Donatella

Csődtömeg. Mérte végig tűnődve a köztudottan jó emberismerő igazgató az előtte álló idegent. Az idős férfin molyirtó illatú kopott, leporolt öltöny lötyögött, nadrágjának duplára vasalt éle megtört a térdénél. Lábán bőrtalpú cipő fénylett a vastag boksz alatt, kérdés, miképp maradt fenn a Horthy korszak óta. Az igazgató úgy vélte, ha a férfi megmutatná a talpát, talán a kopott faszögek végeit is látná. Fürkészve pillantott az öreg arcára, aki nyugodt várakozással tekintett vissza. Önéletrajza alapján hatvanöt éves, kinézetre legalább nyolcvan. Jobban szeretne fiatalabbat teremőrnek, akinek tekintélyt parancsoló megjelenése elriasztja a múzeumlátogató iskolások komisz gondolatait. „Fránya költségvetés…” Legyintett magában bosszúsan.
– Holnapután munkába állhat, a százhetesben – helyezi a férfi önéletrajzát a dossziéba. – Akár holnap is kezdhetne, de elhunyt a restaurátorunk temetésre megyünk. Kap egy készüléket, amin két gomb van! Pirossal rendbontás esetén a múzeumőrséget tudja hívni, zölddel pedig, a diszpécserszobát, ha ki kell mennie a mellékhelyiségbe! Küldenek valakit, aki leváltja. Ne csodálkozzon, ha százhetesnek szólítják, eleinte könnyebb kimondani egy számot, mint megjegyezni némely nevet.
Két nap múlva az új teremőr közömbösen nézett körül a csarnoknyi helyiségben. Jelzőkészülékét munkaköpenye zsebébe csúsztatva ereszkedett az ablakok közé helyezett székre. Valamikor, sok éve, a család kedvéért járt múzeumba, ám soha nem érdekelte a művészet. Néha megtorpant pár remekmű előtt, de közömbösen hagyták az alkotások, főleg az alkotók nevei.
Ifjú pár az első vendég. Fiú, lány, egymás derekát karolva sétált körül. Szavak nélküli összepillantásaik a szerelem hangtalan jelei. Fontosabb számukra, egymás érzete, mint a kiállított alkotások. A fiú tenyere időnként levándorolt a lány fenekére, mire az, lopva az öregre pillantva, mosolyogva húzódott arrébb. Egy csók a következő terembelépés előtt, aztán eltűntek a barokk átjáróban.
Hosszú ideig nem érkezett új látogató, az öreg gondolataiba merülve ült a széken. Időnként rátelepedett az álmosság, ezért igyekezett elfoglalni magát. Kóbor légy zümmögött körülötte, hagyta, legalább volt mit figyelnie.
Kalapos férfi érkezett, kezében fényképezőgéppel. Körül sem nézve, sietve haladt át a termen.
Három ősz öregasszony lépett a helyiségbe, kiegyensúlyozottan beszélgetve a művészetről, mintha bizonyítani akarnák egymásnak a tudásukat.
Utánuk kisiskolások érkeztek. Csöppnyi barna lány állt meg az öreg előtt, kíváncsian mérte végig, aztán vissza-visszafordulva követte a többieket.
– Éva néni, ez milyen csatajelenet? – érdeklődött az egyik fiú a pedagógustól.
– Ez – hajol le a nő a felirathoz – „Ismeretlen művész alkotása”. Nem tudom.
A teremőr merengve figyelte a gyermek csalódott arcát. Követte tekintetével, amíg el nem tűnt az ajtónyílásban. Felállt, a falhoz sétált. Hosszasan nézte a festményt. Valamikor szerette a történelmet, főleg a hadtörténelmet, de az rég volt. Nagyon rég.
Zárás után mellőzve a megszokott sétát, a földszinti kocsma fröccsét, sietett haza, föl a harmadik emeletre. Kutató szemmel állt a könyvszekrény előtt. Valamikor szeretett olvasni, máig emlékezett szülei dorgálásaira, az éjfélig, paplan alatt zseblámpával történő olvasások miatt. A katasztrófa óta nem volt könyv a kezében.
