amikor pedig mégsem, akkor mindig megindokoltuk, miért nem volt hasznos, vagy helyes amit vett, vagy amire éppen költötte. Korához mérten jól gazdálkodott mindennel, amije volt. Ezt az anyagiakon túl is értem. Jól tanult, viselkedett… Boldog szülőkké tett minket. Ezt igyekeztünk visszatükrözni a szeretetünkkel.
 
Belépve a helyiségbe, Cikla már barátnője társaságában falatozott. Megérkezésemig csevegtek. Ez volt az, amiről soha nem sikerült leszoktatnom. Pedig sokszor mondtam neki, hogy „Kislányom, tele szájjal ne beszélj! Tudod, anyukád sem teszi." Ezen a kétértelmű figyelmeztetésemen aztán Titti mindig elmosolyogta magát, és a vállamba bokszolt. Na, nem mintha ő mindig betartotta volna. Mondjuk az nem zavart sosem, ha nem étkezés közben tette.
– Csókolom – köszönt nekem a kis csitri barátnőcske kuncogva.
– Apu, ugye nem baj, hogy nélküled kezdtünk uzsonnázni? – mosolygott rám Cikla is.
– Nem persze, hercegnőm. De lehet kis időre kettesben kell hagyjalak titeket, mert…
– Jó napot. Maga Joci? – köszönt a hátam mögül ugyanaz a kellemes női hang, amit már a telefonban is hallottam. 
– Apu! Ez a néni nagyon szép! – csodálkozott Cikla.
– Köszönöm kicsi lány. Dóri a nevem. Benned kit tisztelhetek? – intézte a nő a kérdését immár kislányom felé.
Nagy választék nem volt vendégekből egyébként sem. Egyik asztalnál egy húszas évei közepén járó társaság tréfálkozott, egy másiknál pedig egy tinipár turbékolt. Nem lehetett nehéz kiszúrni Dórinak minket, hiszen a telefonban említettem, hogy velem lesz Cikla.
– Ciklámen vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. Ugye ez a ruha nem bolti?
– Én is örülök neki, hogy ilyen illedelmes lányt ismerhetek meg. Te sokkal szebb vagy abban az égkék ruhádban mint én ebben. Illik a szőke hajadhoz nagyon, és – hogy a kérdésedre válaszoljak –, nem, nem az. Egyedi tervezésű. Tudod, egy barátnőm szabó–varró és ő szokott nekem tervezni ilyesmit. Ha szeretnéd, egyszer bemutatom őt neked. Biztosan élvezne ilyen szép lánynak ruhát varrni.
– Ó, köszönöm a bókot Dóri – cserfeskedett tovább kislányom – Ha legközelebb összefutunk, kérlek, hozd magaddal azt a tervezős barátnőd is. Ugye miattad kaphattam ma ezt a finomat?
– Öhm… Szerintem apud akkor is meghívott volna, ha nem kérem meg őt, hogy találkozzon velem itt.
– Lehet. Szóval, akkor ez egy randi?
– Ejnye, Cikla! – feddtem meg tréfásan, de nem szigorúan, mert kissé engem is zavarba ejtett a randevú lehetősége ezzel a gyönyörűséggel – Ez nem illendő!
– Bocsi apu. De tudod… Ha anyu nem volna, őt szeretném, ha megvennéd anyukámnak.
Erre már mindketten elnevettük magunkat.
– Bocsánat. Azt hiszem, most rosszul fejeztem ki magamat – próbált visszavonulót fújni Cikla.
– Semmi baj édesem – vigasztalta Dóri mosolyogva – Ez nagyon aranyos bók volt tőled. Habár a megvennéd kifejezés valóban nem ebbe a mondatba illene. 
Nahát! A mosolya is nagyon szép!
– Kislányom, Dórival lenne egy kis megbeszélnivalónk. Ő mondta, hogy személyes, úgyhogy most egy kicsit magatokra hagyunk titeket. Itt leszünk két asztallal arrébb, ha kellenék, rendben?
– Jól van apu. Nem megyek ám sehova. Nyugika, jól elvagyunk mi itt Rózsival.
 
Letelepedtünk Dórival a mondott helyre. Mindketten odapillantottunk a két csitrire, akik erre az időre már újra nagy diskurzusba estek.
– Aranyos a kislánya – kezdte Dóri.
– Köszönöm. Magának van gyereke?
– Nincs, sajnos. Bár én nagyon szeretnék. Talán később – felelte szomorúan.
– Értem. Biztos vagyok abban, hogy idővel nagyon kedves és szép gyerekei lesznek.
Úgy gondoltam, hogy úgy látszik, még nem tartják valamiért elérkezettnek az időt a gyerekvállalásra. Ehhez persze semmi közöm. Majd megoldják a férjével. Már ha van neki.
– Bocsánat. Olyan fiatalka. Ráér még. De a kislányomnak igaza van, maga gyönyörű. Biztosan sorban állnak a kérők a kapuja előtt.
– Az nem lenne jó. Tudja a férjem elég féltékeny típus – nevetett rám.
– Ó, elnézést kérek. Arra gondoltam nincs még férjnél és ez az oka a gyermektelenségnek.
– Sajnos, nem ez – felelt a kimondatlan kérdésemre, de megkeményedett arcvonásai elárulták, hogy a téma lezárva. A telefonba igazat mondtam neki, mikor azt hangoztattam, hogy nem szokásom erőszakoskodni. Ok nélkül legalábbis nem. Mivel vele szemben nem volt rá okom, úgy döntöttem, hagyom elmondani, amiért kérte ezt a találkozót, függőben hagyva az előző témát. Egyébként is furdalta az oldalam a kíváncsiság. Kicsit ösztönzőnek gondoltam hát szavaimat.
– Sajnálom, de gondolom nem ezt akarta velem megvitatni. Hallgatom. Nem sokára haza kell vinnem a kislányomat, mert nem akarom, hogy a nejem idegeskedjen.
– Talán mégsem volt olyan jó ötlet tőlem ez  – habozott Dóri.
– Ha már itt vagyunk, kérem hagyja, hogy betartsam az ígéretem és meghívjam magát valamire. Cserébe ön is betarthatja, ha akarja. Persze semmi sem kötelező, mert mi így is nagyon örültünk, hogy megismerhettük. Kislányom érthető módon azért, mert reménykedik, hogy lesz neki is saját varrónője.
– És ön?
– Nekem mindig öröm szép nőket megismerni. 
– És elcsábítani?
– Azzal próbálkoztam volna most?
– Jajj, nem.  Nem úgy értettem… – szabadkozott a nő, majd úgy gondolom, csupán időkérés miatt, hozzátette – Az a citromtorta szelet jól néz ki ott a vitrinben.
–  Én lebeszélném arról, mert az csak díszlet, bár ha szereti a marcipánt... Én viszont az eredetit javasolnám. Tudja, szerintem az eredeti mindig jobb, mint az utánzat, vagy a díszlet.
– Öhm… Nem tudtam. Mármint, hogy az nem igazi tortaszelet. Nagyon ínycsiklandó. De egyet értek magával. Az eredetit szeretem én is.
– Rendben. Akkor azonnal hozok belőle.
Térültem, fordultam és letettem elé egy citromos bodzalé kíséretében, ami ízvilágával ahhoz a süteményhez illik. Persze inthettem volna a barátomnak is, hogy hozza ki, de nekem is szükségem volt egy kis gondolkodási időre. Közben ránézhettem a kis csitri lánykákra is, bár ezt feleslegesnek ítélhette volna meg más, hiszen Rózsika apjának fél szeme mindig rajtuk időzött a kiszolgálói pult mögül.
 
