Dóri új élete

Prológus

Éjszaka volt. Az álom messziről elkerült, csak ültem tétlenül az ablakban és bámultam a holdat és a csillagokat, arcomat az ablaküveghez nyomtam szabad utat engedve a könnyeimnek. Végigfolytak rajtam, majd az államnál a ruhámra csöppentek. Még át sem öltöztem, de valahogy nem is érdekelt hogy mi van rajtam, szomorú voltam, iszonyatosan szomorú. Elvesztettem őt, azt, akit a legjobban szerettem a családomon kívül. Ő volt a mindenem, a barátom, a lelki társam, az a személy, akivel mindent meg tudtam beszélni, akivel együtt lógtam minden délután. Meg tudott nevettetni, de, úgy ahogy mások nem.
És most elment… örökre. Itt hagyott minden szó nélkül, még csak el sem búcsúzott.
Ma reggel óta ülök az ablakban és az emlékeimben elmerülve zokogok. Anyu járt itt pár órája, de nem mondott semmit, csak megsimogatta a vállam és a hajam, majd kiment. Nem tudott mit mondani. Tudta hogy mit jelentett számomra Dávid.
Félreértés ne essék, nem voltam szerelmes belé, de olyan volt nekem, mint a testvérem. Kicsi korunk óta ismertük egymást, együtt jártunk oviba és általános iskolába is. Együtt voltunk nagyon sokszor nyaralni a Balaton parton… úristen, hányszor de hányszor játszottunk a vízben úszóversenyt…
„ - Én érek át előbb a túloldalra - mondtam neki
- Neeem, én fogok nyerni- így Dávid „

És úszni kezdtünk, egyszer ő volt előnyben, egyszer pedig én. Mindketten nyeltük már a vizet, de csak azért se adtuk fel, nehogy azt gondolja a másik ,hogy milyen gyengék vagyunk…de aztán mégsem sikerült átúszni. Még a feléig se jutottunk el. De csak nevettünk rajta, majd kézen fogva sétáltunk ki a partra, ahol már az aggódó szülök vártak ránk. Ekkor 8 évesek voltunk… azóta eltelt 10 év.
Ő volt a mindenem. Együtt nevettünk a világra, senki és semmi nem állhatott közénk. Nekem nem voltak más barátaim, neki se voltak. Csak mi ketten voltunk, elválaszthatatlanok lettünk.
Aztán jött a kamaszkor, ő csajozni akart és pedig pasizni, megismerni ,hogy milyen is a csók. Egyszer kipróbáltuk, de túl nyálasra sikerült, szóval mindketten csak fújjoltunk majd mosolyogtunk magunkon.

Egy szép napon Dávid szerelmes lett. Emlékszem a napra, hiszen ez pontosan 2 éve történt. A lánynak gyönyörű méz szőke haja volt, és csillogó kék szeme, elbűvölő mosolya. Ha fiú lettem volna, biztos én is beleszeretek, de mivel lány vagyok, így csak irigykedtem rá. Dávid az első perctől oda volt a lányért, és úgy vettem észre, hogy a lánynak is nagyon tetszik az én legféltettebb barátom. Félni kezdtem. Mi lesz, ha összejönnek és engem elhanyagol? Kivel fogom megbeszélni a problémáimat? Ki fog megnevettetni?
„Ugyan már Dóri, miért aggódsz ennyire? Nekem mindig te leszel az első.”

De nem így lett. A Méz szőke lány került előtérbe, én meg a levesbe. Teljesen elvesztem. Ha telefonon hívtam, hogy beszélgessünk, azt mondta, hogy most nem ér rá, hívást vár. Ha átmentem hozzájuk, akkor ott volt a csodalány, és én csak koloncnak éreztem magam.
Egyedül lettem, teljesen egyedül. Nem volt senkim se. A suliba ugyan bejártam, de csak a testem, a lelkem meghalt. Elhagyott a legjobb barátom. …Így telt el fél év. Aztán már hozzászoktam, hogy elvesztettem. Lettek más barátaim, bár ők nem voltak olyanok, mint Dávid, de legalább beszéltek velem. Új szokásaim lettek: a délutáni séták helyett kocsmákban ültem a lányokkal és a srácokkal, akik a „barátaim voltak”. De belül üres voltam.
Így volt ez egészen tegnap estig. Csörgött a mobilom, Dávid hívott. Bocsánatot kért tőlem, amilyért így viselkedett velem az elmúlt két évben. Furcsálltam, hogy ő hív engem, de pillanatokkal később megtudtam, hogy miért. A csodalány megcsalta, elhagyta. Összetörte a szívét.
Mérges lettem rá, ordibáltam vele, hogy mégis mit képzel?? Ilyenkor már jó vagyok, igaz?? És közöltem vele, hogy utálom, majd lecsaptam.
Persze ez nem így volt. Imádtam Dávidot, de dühös voltam rá.
Másnap reggel jött a telefon. Anyu ébresztett fel, mondta, hogy engem keresnek. Félálomban emeltem a fülemhez a kagylót és egy elhaló ’igen tessék’ - et nyögtem ki. Dávid anyukája volt az. A hangja remegett, hallottam, ahogy zokog, tudtam, hogy ez nem túl sok jóval kecsegtet. Vajon mi történt? Dávid mibe keveredett? Lecsukták? Nem, ő nem az a rosszfiú típus.
- Dóri drágám, Dávid tegnap éjszaka…- szipogott – tegnap éjszaka egy üveg altatót vett be…és … és meghalt! Nem bírták már újraéleszteni. Túl sokat…- a többit már nem hallottam.
Kiesett a kezemből a telefon, a szemem teljesen kikerekedett. Ez csak valami vicc. Nem, nem ez lehetetlen, Dávid nem tenne ilyet. Egy lányért? A csodalány ilyen hatással lett volna rá, hogy képes volt végezni magával? Képtelenség. Az én Dávidom nem ilyen…
És egész nap ez járt a fejemben. Nem voltam hajlandó felfogni, hogy meghalt, hogy öngyilkos lett.

És akkor éjszaka, mikor a csillagokat néztem, rájöttem, hogy valójában miért ölte meg magát. Nem a csodalány miatt… hanem miattam. Én ordítottam vele, és mondtam neki azt, hogy utálom. Egyszeriben hányingerem lett saját magamtól, Hogy tehettem?? Hogy lehettem ilyen hülye? Hiszen… hiszen szerettem Dávidot!

Folyt. köv.