Vaskos hadtörténelmet emelt ki, jólesően süppedt a fotelba. Vén vekker hangjára ébredt, félretette a könyvet, tisztálkodott, harapott pár falatot, nyitáskor már a múzeum székében ült.
Napok múlva újabb iskolás csoport érkezett, az öreg velük sétált a festményhez.
– „Ismeretlen művész alkotása” – kezdte az idegenvezetést. – XIV. Lajos francia király serege ostromol egy spanyol várost. Felismerhetők a lobogókon lévő királyi felségjelek, valamint az adott korra utaló haditechnika. Látjátok azokat a muskétákat? A súlyuk miatt rúddal kellett alátámasztani őket. Nézzétek azt a lovat, az éppen elsülő ágyú mellett. Riadt ágaskodása bizonyítja, nem járt háborúban, valószínűleg közvetlenül a hadjárat előtt vásárolták.
– Az a másik sokkal nyugodtabb – jegyezte meg a tanárnő mellett álló szőke lány.
– Igen, az, harci ló. Betanításakor ágyúkat sütöttek el a füle mellett, hogy szokja a dörrenést, a füstöt…
– Hagyjál már! – szól rá egyik fiú a társára, aki el akarta rángatni a festmény elől.
A gyermekek ámulva figyelték a képet. Hallgatták az öreg szavait, bőrükön érezték az ősz hűvös fuvallatát. Hallották az ágyúk dörgését, a száguldó szekér robaját. A vezér ágaskodó csődörének nyerítését, vágtató paripák dübörgését, muskétások fegyvereinek ropogását, kardok csattogását, a sebesült katonák ordítását. Facsarta orrukat a lőporszag, kitágított szemmel próbálnak átlátni a csatatér kavargó füstjén.
Az öreg teremőr elmesélte a háború kirobbanásának okait, csatáit, befejezését. Ejtett pár szót a főbb szereplőiről, XIV. Lajos személyiségéről, és a csatában résztvevő öreg D’ Artagnanról, aki életét Alexandre Dumas vetette papírra.
– De vigyázzatok, csak „A három testőr” az ő műve, a többi már az íróiskolájában készült!
A korábbi lány szakítja félbe.
– Erről a másik képről mit tud mesélni a bácsi? – mutat a másik festményre.
Az öreg meghökkent a hirtelen témaváltást miatt, aztán feltalálta magát.
– Legközelebb arról fogok beszélni, ha most mondanám el minden kép történetét, nem csak az ebédet késnétek le, de este rátok zárnák a múzeumajtót.
– De jó volna – szólalt meg egy fiúhang – nem kellene tanulni…
Harsány nevetésben törnek ki. Barna tanárnőjük, akár egy tyúkanyó a csibéit, terelgette őket a másik terembe. A férfi este antikváriumba ment, négy vaskos művészettörténettel gyarapodott a gyűjteménye.
Minden festményről tudott pár szót, de nem elégedett meg vele. Egyre többet olvasott, egyre otthonosabbá vált a művészetek terén. Pár hét múlva, teljes munkaidejét kitöltötte az idegenvezetés, hamarosan észrevehetően szaporodott a múzeumlátogatók száma.
– Nézzétek azt a fát – mesél egy másik iskolai csoportnak a következő képről – hány, meg hány esztendőn át perzselték az izzó nap sugarai. Viharban a légáramlatok iszonyatos küzdelmét szenvedte villám tépte ágával. Télen fagy dermesztette. A tavasszal született gyermekeit, hajtásait, leveleit az ősz gyilkolta meg. Milyen rövid ideig virágzott, milyen kevés boldogsága volt, és mégis… mekkora életerő lakik benne! Ha minden ágától megfosztja a sors, akkor is marad még az életösztön, és ha csak egyetlen apró hajtás, egyetlen apró remény sarjad, képes újra életre kelni, virulni, terebélyesedni.
A harmadik kép, úri család életének pillanatát mutatta be.