– Ki ez a szépség itt veled Joci? Titti tud róla? – kacsintott rám barátom.
– Nem, még nem mondtam el neki. De az igazat megvallva, azt se tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy gyönyörű és Dóri a keresztneve. Ja és, hogy valószínűleg több végzettsége is van, bár most óvónőként dolgozik, ha hinni lehet neki. 
– Nem értem, miért vagy mindenkivel szemben annyira bizalmatlan.
– Nos, még annyit talán tudhatunk, hogy fél órán belül ide tudott érni, azaz vagy a közelben lakik, vagy átutazóban van nálunk. Én előbbire tippelnék, bár azt hittem, már minden szép nőt ismerek úgy száz kilométeres körben. A bizalmatlanság?! Hát… Felhívott úgy háromnegyed órája, és elég rejtélyesen viselkedett. 
– Értem. Attól még becserkészheted – kacsintott rám a haver.
– Olyannak ismersz engem?
– Természetesen! – nevetett most már cseppet sem visszafogottan – Haver! Ha tőlem kért volna randit, én biztosan nem hagynám érintetlenül.
– Te csak Rózsika anyját érintgesd, hogy ne panaszkodjon rád.
– Nem mondod komolyan?! Tényleg panaszkodott volna?
– Még nem… – válaszoltam most én, jót nevetve a kétségbeesett pofalemeze láttán.
 
– Ugye nem rajtam nevettek az imént? – érdeklődött Dóri, mikor letettem elé a tálcát a tortával és üdítőjével.
– Biztosíthatom róla kedves Dóri, hogy magán semmi nevetnivaló nincs. Minden rendezett és szép – mosolyogtam rá megnyugtatóan – Remélem, egy pár őszinte szót nem vesz csábításnak.
Ez utóbbival igyekeztem visszaterelni a beszélgetést az eredeti témára. Bár mielőtt elvonultam kiszolgálni magunkat, arra jutottam, hogy nem ezt akarta volna a tudomásomra hozni, de ha így viszonyul hozzá, valószínűleg közel áll ehhez a témához. Csakhogy… Titti nem csábított el senkit. Mostanában legalábbis senki olyasvalakit, akiről ne tudnék. Viszont őket mind ismertem és ez a nő egyikükhöz sem tartozott. Nem mintha olyan hosszú lenne az a lista. Máshonnan sem ismertem, pedig ilyen csinos asszonykára biztosan emlékeznék, akár a „csomagolása” nélkül is. Ehhez kellett nekem az a kis idő a rendelés lebonyolításával. Rendeztem a gondolataimat, az emlékeimet, de akárhogyan is igyekeztem, semmi sem juttatta őt az eszembe. 
– Nem, egyáltalán, sőt. Nagyon is jól esik. Köszönöm önnek. Csak így egyre nehezebbé válik elmondanom, amiért jöttem. Tekintettel arra, hogy maga ilyen kedves és családszerető…
– Vágjon csak bele nyugodtan, kérem. Higgye el, egy szép nőnek nem sok esélye van megsértenie engem. 
– Nahát… Kérem ne csinálja ezt, mert még tényleg arra kell gondolnom, hogy el akarna csábítani és akkor nagyon megváltozna a véleményem magáról.
– Sajnálom, de nekem ez az alapbeállításom. Nem tudok másképp viselkedni, kivéve persze ha maga férfi lenne, vagy ha felbosszantana…
– Azt hiszem arra épp most fog sor kerülni. Na, jó. Azt szerettem volna tudatni csak, hogy a maga felesége egy… Szóval… – itt a suttogásig lehalkította a hangját – Elcsábította a férjemet.
– Mit nem mond? A maga szeme előtt? – szörnyülködtem.
A nő zavartan pislogott rám.
– Természetesen nem.
– Akkor mitől olyan biztos ebben a megállapításában? Tudja, a rágalmazás az én szememben sokkal nagyobb bűn, mint egy megcsalás, mert  az sokkal több embert érinthet.
– Tessék? Ezt nem értem – zökkent ki a higgadtságából – Hogy lehetne az nagyobb? Na és én nem rágalmazok senkit! Ezt komolyan mondtam.
– Először is, a rágalmazás egyfajta rossz hír keltés a rágalmazott személyről bizonyíték nélkül. Esetünkben Tittiről azt állítani, hogy hűtlen, az nemcsak engem érint. Megérti ugye, ha esetleg az üzletfelei sem bíznának benne azok után, ha megtudnák. Még akkor sem, ha valóságban meg sem történt volna, és ha nincs bizonyítéka arra, hajlok rá, hogy ezt higgyem.
– Van bizonyítékom!
– Igen?! Megmutatná nekem is? Esetleg más módon támasztaná alá ezt az állítását?
– Természetesen nem tartom magamnál! – háborodott fel a hölgy.
– Pedig észszerűnek tűnt volna, ha engem ilyen megbeszélésre invitált.
– Igaz, ez hiba volt részemről. Elismerem. De nem mertem kockáztatni… Na meg, eszembe se jutott, hogy nem hisz nekem.
– Nos… Igazából még nem is mondott semmit az esetről. 
– Bocsánat. Az úgy történt, hogy férjem és az ön neje üzleti megbeszélés miatt találkoztak, és ott a felesége elcsábította a férjemet. Videóval tudom bizonyítani, ahol egyértelműen látszik, hogy nem történt erőszak, másrészt meg a férjemnek semmi oka nem lett volna arra, hogy ezt tegye. Elégedettek vagyunk a családi életünkkel, és ő egyébként sem az a típus.
– Talán, ha a helyet és időpontot is megtudhatnám…
– Igen, természetesen.
Ekkor Dóri elmondta az egész sztorit, ahogy ő látta. A helyszínről és időpontról ráismertem egy pasasra, aki Titti régebbi elmondása szerint megzsarolta őt. A férfi üzleti ajánlatként állította be a dolgot, de bennem akkor is felment a pumpa, mert valójában zsarolás történt. Az üzleti ajánlat az volt, hogy csak akkor fogadja el a projektet sikeresnek, ha feleségem lefekszik vele. Titti elmondása szerint ugyan tetszett neki a férfi, de egészen addig – na és azóta sem – nem keverte össze az üzletet a magánélettel. Látszólag a projekt miatt belement, de mikor látta rajtam, hogy azonnal indulok megkeresni a szemétládát, megkért, hogy ne tegyem meg amire készülök, bármi legyen is az. Nem volt neki könnyű meggyőznie engem arról, hogy ne érdemelne egy jókora verést a pasas cserébe, de amikor kicsit lehiggadtam, beláttam, hogy igazából a férfi volt az ajándék a nejemnek. Annyira ismerem a feleségem, hogy tudom róla, nem tette volna azt a pénz miatt. Több mint elég marad egy–egy sikertelen projekt után is neki, na meg én se keresek rosszul. Tehát, amiért mégis belement, annak inkább az volt az oka, hogy ő is akarta a férfit. Mondjuk meglepett ez is, mert idegenekkel nem szokás neki sem, és nekem sem. Akkor azzal léptem túl ezen, hogy hirtelen fellángolás volt mindkettejük részéről és mivel többé nem hallottam a férfi felől, annyiban hagytam a dolgot. Ez az eset jutva eszembe a tenyerem újra viszketni kezdett, mert egy zsarolás akkor is csúnya dolog, ha a sértett más módon is beleegyezett volna. Nyilván tippem sincs, mit tett volna Titti, ha az üzlet lebonyolítását követően kéri fel a pasas őt egy szeretkezésre. Talán akkor is megtörtént volna a dolog, talán nem. Ettől még nem lesz ártatlanabb a szememben Dóri férje. Mert most már majdnem bizonyos voltam abban, hogy ő az.
Mikor Dóri befejezte a történetét, majdnem sírt. Dühösnek látszott, és sértettnek teljesen érthető módon. Ha most felvilágosítom arról, hogy mekkora szerencséje van a férjének, miszerint akkor megúszott egy aránylag hosszadalmas kórházi ápolást, nem hitt volna nekem. Időt akartam nyerni neki. Úgy kellett intéznem, hogy meglepettnek látszódjak és hitetlennek. Mindkét kártyát kijátszottam hát.
– Kedves Dóri. Biztosan összekeveri valakivel a nejemet. Ő sohasem tesz ilyet. Nem  keveri az üzletet a szexszel. Na, meg azt mondta, van ugyan egy láthatatlan videó erről…
– Nem láthatatlan! Csak nem hoztam magammal. A férjem gépén találtam azzal a naplóbejegyzéssel együtt, amiben az üzlet részletei is szerepeltek. Onnan tudom a neje kilétét, és a címét.
– Ezt pedig úgy szerezte meg, hogy… Nem hiszem, hogy a férje dicsekedett volna vele. Mint előbb mondta, ő elégedett a házaséletével, és hűséges, rendes típus.
– Igen, ő az. Nem tudtam volna meg sose, ha nem kellett volna utánanéznem valaminek a gépén.
– Ennyire feledékeny lenne a kedves férje, hogy teljes hozzáférést biztosít magának ilyen adatokhoz is?
Nem tettem hozzá, hogy: vagy ennyire hülye?!
– Az nem egészen úgy volt. Egy orvosi adatra volt szükségem tőle egy saját magamon végzett teszthez, és akkor találtam rá. Egy rejtett mappában volt, jelszóval védve. De nem tagadta le, amikor rákérdeztem. Csak azt mondta, amit most én is, hogy nem volt választása, mert másképp nem sikerült volna az üzlet. 
– Ez utóbbiból annyit elhihetek, hogy az üzlet talán nem jött volna létre.
– De meg tudom mutatni, ha eljön hozzánk.
– Ahol a férje örömmel meg fogja erősíteni a maga által elmondottakat. Sőt, tárt karokkal fogad engem azok után, hogy ilyen véleménnyel van a feleségemről.
Lesújtó pillantás volt a válasza a szarkazmusomra.
– Természetesen nem. Őt szeretném kihagyni ebből. Tudja, olyan érzékeny a drágám, hogy akkor is elsírta magát, amikor az orra alá dugtam a mobilomon a videót.
Hát még én, hogy meg tudnám ríkatni őkelmét ezek után! Nem elég, hogy zsarolt, most meg már rágalmaz is! Gyáva alak lehet, akármilyen jól is néz ki a nők szemében. Gerinctelen is. Utálom az ilyet!
– Szóval, vele nem találkozhat. De az ajánlatom komoly. Ha eljön, vagy megbeszélünk egy másik időpontot…
– Szó sem lehet másik időpontról. Amennyiben létezik az a videó…
– Nem hisz nekem!
– Amennyiben láthatom azt a bizonyítéknak szánt videót, el tudom majd dönteni, mi az igazság. Addig viszont nem szólhatok semmit a nejemnek. Ahogyan ön, én is szeretem a párom. Nem tenném ki alaptalan rágalmaknak.
– Megértem. Részemről most is indulhatunk, hogy megmutathassam.
 