– Látjátok, milyen elmélyülten beszélget az úrnő a társalkodónővel? A szolgáló a poharakat szedi le, de nézzétek az arcát! Piros. Elpirult. Vajon a beszédtéma miatt? Vagy az úr miatt, aki a felesége háta mögött vércse szemekkel nézi őt? Persze a macskát nem érdekli a gazda, jól elvan a függöny rojtjával. Figyeljétek meg a függöny ívét, a hajlított lábú székeket, az asztalt, a többi bútort, az alakok díszes öltözékét! Jellegzetes barokk stílusjegyeket láthattok…
Hasonlóképp mutatta be a többi festményt. Kiemelte a részleteket, felhívta figyelmüket a mondanivalóra, a képek stílusjegyeire, a névtelen, önmagukról mégis sokat eláruló alkotókra. Az igazgató fülébe jutottak az előadások, elkísérte az egyik vendégcsoportot. Pár nap múlva felemelte az öreg bérét tizenöt százalékkal.
Csaknem félév múlva új festmény érkezett.
– Szintén ismeretlen, főnök? – érdeklődött az egyik munkás, miután lefejtették a védőburkolatot a keretről.
– Igen – fürkészte a képet az igazgató. – A restaurátorunknak gyanús volt a vászon vastagsága, átvilágítottuk, és ezt láttuk a másik festmény alatt. Úgy döntöttünk leszedjük a felsőt.
– Szerintem, jó ötlet volt, gyönyörű festmény.
– Valóban szép. Rengeteget dolgozott vele a kolléganő, de sajnos már nem láthatja kiállítva… Idáig kellett várni a szakértői vizsgálatokra, engedélyekre.
Az öreg teremőr megvárta, amíg végeznek, elhagyják a termet. Odasétált. Először a kis táblát olvasta el „Ismeretlen művész alkotása”, aztán hátralépett párat.
Ülő hölgy tárult a szemei elé. Mintás szőnyegbe nyomódott székének a lába, de hiányzott a nő cipőjének hegye. Valószínűleg másik festményből vághatták ki – vélte az öreg – az alkotó nevét is lemetszették. A nő szoknyája az ülés miatt kissé felhúzódva, ölében bal kézzel tartott lant pihent, jobbjának ujjai lágyan nyugodnak a húrokon. Öltözéke, hajviselete, a háttér, reneszánszra utalt. Arca bájosan ovális, orra pisze, szája titokzatos. A szemei pedig… a szemei… a szemeitől képtelen szabadulni az öreg. Állt megbűvölve, miközben vendégek jöttek, mentek.
– Bácsi mesélnél nekem a csatajelenetről? – kérdezte egy kisfiú,
– Nekem pedig, arról a szerelmespárról – zárkózott mellé a lánytestvér.
Az öreg teremőr nem hallotta. Nem érezte a köpenyét ráncigáló apró kezeket, nem észlelte a gyermekeket elvezető csalódott szülőket. Nem látott semmit, csak a szempárt. A titokzatos szempárt.
Sötétedésre riadt. Sietett haza, kapkodva kutatott a polcokon, röpültek a keze ügyébe akadt könyvek, míg rá nem lelt arra, amit keresett. Aztán az is röpült.
Elindult az éjszakába, internetes kávézót keresett, és talál a centrumban. Idáig csak a televízióban látott működő számítógépet, most ott hever előtte öt darab. Igaz, a kávéház belűről inkább lezüllött kocsmának tűnt.
– Elnézést – szólított meg egy huszonéves örömlányt a pultnál, mivel más nem tartózkodott a helyiségben. – Segítene nekem?
– Természetesen tata – mérte végig a nő. – Menjünk hozzám, vagy ápoljalak le a vécében?
– A számítógépen kellene megkeresni valamit.
– Mi van?
– Az interneten. Nem értek a számítógéphez.
– Ja! Óránként tízezer vagyok. Ha van pénzed, azt teszek, amit akarsz.
– Tessék! – kaparta elő a bankjegyet az öreg.
A lány becsúsztatta oldalt a bugyijába, az egyik számítógéphez lépett.
– Adj a kettesre internetet! – kiáltott a pultosnak.
– Oké! – válaszolt a pincér.
– Mit akarsz Tata, mit keressek?
– Egy festményt.
– Mi a címe?
– Nem tudom.
– Ki festette?
– Nem tudom.
– Szórakozol velem! Akkor hogy a pics… francba keressem meg?
– Egy nőt ábrázol, kezében lanttal. Reneszánsz.
– Rendben, beütöm a lantos nőt, nőt lanttal, nő és a lant, lant és a nő…
Az öreg a lány fölé hajolva mered a képernyőre. Bukkantak fel honlapok, de egyik sem az, amit szeretnének. A reneszánsz szóra pedig, jó kétszázezernyi találat jelent meg.
– Menjünk végig rajtuk – kérte a lányt.
– Bolond vagy Tata! Soha nem végzünk vele!
– Próbáljuk meg.
– Semmi értelme. Milliókat ér a kép, vagy valami rokonodat festették rá?
– A feleségem szemeit ábrázolja.
– Menj haza, nézegesd otthon!
– Meghalt, a két fiammal együtt…
– Ne haragudjon… – halkult el a prostituált hangja.
– Semmi baj… harminchat éve történt… repülőgép-katasztrófa.
– Értem… de akkor is képtelenség kétszázezernyi találatot átnézni… menjen haza, aludja ki magát. Meglátja holnap egy másik nap lesz. Egy szebb nap, ahogy mondani szokták.
– Legalább párat nézzünk meg.
– Jól van.
A lány elkezdte kibontani a honlapokat. Gyorsan haladt egyikről a másikra, észre sem vették az idő múlását.
– Haza kell mennem, különben kapok az élettársamtól – szólalt meg délelőtt kilenc órakor.
– Rendben – tekintett az öreg a faliórára – nekem is mennem kell a múzeumba.
A lány bizonytalanul mozdul a kézfogáshoz, mintha attól félne, beszennyezi a férfit. Az öreg megszorította.
– Köszönöm!
– Én köszönöm – mosolyodott el a lány, miközben az éjjel kapott pénzt visszatűrte a férfi zsebébe.

Aznap, pár órával korábban, délután kettőkor indult az igazgató. Felesége kérésére, szülőértekezletre sietett.
– Főnök! – állította meg a portás – valami van a százhetessel. A százhatos kérte, szóljak önnek, ha látom.
A férfi bosszúsan tekintett az órájára, visszafordult.
– Mi történt? – kérdezte az idős asszonyt, a százhatos terem őrét, aki a százhetes ajtajában állva bámult befelé.
– Nézze! – mutatott a terembe.
Az öreg teremőr a „Nő lanttal” című festmény előtt áll és beszél.
– A padra emlékszel? A ligetben a tóparton, ahol megismerkedtünk. Amióta elmentetek, minden évben kimegyek. Megszaporodtak a cinkék, már a diófára is költöztek.
Szemeivel a képen csüngve mesélt. Az igazgató nézte pár percig, aztán ismét az órájára pillantva a nő felé fordult.
– Ne foglalkozzon vele, nem az ön dolga! – és már szaladt lefelé a lépcsőn.
Munka után nem lelte az örömlányt az öreg, a kávézó pultjához lépett.
– Segítene nekem? – szólt a pincérnek.
– Csak amíg nem jön vendég.
Hiábavaló keresgéléssel telt a második este is, az öreg se bírta úgy, mint előzőnap, hazaballagott aludni.
Az igazgató pár napig megfigyelte a teremőrt, de nem látott okot elbocsátásra, se gyógykezeltetésre. A férfi mindennap beszélt a festményhez, azonban új látogató érkezésekor bocsánatot kér a lantos nőtől, és a régi szokott módon látja el a munkáját. Csupán a hangja változott magabiztosabbá, kiegyensúlyozottabbá, talán boldogabbá.
Múlt éjjel különös álmot látott. A lantos nő ujjai megpendítették a húrokat. Kitárultak az ablakszárnyak, a dallam szellőszárnyon suhant a házak felett. Olvadt a szürkeség, kivirágoznak a játszóterek fái, az erkélyek növényei, az emberek hangulata, az élet.
– Donatella – tárta reggel a pilláit mosolyogva.