Ebben a pillanatban megmentett kicsi lányom azzal, hogy felhívta magára a figyelmünket.
– Apu. Sokáig maradunk? Csak mert…
– Nem kicsim. Azonnal indulunk. Otthonról majd felhívom Dórit. Maradt még megbeszélnivalónk, de az hosszabb időt vesz majd igénybe.
Amikor felálltam titkon készítettem Dóriról egy képet, ami automatikusan továbbítódott a központba. Amint hazaértem, felhívtam őket és kértem minden adatot, ami fellelhető erről a nőről.
Azalatt a két percben, amíg a válaszra vártam, elmondtam röviden Tittinek, ami történt. Azt is, hogy nemsokára felhívom Dórit és meglesem azt a videót, mert nem maradhat náluk bizonyítéknak, még akkor sem, ha az igazából egy zsarolásról szól.
– Nahát! Én meg nem is tudtam róla, hogy videóra veszi – csodálkozott el nejem – De ugye nem hiszed, hogy én…
– Ugyan kicsim! Ő volt a megrendelő, ő dönthette el, hogy sikeres lesz-e az üzlet, avagy sem. Fogalmam sincs, hogyan zsarolhattad volna őt meg ezzel. Fordított helyzetben jobban utánanéztem volna, elhiheted nekem. De ismerlek annyira, hogy nincs szükséged zsarolásra ahhoz, hogy megszerezd magadnak, amit akarsz drágám. Ha tényleg te akartad volna elcsábítani, akkor annak a pasasnak esélye sem lett volna. Szóval, nincs okom arra, hogy ne higgyek neked. 
– Hát nincs is – tette hozzá durcásan – Ha őt akartam volna, biztosan nem kellett volna sokáig győzködnöm. De már mondtam is neked akkor. Mire elgondolkodtam azon, hogy később a vacsora során talán flörtölök vele, addigra ő megelőzött ezzel. De hülye az a nő, hogy engem néz zsarolónak! Megmutatod, hogy néz ki?
– Persze. Már itt is van róla minden, amit tudni lehet. Gyere! Nézzük át együtt, jó?  
Megmutattam neki azt a képet is, amit én küldtem, de elég sok másik is volt, amit kaptunk. Dóri fiatalabb kiadásban, iskolai ünnepségen, bálon, discoban és házasságkötő teremben. Utóbbi helyszínről több változat is látható volt. Egyszer menyasszonyi ruhában, máskor szimpla ünnepiben. 
– Helyeske. Meg fogod dugni? – kérdezte Titti megcsókolva a szám, és játékosan picit bele harapott.
– Nem hiszem. Elsőre az a célom, hogy ne legyen más birtokában kompromittáló videó rólad. Legközelebb jobban ügyelj szívem, hogy ne készülhessen ilyen. A te üzletednek ártana jobban, ugye tudod?
– Jó, jó… – durcáskodott – De ki gondolta volna, hogy a saját bűncselekményét videóra veszi? Mert egy zsarolás az ugye az? 
– A zsarolás a bíróság szemében talán nem számítana akkorának, mint maga a zsarolás tárgya. Mert az már szexuális erőszaknak számítana és az tudtommal, sokkal nagyobb súllyal esik latba. De akár az, akár nem, akkor sem maradhat náluk ilyesmi.
– Talán nem hiszel nekem?
– Mondtam én ilyet szívem? Csakhogy ameddig nem láttam azt a valamit, addig azt se tudhatom mire használhatnák fel. Azzal pedig, hogy akár az, akár nem csak arra céloztam, hogy nem biztos, hogy a nemi erőszakhoz bizonyítékként megfelelne. Te mondtad, hogy a végére már nagyon is élvezted. 
– Nem is… Nem csak a végén – szólt elmerengve az emléken – Most így visszagondolva, már az elején is elég odaadó voltam. Nem, bizonyíték nemi erőszakra az semmiképpen nem lenne jó – nevetett a kis boszorka, majd rövid idő múlva így folytatta.
– De ugye hiszel nekem, hogy nem találnék ki ilyen butaságot? Pláne nem egyeznék bele, hogy videót készítsen róla. 
– Hiszek neked. Már az előbb mondtam, hogy butaság Dóritól, hogy nem gondolta végig. Pedig értelmes nőnek látszik. A több diploma is bizonyítja, hogy van sütnivalója, de egy szerelmes nő inkább a férjének hisz. 
– És egy szerelmes férfi meg a nejének, ugye?! – incselkedett velem továbbra is Titti.
– Drágám, ha logikailag nem lenne bukta, már rég utána nézettem volna  – feleltem neki mosolyogva és nyomatékul jó erősen megcsókoltam.
– Tudod édesem, nekem már az gyanús volt, hogy egy saját városunkba tartozó üzletember több száz kilométerre innen kéri az üzleti találkozót velem. Ezt meg is említettem neki. Persze akkor kivédte azzal, hogy az üzlet neki fontos annyira, hogy ne halassza el, de sajnos neki mással is van megbeszélése, ami oda köti. 
– Legközelebb vidd el magaddal egy barátnőd, vagy inkább Tomit. Akkor védve leszel az ehhez hasonlóktól. 
– Senki nem ért rá akkor. Te sem – nyújtott nyelvet rám, amit szívesen megnyalogattam volna, de az idő most nem volt alkalmas rá. Sebaj, megjegyzem és behajtom rajta, amint hazaérek, kamatostól.
 
Ezután felhívtam Dórit és közöltem vele, hogy készen állok elmenni hozzájuk, amennyiben megadja a címét. Azt mégse mondhattam el neki, hogy talán csak a bugyiméretéről nem tudok, minden mást viszont már kiderítettem róla.
– De ugye megbízhatok magában?  
Némi visszakozást éreztem  a hangjában. Na, ne már! Muszáj utána járnom, és nem szerettem volna ezt másra bízni.  
– Ha én a maga helyében volnék – és nem bíznék abban, akit vendégül hívok –, akkor bebiztosítanám magam. Mondjuk meghívom, vele egyidőben, egy barátnőm teára…
– Sajnos nincs senki olyan, akiben ennyire megbízhatnék – hallatszott a vonal túlsó végéről a szomorú hang – De elég nekem, ha a szavát adja.
– Ha csak arra vágyik, szívesen teszek ünnepélyes ígéretet arra, amit már kihangsúlyoztam a telefonba, hogy nem szívesen alkalmazok erőszakot. Ezt a nemi erőszakra is értem. De – természetesen – nem kell tartania tőlem. Így megfelel?
– Igen és elnézést, de kissé ideges vagyok.
– Én meg kíváncsi. Akkor indulhatok a… Hova is kell mennem?
Elmondta a címet. Hamar odaértem.
 
Dóri zavartan fogadott ugyanabban a ruhában, amiben a cukrászdában volt. Tudom, hogy a nőknek sokszor időbe telik elkészülni, különösen akkor, ha nagyon tetszeni akarnak valakinek. Más esetben viszont akár gyorsabban is át tudnak öltözni vagy lefürödni – esetleg a kettőt együtt is –, mint a legtöbb férfi. Lett volna ideje mindkettőre, mégsem tette. Ezt pusztán annak tudtam be, hogy nekem nem fontos tetszenie, na és annak, hogy ő maga mondta, kissé ideges. Mindkettőt megértéssel fogadtam, bár nem bántam volna, ha esetleg bosszút akar állni a férjén és emiatt – vagy akárcsak önmagamért – tetszeni akarna nekem. Így is nagyon szép volt. Bosszúra ugyan én nem gondoltam, de vele kapcsolatban sok minden megfordult anélkül is a fejemben.
– Örülök, hogy ilyen gyorsan ideért – nyújtott kezet. A keze kissé remegett, ám meglepően meleg és kellemesen puha volt. Nem egy kétkezi munkát végző nő keze, de ehhez nem kellett nagy ész, hogy kitaláljam, hiszen ő közölte, hogy óvónőként dolgozik. Ettől még nem lett kevésbé kellemes az érintése. 
Látszott rajta az idegesség. Nem tudtam mit mondhatnék neki megnyugtatásul. Szavak helyett néha hatásosabb egy lágy érintés, így most ezt a módszert választva kézfogásunk közben hüvelykujjammal lágyan megsimogattam a kézfejét. Természetesen félreértette a mozdulatot és parázsló tekintettel nézett a szemembe. Nem a vágytól izzott, hanem a harciasságtól. Nem tette szóvá az ígéretem, pedig vártam.
– Bocsánat. Csak nyugtatni igyekeztem, semmi hátsó szándék nem vezetett. Elnézést ha félreérthető volt.
– Nem… Semmi baj… Csak nem szoktam hozzá az efféle inzultushoz.
– Rendben. Felejtsük el, de kérem nyugodjon meg. Tőlem tényleg nem kell tartania. Csak a videót szeretném látni.
– Ó, persze. Majdnem elfelejtettem – dadogta, majd időt kért azzal, hogy megkérdezte megkínálhat–e valamivel. Udvariatlanság lenne elfogadnom, ha a házigazda csak az illendőség miatt teszi a felkínálást. Ha ő maga is iszik valamit, az túlmutat az illendőségen.
– Szívesen elfogadom, ha nem egyedül kell fogyasztanom. 
– Ó, persze. Mindjárt töltök magamnak is egy kis édeset. De választhat erősebbet, vagy ha vezet, akkor üdítővel, vagy kávéval is megkínálhatom. Hogy én milyen buta vagyok?! – csapott a homlokára a nő – A telefonban teázást emlegetett…
Elnevettem magam.
– Kedves Dóri, én azt arra az esetre mondtam, hogy ha nem bízna bennem és egy barátját hívná meg közben teára. De ha elfogad barátjának, akkor örömmel teáznék magával. 
Eközben végig a szemét figyeltem. Nem mintha más látnivalót nem találtam volna szépnek rajta, de az embereknek a lelkére a szemén keresztül lehet hatni. Onnan lehet az őszinteséget is a legkönnyebben meglátni, meg annak a hiányát is. Dóri tekintetében csak zavar látszott. A kezdeti idegenkedése elmúlt és kezdett megnyugodni. 
– Ez esetben… Kávé megfelel? – vágta ki magát.
– Igen, köszönöm.
– Rendben, mindjárt hozom. Addig nézze meg kérem ezt.
A kezembe nyomott egy mobilt. Rózsaszín–arany színű, elegáns, nőies, elég drágának tűnő készülék. Nem iPhone. Nem tudtam volna beazonosítani a márkáját. 
Leültem a nő által mutatott kényelmes, bőrbevonatú fotelbe és elindítottam a videót. Első ránézésre bárki lehetett volna az abban szereplő nő. A férfi sem volt ismerős, pedig a mi városunk nem olyan nagy, hogy egyszer az életben ne futottunk volna össze. Továbbra sem emlékeztem azonban Dórira sem. A férje egyébként sem biztos, hogy emlékezetes lett volna. De nem. Biztos voltam abban, hogy sose találkoztunk. Annak idején természetesen utánanézettem, Titti szerződésén rajta volt a férfi és a cégének neve is. Bár a képe azóta feledésbe merült. Most megelevenedett a videón a későbbiek során, ahol már feleségem különös ismertetőjegye is látszódott kissé, noha nem szembetűnő az a jegy, más talán elsiklana felette. Emiatt már biztos lehettem abban, hogy muszáj törölni ezt innen és az ebben a házban fellelhető összes készülékről. A felhőben tároltaknak majd mással kell utána nézetnem.  Reménykedtem ugyan, hogy még nem került fel, de jobb az óvatosság, mint egy hatalmas pofon az élettől. 
Nagyjából eddig értem a videó megtekintésében, amikor Dóri visszatért. Fel sem tűnt addig, hogy tovább időzött a drága, mint amennyi két ital kitöltéséhez szükséges. Megállítva a lejátszást láthattam, mi volt távolmaradásának az oka. Átöltözött, előtte biztosan vett egy gyors zuhanyt és a diszkrét illatfelhőből arra következtethettem, hogy rokonlelkek Tittivel. Feleségem sem szerette ugyanis azokat a pacsuli–illatokat. Ezt én neveztem el így régebben, mikor egy barátnője vagy háromfélét is öntött magára, szerintem fajtánként egy-egy liternyit és még el is dicsekedett vele, hogy milyen márkákat használt habteste illatosítására. Szeretem a friss, nőies illatokat, de a sóból se teszek egy ételbe háromfélét, na meg nem is kilószámra. Dóri tehát diszkrét illatával és azzal a viselettel, ami most volt rajta kivívta elismerő pillantásomat. Mondhatnám inkább, hogy a csodálatomat, mert valóban nagyon szexi volt ebben a piros együttesben, ami szabadon hagyta a vállát és a köldöke vonalában egy vékony csíkot a bőréből, miközben mellét jócskán megemelte a ruha szabása. Az alsó-rész hossza – legnagyobb sajnálatomra – nem volt túl rövid, bár némelyik nőnél nem baj, ha többet hagy a képzeletre, mint amennyit láttat. Mivel azonban ígéretet tettem arra, hogy jó kisfiúként viselkedek, igyekeztem nem kimutatni a csodálatomat, nehogy félreértse. Ez persze nem jelentette azt, hogy tetszésemnek ne adjak hangot. Azt egy úriember mindenképpen megteszi. Néha akkor is, amikor a hölgytársaság kissé slamposabb a kelleténél.
– Szép ez a ruha, elismerésem.
– Öhm… Köszönöm. Muszáj volt átöltöznöm, mert eddig nem volt időm. Elnézést, ha nagyon megvárakoztattam.
– Semmi baj. Adott nekem elfoglaltságot, nem unatkoztam.
– Na, és most mi a véleménye? Tévedtem volna a hölgy kilétét illetően?
– Sajnos nem. 
Diadalmas „na, ugye én megmondtam” pillantással jutalmazott, ezért muszájnak éreztem őt felvilágosítani pár apróságról ezzel az eseménnyel kapcsolatban. Ittunk egy-egy kortyot a felkínált kávéból. Megfigyeltem, hogy nyugodtabb lett, mint érkezésemkor volt. Nem remegett a kezében a porcelán kávéscsésze sem. Nem mellesleg ez is egy szép darab. Nem az az újfajta kínai, vagy más márkás porcelán, hanem inkább antik. Méretre akár teázásra is használhatták volna az angolok Indiában, a gyarmati világok fénykorában. Ízléses, és a kávé aromája is kellemesebbnek hatott benne. 
– Igen, tagadhatatlan, hogy a nejem van a videón valakivel.
– Na, elhiheti nekem, hogy nem büszkélkednék vele, de sajnos az a hűtlen ott a férjem. Igen, akkor is hűtlen, ha nem rajta múlott a dolog. Mondhatott volna nemet is a zsarolásra.
– Ami esetükben mi is volt? Mivel tud maga szerint megzsarolni egy nő egy férfit, akkor, amikor a férfi joga eldönteni, hogy elfogadja e a felkínált üzletet, vagyis, hogyha nála van a döntés joga?
– Hiszen épp ezt mondtam én is! – sértődött meg Dóri – El kellett volna utasítania az üzletet ahelyett, hogy enged neki.
– Azt hiszem nem értett meg kedves. A férje szimplán nevethetett volna a feleségemen, ha elhisszük, hogy ő próbálta volna megzsarolni a férjét. Az szabja a feltételeket, aki döntéshelyzetben van. Esetünkben a férje volt az. Kereshetett volna a nejem cége helyett mást is minden következmény nélkül. Érti?
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a férjem nem volt őszinte hozzám? – ütközött meg a nő a mondanivalómon. Még mindig őt védte, még mindig nem látta be, hogy a férje bitang módon becsapta őt.
Úgy látszik ez a pasas ezt élvezi. Minden nőt becsap. 
– Nem, kedves, nem azt akarom mondani, hanem ennél sokkal többet. Ugyanis ez már előttem rég ismert volt. Nos, a videó kivételével tudtam erről, igen. Hazatérve a nejem elmondta nekem. Csakhogy az ő változatában nem a maga férje volt az áldozat. Lássa be kérem, hogy ebben az üzletben ki volt döntés helyzetben, aki kihasználhatta a másikat. Nem a feleségem. Hozzátenném, hogy akkor csak az ő kérésére nem kerestem fel a férjét. Nem akart bonyodalmat. A videó viszont már minden határon túlmegy. Ugyanis nem közölte nejemmel, hogy készül ilyen.
– Na, de… Az elején tisztán látszik, hogy az a…  A maga felesége volt a zsaroló.
– Rendben. Nézzük meg együtt és győzzön meg az igazáról. Egyébként hol van most a férje? 
– Kiküldetésben – hallatszott a halk válasz – Holnap este ér haza. Vagy – ha nincs szerencséje – akkor holnapután reggel.
Én úgy gondoltam, hogy akkor ér haza később, ha lesz szerencséje befűzni egy másik ügyfelét, esetleg más neki tetsző nőt, de bölcsen elhallgattam ebbéli véleményemet.
– Remek. Esetleg megnézhetnénk kényelmesebb módon, úgy értem nagyobb kivitelben? Mondjuk annak a számítógépnek a monitorán, ahonnan származik – tettem hozzá ártatlan képpel, bevetve egy olyan mosolyt, ami a legtöbb nőnek tetszik. Valószínűleg Dórinak is tetszett, mert bevette a cselt. Ha akkor azt mondja például, hogy nem lehet, mert az a férje laptopján volt és azt magával vitte, elhiszem neki, hogy figyel és gondolkodik. Na, meg azt nem lett volna jogom kétségbe vonni sem.  Nem így történt. 
Készséggel elindított egy számítógépet, és az asztallapból kiemelkedő monitoron nemsokára megjelent ugyanaz a videó, kissé nagyobb kivitelben.
– Parancsoljon. 
– Köszönöm. Nagyon ügyes egyébiránt, mert azt se láttam hogyan indította el – dicsértem meg, bár nem önzetlenül. Arra számítottam, hogy elárulja a módszert, mert tényleg nem láttam az indítást. Billentyű a közelében sem volt. Csak a mobilja, amit időközben visszaadtam neki. Nos, ez most nem jött be. Ebből kiderült, hogy mégiscsak gondolkodik.
– Mindenkinek lehetnek apró titkai – mosolygott szerényen, cseppnyi büszkeséggel a hangjában.
– Még nem mondtam, de már biztosan tudja, hogy egy másik szakmám éppen ez. Imádom a kütyüket, sok mindent meg lehet velük tenni. Mint például egy mobilról távirányítással elindítani, vagy akár vezérelni egy számítógépet. 
– Ugyan honnan tudhatnám? – adtam az ártatlant.
– Na, de kedves Joci! Azt hittem a cukiban megegyeztünk, hogy őszinték leszünk egymáshoz.
A fene… Lebuktam, ez már biztos! De vajon hol az a porszem a gépezetben? Kicsit elgondolkodhattam, mert pillanatnyi töprengésemből Dóri hangja zökkentett ki.
– Remélem egyetértünk, ha eddig nem tette volna azt. Ugye?
– Én őszinte voltam, csak meglepett. Miből gondolja, hogy többet tudok magáról?
– Mert nem tűnt ostobának és gondoltam, hogy ugyanazt teszi amit én is: információt gyűjtöttem magáról. Túl sokat ugyan nem találtam, de ahhoz elegendőt, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy baj nélkül beengedhetem a lakásba. Nem sorozatgyilkos és nem erőszaktevő. Vagy ha mégis, akkor nagyon ügyes, mert priusza nincs. Még gyorshajtásért sem kapott büntit, ami elgondolkodtat kissé egy magamfajta ártatlan szemlélődőt, mert egy férfi sosem olyan, mint egy angyal. Maga pedig minden fellelhető adat szerint az. 
Megkönnyebbültem egy kissé, mert legalább nem a cégtől adtak ki rólam infót. A logikája viszont tagadhatatlanul jó a nőnek. Istenem! Nagy gondba lettem volna, ha Tittivel együtt ismerem meg őt. Vonzanak az okos, gyors nők. Nem baj ha az ágyban nem azok, de a logikájuk lenyűgöző szexen kívül. 
– Hát angyal az aztán tényleg nem lehet a harmadik nevem! De jól következtetett, mert nem a bűnözéssel keresem a cukrászdára valót. Rendben. Úgy látom, lehetek magával őszinte.
A fenét lehetsz! De egy bizonyos határig biztosan elmehetek nála. Talán az a határ közelebb visz ahhoz a célhoz, amit Titti említett, bár akkor elhárítottam azzal, hogy nem az az elsődleges. Azt hiszem beindított ez a nő. Mint mondtam az intelligens nők sokkal nagyobb kihívást jelentenek, mint egy buta liba, még akkor is, ha némelyikük szépsége kissé elmarad a várttól. Bár Dóri esetében az a ritka kombináció állt fenn, hogy a szépség és intelligencia összhangban működött, olyannyira, hogy a magam fajtában óhatatlanul befészkeli magát az a kérdés, hogy vajon mit tudhat ő az ágyban?! Szóval innentől a cél Dóri nőiességének középpontja lett nálam. A videót törölni úgy tűnik nekem úgysem sikerül, de talán rávehetem őt erre később. Ha mégsem, akkor sincs gond, majd elintézi más helyettem a „piszkos munkát”.
– Köszönöm. Akkor most figyeljen és őszinte véleményét várom, hogy fenntartja–e azt amit nemrég mondott nekem a történtekkel kapcsolatban.
Ezt mondva visszaugratta a videót az elejére és magyarázott közben, mint a kislányom szokta, amikor izgatott.
– Itt, most… Látja azt a tekintetet? Ugye maga is látja, mennyire kívánta a felesége a férjemet?
– Öhm… Nem is tudom.
– Azt mondta őszinte lesz! – csattant fel.
– Ok, akkor azt is elmondom, miért tettem eleget nejem akkori kérésének. Tudja, amikor azt mondtam, hogy ő kérte, hogy ne keressem fel a zsarolót és egyáltalán ne tegyek semmit. Gondolhatja, hogy nekem sem volt könnyű ezt teljesíteni. Nem, tudnia kell, hiszen éppen maga az, aki nemrég engem keresett meg ezzel.
– De én nem magával akartam beszélni, hanem vele!
– Az mindegy kérem. A lényeg, hogy tett lépéseket. Én meg anno azért nem tettem, mert a nejem elmondta azt is, hogy ő maga is talán felkínálkozott volna, ha a férje meg nem előzi. Érti?
– Nem, egyáltalán nem értem! Ez… ez… Felháborító! Hihetetlen! Ennyire csak a férfiak lehetnek ostobák, ha ilyennel meg lehet őket etetni. Már bocsánat, de most a jelenlevők sem kivételek.
– Nos, úgy vettem észre, hogy magának nagyon jó a logikája. Miért nem gondolja át az üzletben levők döntési jogosultságát még egyszer, és von párhuzamot a történtekkel?
 
Így vitatkoztunk még egy kis ideig, közben a videó hangtalanul ment tovább. Dóri néha odanézett és mintha egyre nehezebben kapott volna levegőt. Kipirult kissé. Talán megemelkedett a szoba hőmérséklete?! Vagy inkább csak beindult erre? Csak egy módon deríthetem ki. Viszont én ígéretet tettem neki jó magaviseletre, így hát az első lépést neki kellett megtennie. Talán kicsit rásegíthetek, azzal nem szegem meg az ígéretem. A rásegítés annyiból állt, hogy meggyőztem őt. Végül a logika valóban azt mondatta vele is, hogy butaság volt hinnie a férjének. Ahogy ezt tudatosította magában én még egy kicsit rásegítettem azzal, hogy újfent megemlítettem neki a videó engedély nélküli elkészültét. 
– Nem tudja felhasználta–e már ezt a férje bárhol, bármilyen céllal? – tettem fel a döntő kérdést végül.
Ez megadta neki a kegyelemdöfést. A zsarolás és megcsalás, no meg a feltételezett szexuális zaklatás után még ez a lehetőség is, már sok volt neki. Belátta, hogy ha megtörtént volna a felhasználás, az milyen károkat okozhatott volna. Sírva fakadt, én meg nem tettem mást, csak felkínáltam neki a vállamat. Tényleg jó kisfiúként viselkedtem, mert még a kezem sem csúszott – véletlenül sem – intim helyekre. A nyakát, vállát érintettem csak. Gyengéden. Eleinte nagyon gyengéden! Később, ahogy csillapodott a zokogása, egyre határozottabban simogattam.  Élvezte a törődést. Úgy gondoltam, ebből a fajtából neki, sajnos, nem jutott sohasem elég. Jóval később ez a gondolat bebizonyosodott. Akkor viszont csak élveztük az érintéseket. 
Igen, nemcsak én, ő is. Nagyon ritkán dohányzom. Talán úgy kétévente egyszer pöfékelek el egy jófajta szivart megfelelő társaságban. Emiatt olyan a szaglásom, hogy sok vadászkutya megirigyelhetné az orrom. Akkor Dóri illatában megéreztem a vágyat. Sokkal jobb bármilyen parfümnél egy felizgult nő illata. A nejem szerint ugyan ez butaság, mert neki a felizgult farok jobban tetszik, de hát nem vagyunk egyformák, kislányunk legnagyobb szerencséjére.
Most biztosan az következne, hogy a bánatos nő a nyakamba vetette magát és nyertem. De nem így történt. Nem teljesen. Nem vetette magát a nyakamba. Sőt! Amikor már arra gondoltam, sínen van a dolog, eltolt magától. Szemrehányó tekintettel méregetett. De ez a tekintet már perzselt! És most nem a haragtól izzott, hanem a vágytól. Ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy kérdőre vonjon.
– Rosszul emlékszem, hogy megígérted, nem kell tartanom tőled?
– Nem, drága Dóri. Bár legszívesebben megszegném most a szavam és kihámoználak még a bugyidból is, csakhogy lássalak boldogan mosolyogni, mégsem teszem.
– Akkor az előbb a nyakamon… az mi volt?
– Hogyan? Mit éreztél?
– Megcsókoltál! Itt – mutatott a nyakán egy apró piros foltot. 
„Ajjaj! Az biztosan nem rúzsfolt ott! Ennyire érzékeny lenne a bőre? Pedig óvatosan simogattam csak, de egészen biztosan nem pusziltam meg. Bár kedvem lenne most ahhoz is.”
– Bocsánatot kérek, ha olyat tettem volna. Bár én tudtommal csak gondoltam rá, de nem tettem meg. Csak simogattalak… 
Ebben a pillanatban történt meg az, amire nemrég számítani lehetett volna. Rádöbbentünk mindketten, hogy tegeződésre váltottunk és ezt észre sem vettük. A videó még mindig hang nélkül ment tovább a háttérben, mi viszont már csak egymásra és a saját érzéseinkre figyeltünk.  
Dórinak tért vissza előbb a lélekjelenléte.
– Ugye, ezt most csak azért, mert bosszút akarsz állni? – kérdezte olyan hangsúllyal, ami félig állításnak hangzott.
– Nem, drága. Az mellett, hogy nekem nem is nagyon van miért bosszút állni, ez nem olyasmi miatt van. Egyszerűen megkívántalak, mert annyira szép vagy. Amit mondtam, hogy szeretném látni az arcod, amint kielégülsz, ahogy élvezed a velem töltött időt… Az csak a saját magad varázsa és semmi köze senki máshoz. Persze ígéretet tettem és…
– És te mindig megtartod amit ígérsz? Akkor is, ha? – kérdezte, ezzel egy időben tett egy lépést felém. Láttam rajta, hogy nem ellenkezne, ha megcsókolnám, hát megtettem. Én se vagyok fából! Először csak a száját, aztán hamarosan lekerült róla a ruha és megkaptam amire vágytam. Láthattam Dóri orgazmusát és a nyelvemen érezhettem csodás, édes ízét. 
 
Ezután a kezembe nyomott egy csomag papír zsebkendőt, ő meg, mint egy szégyenlős iskolás lányka, kiszaladt a fürdőszobába. Annak kellett lennie, mert hamarosan tusolás hangjait hallhattam. 
Nem tartott sokáig neki és mivel nem búcsúztunk el egymástól, nem illett volna távoznom. Egy lenge, átlátszó hálóingben lépett be. A szégyenlősségét is lemosta a lefolyóban, mert magabiztosan, bár kipirultan nézett rám.
– Köszönöm. Ez most mindennél többet ért nekem – mondta mosolyogva.
– Részemről volt ez öröm. Nagyon gyönyörű vagy amikor orgazmusod van – mosolyogtam vissza.
– De ugye… Ez most csak a bosszú miatt volt?
Kezdtem már unni ezt a bosszú dolgot.
– Ugyan! Ha a bosszúra hajtottam volna, minden másként történik. 
Ezzel persze arra céloztam, hogy akkor ő a férjét ápolgathatta volna, mert biztosan gipszben lett volna pár végtagja. 
– De mondtam már kedves, hogy nekem nincs okom a bosszúra. 
– De nekem van rá! Tudom, megígérted, hogy jól viselkedsz, de ha megkérlek, megbosszulnád velem, amit az a szemét férjem tett?
– A legnagyobb örömmel. Egy ilyen gyönyörűséggel akár egész éjjel bosszút forralnék – nevettem rá.
– Nehogy a szavadon fogjalak – kacérkodott akkor.
 
Éjféltájban jutott csak eszébe megkérdezni engem.
– Figyelj! Most akkor Tittivel mi a helyzet? Nem vár ilyenkor téged? Egyáltalán tudja hol vagy? Én biztosan már lerágtam volna a körmeim a helyében.
– De igen, tudja, hol időzök. Ő valószínűleg most fordul a másik oldalára. Úgy hajnal kettő körül szokott felébredni. Ha úgy lesz, valószínűleg megszólal a mobilomon a kedvenc zenénk. 
– Ennyire nem féltékeny? Nahát! – csodálkozott Dóri.
– Dóri drága. Kérhetek valamit tőled majd?
– Ezek után, hogy bajba kevertelek természetesen. Kérhetsz bármit. Nem szeretném, ha Cikla élete miattam borulna fel. Ó, mit tettem?! Mit szeretnél, mit mondjak majd neki, ha felveszed?
– Öhm… Vele majd megbeszélem én, jó? A kérésem az lenne csupán, hogy látogass meg minket. Ciklát, Tittit és engem. Rendben?
– Ez most komoly? Azt várod, hogy miután lefeküdtem veled, elmenjek, hogy kiélvezzem a győzelmem? Ennyire nem ismerhettél félre! Ugye nem?
– Nem, persze, hogy nem! – nevettem el magam – Csak azért kérem, hogy gyere el, mert szerintem Tittivel jó barátnők lehetnétek idővel. Nagyon aranyosak vagytok, és sok más hasonlóság is akad. Csupa jó tulajdonság és mind olyan, ami nekem a nőkben a gyengéim. Ezért szeretném. Nyugi, nem fog megcsupálni és jelenetet sem rendez. Akkor sem tenné, ha első ízben kettesben találkoznátok és tudni fogja, mi történt közöttünk ma. Vagyis tegnap, mert éjfél elmúlt már.
– Csak nem akarsz neki te dicsekedni ezzel? Na, nem! 
– Dicsekedni? Mondjuk büszke lehetnék, ha a hódításaim között tudhatnálak, de te is tudod, hogy nem így történt. Egyikünk sem csábította el a másikat. Vagy ha mégis, akkor mindketten csábítók vagyunk. Nem így érzed kedves?
– Ok, de elmondani a nejednek? 
– Sajnálom, de a mi kapcsolatunk alapja az őszinteség. Viszont ha megígérteted velem, hogy ne mondjam el, akkor nem fogom megtenni. De szerinted akkor mit fog gondolni? Talán reggelig tanítottuk egymást sakkozni? 
– Reggelig? Még nincs is reggel!
– Miért? Kidobsz? – pimaszkodtam.
– Ó, te szájhős.
– No, azzal is lehet hősködni, amikor az „ezredes” pihen.
– Komolyan maradni akarsz reggelig? Na és Titti? 
– Elvan ő most nélkülem. Holnap majd kárpótolom. Sokkal jobban fogja élvezni, ha két dugás között elmesélem neki az itteni élményeimet. Meg azt, hogy mennyire gyönyörű vagy! Egy igazi ritka kincs! 
 
Elpirult. Megint. Nagyon aranyos egy nő amikor nemcsak bizonyos pontokon pirul, hanem teljes testével képes jelezni zavarát. Dórinak most éppen ez sikerült. 
– Ez annyira… Perverz! 
– Lehet, de nem bűn. Senkinek sem okoz kárt, viszont annál több élvezetet.
– Tudod mit?! Most már tényleg kíváncsivá tettél a feleségedre. Mikor mehetek hozzátok?
– Mit csinálsz nap közben? Nekem van még rengeteg szabim, Titti is biztosan szabaddá tudja tenni magát, Cikla suliban lesz…
– Nincs ez túl korán?
– Ahogy érzed szívem. Nekünk nincs korán sosem egy csinos nőhöz.
– Nem mondod! Titti is?
– Ó, félreértesz. Ebben is hasonlítotok egymásra. Ő is sokszor félre ért. Szóval? Maradhatok reggelig?
– Ok, folytatnám a bosszúhadjáratot. Persze csak ha van még elég töltényed – tette hozzá pimaszul. Bebizonyítottam neki, hogy akad még a tarsolyban.
 
Később Titti álmosan felhívott. Megnyugtattam őt, hogy minden rendben és kihallatszott ujjongása, amikor megemlítettem neki, hogy valamikor a nap folyamán Dóri lesz a vendégünk. 
– Ő most komolyan örül nekem? – álmélkodott leendő vendégünk.
– Egészen biztosan. Ismeri az ízlésem és tudja, hogy nem vinnék haza akárkit bemutatni neki.
– De akkor is! Amit a férjem tett vele…
– Nyugodj meg! Ő is tudja, hogy te nem a férjed vagy. Na, és imád megismerni új arcokat. Nemtől függetlenül  és a szex sem játszik közre ebben. 
„Nos egy ideig biztosan nem. Bár Dóri csinos, okos és szexi. Igen, nagyon az! Ki tudja?! Talán mégis lesz egy kis kóstoló már az elején is?! De ez az ő dolguk. Én mindenképpen csak jól járhatok ezzel az ismeretséggel.”
– Lehet még egy kérdésem?
– Persze.
– Elmondhatod, mi után kutakodtál a férjed gépében? Ha már volt olyan buta, és nem védte le eléggé…
– Le volt védve. Most is le van. Az nem gond. Amit egy ember bezár, egy másik ki tudja nyitni, ha van hozzá kulcsa. Ha meg nincs akkor „reszel” egyet hozzá. Még túl sok ész se kell ehhez. Csak egy kis tudás, meg miegymás…
– Hát jó, neked elhiszem, bár én olyan kulcsot nem nagyon tudnék „reszelni”. Szóval?
– Nem is tudom… Rendben. Kedvellek, de akkor is meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el, rendben? A senki alól ez esetben a nejed sem kivétel. Érthető? Ja, és fel se használhatod ezt. Soha! Semmilyen módon.
– Ejha! Ez aztán a hétpecsétes titok! De természetesen ünnepélyesen megígérek mindent, amit akarsz. Tittinek majd elmondod te, ha jónak látod. Mert biztos lehetsz abban, hogy majd felteszi neked ugyanezt a kérdést. Talán nem azonnal, de…
– Na, és neked nem fogja?
– Dehogynem. De, ha megígértem neked, hogy hallgatok róla, akkor azt tiszteletben tartja, bármennyire is eszi majd a fene miatta.
– Nagyon furcsa pár vagytok, ugye tudod?
– A furcsa az jó, avagy rossz pontot jelent nekünk?
– Még nem döntöttem el. Csak fura és kész! – közben ugyanolyan kislányos módon öltötte rám a nyelvét, mint ahogy Titti szokta. Egészen biztosan jó barátnők lesznek!
 
– Ez nagyon kínos ám nekem! Soha senkinek nem beszéltem róla. Igaz, hogy csak a szüleimnek beszélhetnék erről, mert az unokájukkal kapcsolatos dolog – folytatta Dóri.
– Unoka? Nem azt mondtad, hogy…?
– Kérlek, ne vágj közbe, mert nem tudom elmondani. Így is nehéz. Még a végén meggondolom magam.
Nem szóltam, mire ő folytatta.
– Igen, az unoka kérdés. Tulajdonképpen éppen az a kérdés, hogy miért nincs még. Elvégeztettem magamon egy meddőség vizsgálatot, és tudom, hogy férjem is megtette. Nálam minden rendben. Gondoltam, ha nála is, akkor csak nem volt eddig szerencsénk, és csak idő kérdése, hogy teljesüljön ez a vágyam. Ő persze elmondta az eredményeket részleteiben. Ebből azonban a végkövetkeztetés nekem nem megy. Orvosi diplomám nincs. Szerintem nem is lesz. Az én leleteim végén viszont ott volt az eredmény. Latinul és magyarul is. Nem kizárt a terhesség és a kihordás sem. Fizikai oka nem lehet a meddőségnek. A másik szerint az elmém, meg a pszichém sem akadályoztatna. Gondoltam az övében is kell lennie hasonló konklúziónak, bár ő azt állította, hogy csak ennyi. Azt mondta elvesztette, vagy eldobta, ezért nem tudja megmutatni. Én viszont tudom, hogy mániákusan szkennel mindent. Ezért néztem meg a gépét. 
Dóri megállt. Vártam, majd miután láttam, hogy nem fog többet mondani, rákérdeztem. Maximum elküld haza.
– Gondolom, megtaláltad.
– Igen – válaszolta halkan.
Nem kellett többet mondania, az arca mindent elárult. 
 
Másnap azért rákérdeztem védekezik–e. Azt válaszolta, hogy nem, de ne aggódjak, mert ő ugyan nem bánná, ha teherbe ejtettem volna, de majdnem biztos, hogy nem tettem. Az idő őt igazolta. 
Rövidesen belátta, hogy a férje egy hazug szemétláda és nem érdemli meg őt. Ezt konkrétan Titti fogalmazta meg neki így. Bár Dóri egyetértett, a válásukban azonban a döntő ok a férje nemzőképtelensége lett. Az iratokban ez szerepelt, ahogy ő elmondta nekünk.
Később – mielőtt rátalált az igaz szerelemre – engem kérdezett meg, hogy baj lenne-e, ha mégis én ejteném teherbe? Ugyanis onnantól néha mi vigasztaltuk Dórit, azaz a szexuális igényeit esetenként kielégítettük. Mondhatnám, hogy mi lettünk a szexjátékai, amit viszont nagyon meg tudott hálálni.  Abban sem tévedtem, hogy „perverz” kis nőcském hamar rávette őt egy lányos játékra, ami mindkettőjüknek örömet okozott. Ezért fogalmazhattam úgy, hogy mi lettünk és nem kizárólag én. A kérdést viszont értelemszerűen csak nekem tehette fel. Az első alkalmat kivéve mindig védekeztem. Nem a betegség miatt, hanem mert nem akartam Dórinak lelkiismereti gondot okozni, és a feleségem rosszallását sem akartam magamra vonni. Titti ugyan azt mondta nem lenne gond, de szerintem ezt kedvesem nem gondolta át akkor. Én viszont igen. Ennélfogva a válaszom az volt, hogy bár örülnék neki, ha tőle is lenne gyerekem, de… és itt felsoroltam rengeteg okot, amiből az utolsó természetesen az volt, hogy mi lesz, ha rátalál az igaz szerelmére?! E válaszom után pár napig szóba sem állt velem. Ráhagytam, bár Tittivel mindig küldtem neki csokit. Van ugyanis egy olyan vicc, miszerint ha a nő nyűgös, akkor ülj oda mellé, mondd el neki milyen szép és, hogy mennyire szereted és ezt ismételd el párszor, majd ha ez nem segít, akkor menj tőle látótávolságba és dobálj neki csokit. A csokoládé boldogsághormonokat szabadít fel, ami nagyon fontos a PMS „kezelésében”. 
A „visszavágó” sem maradt el. Természetesen nőktől, csak és kizárólag, nőiesen történhetett. Ezt pedig oly módon oldották meg, hogy a következő alkalommal Dóri kijelentette, hogy ha nem akarok gyereket csinálni neki, akkor  mostantól kizárólag a popsiját használhatom. Kissé meglepett, mert úgy tudtam, hogy análisan szűz még a drága, de ha neki ez a kívánsága… Párommal is szoktunk ilyen játékot játszani, így hát ezzel engem  nem lehet meglepni – gondoltam én. Figyelmeztettem ugyan, hogy annak lehetnek nem kívánt „mellékhatásai”, ám ők biztosítottak arról, hogy a megfelelő higiéniai szabályok betartása mellett vállalkoznak rá, és természetesen a megfelelő előjáték után. Nos, két gyönyörű nő közül egyik a feleségem, és mindketten olyan módon akarnak engem… 
Gyertyafény, hangulatvilágítás, és egyéb nyali–fali játékok után mindketten megleptek azzal, hogy megmutatták a popsijukból frissen eltávolított análdugót. 
– Látod, édesem? Tiszta mint a patyolat! Mindkettőnké, úgy ám! Na, most elsőként légy szíves a vendégünknek kedvezz. Segítek, jó? Mutatom hova kell bedugni, én meg magamra vállalom a síkosítását.
Ilyen butaságokat fecsegett kedvesem, így ki a fene figyelne arra, hogy mit használt a drágám síkosítónak? Nekem eszembe se jutott! 
Mindaddig nem, ameddig bent voltam. Csakhogy, miután végeztünk, Titti meg akart nézni valamit, amihez kellett a teljes megvilágítás. Nos, amikor kivettem és megláttam, milyen szépen lebarnult, az még hagyján. Majd lemosom és annyi. De amikor azt láttam, hogy a nejem Dóri popsija alá fészkelődik és cuppogva ízlelgeti… Elkapott a hányinger. Fura képet vághattam, mert mindkét lány egyszerre kezdett nevetni. Titti pedig az ujjával kikanalazott valamennyi barnaságot és azt közelítette a számhoz. Kiszaladtam volna a fürdőszobába, ha addigra Dóri el nem kap, emiatt nejemnek sikerült egy kicsit a számra kennie belőle, miközben vihogtak mint a fakutya. 
– Nyald le! Ez a büntetésed, mert megsértettél – parancsolta Dóri, majd jó példát mutatva megcsókolt, és egyszerűen betolta a számba a trutyit, aztán magamra hagyott. 
Továbbra is nevettek, a szenvedő képemet vizslatva, én meg önkéntelenül is öklendeztem, de csak egy pillanatra. Ugyanis finom csokiízt érezhettem a saját ízemmel elkeverten, ami ugyan számomra nem a legjobb párosítás, de mégsem olyan fura, keserű ízű, mint amilyenre számítottam a barnaság láttán. Tittire néztem, aki nevetve lóbálta a kezében a csokis üveget.
– Meglepődtél szerelmem, hogy milyen édes ez a lány? Ezt használtam síkosítás helyett. Ízlett?
Úgy fél órát nevettek rajtam. Aztán a következő fél órát meg azért, mert igyekeztem halálra csiklandozni őket. 
A végére mindketten megenyhültek és egy alapos fürdéssel, finom vacsorával, meg az utána következő játszadozással mindkét puncit megkaphattam. 
 
A gyerekvállalásban igazam lett végül. Dóri ma már boldog családanya, miután rátalált az igaz szerelmére, aki teherbe ejtette.