Volt pár órája munkakezdésig, kapkodva mosakodott, öltözött. „Donatella” pötyögte a kávézó számítógépébe.
– Ki az a Donatella? A felesége? – érdeklődött a pincér, mialatt asztalra helyezte a kávét.
– Nem. A feleségemet nem így hívták, de valahogy ez a szó ugrott be, amikor felébredtem.
– Ismerőse?
– Nincs. Soha nem hallottam, nem is olvastam sehol.
– Furcsa – zárta le a beszélgetést a pincér, mivel új vendég lépett be az ajtón.
Az öreg hiába keresgélt. Kilenc órakor ugyanolyan csüggedten állt fel a számítógéptől, mint korábban. Múzeumba érve elmesélte az álmát a festménynek, de a szemek nem válaszoltak és a száj továbbra is titokzatosan mosolygott. Némán nézték egymást.
Látogatók érkeztek, mentek, akárcsak a nappalok és az éjszakák.
Az elkövetkező négy hónap alatt elmesélte Donatellának a szerencsétlenség óta eltelt életét. Szinte összes napjáról beszámolt a lantos nőnek a felesége tekintetének és ez elég ahhoz, hogy enyhüljön, elviselhetővé váljon a magány. A múzeumlátogató gyerekek, a sajátjaira emlékeztették. Időnként lehunyta szemét és asszonya imádott tekintetét magán érezve, gyermekzsibongással körülvéve, úgy érezte magát, mint valamikor a családja körében. Nem számított, milyen az arc, milyen a test, a ruha a háttér, csak a szempár számított. Az elveszített feleségének a szeme. Az öreg, már nem járt internetes kávézóba, nem keresgélt. Megtalált mindent, a feleségét, a családját. Lecserélődtek a régi kopott ruhák, timsó helyett arcszesz illata keringett a fürdőszobában, virágokat helyezett az erkélyre. Szabadidejében eljárt színházba, moziba, többet tartózkodott a város terein növényekben, pillangókban, madárcsicsergésben gyönyörködve. A múzeumban mindent elmesélt a feleségének, aki továbbra is némán hallgatta, tekintetét az övébe szegezve, ajkán a titokzatos mosollyal.
– Holnapután elszállítják a lantos nőt! – szólt hozzá, a termén áthaladva a százhatos.
– Tessék? – fordult felé az öreg, mint aki rosszul hall.
– Elcserélték – torpant meg a nő. Közelebb lépett a férfihez – Néha velünk is beszélgethetne, nem csak a lantos nővel. Többet tudna meg a múzeumról és rólunk… Én is egyedül élek, a férjem elhagyott, és – bicsaklott meg a hangja – nagyon rossz így. Hasonló korúak vagyunk és arra gondoltam…
– Elcserélték? Az, hogy lehet?
– Hazai festő két Amerikába került képére. Bizony! A lantos nő másik földrészre utazik, de van, aki itt marad, aki szívesen beszélgetne magával.
Az öreg nem válaszolt. A székéhez tántorgott.
– Jól van? – szólt hangosabban a nő.
– Hogy lehet – motyogta maga elé az öreg. – Hogy lehet őt elcserélni?
A nő nem válaszolt. Pár pillanatig állt, aztán lassan megfordult, kiment a teremből. Az öreg fölpillant a festményre, ami oldalról alig látszott. Összeszedte erejét, felállt, odatámolygott.
– Hallottad? Elcserélnek… mintha el lehetne téged cserélni… mint valami élettelen tárgyat… Nem fogom hagyni… Soha többé nem engedlek el… Nem fogom hagyni…
Estig volt ideje átgondolni a tervet. Otthon kiválasztott a konyhafiókból egy rövidpengéjű kést, a táskájába csúsztatta. Mellérakott fél lepedőt, abba szándékozván csavarni a festményt, aztán be a télikabát alá.
Reggel korábban kelt, kivette a bankból az összes pénzét, repülőjegyet vásárolt.
Aznap nem tartott előadásokat. Fel-alá sétálva rótta az időt. Zárás után kezében a késével a festményhez lépett. Alul kell kezdeni – gondolta – előbb a szőnyeg mintáit hasítani ketté, aztán a széklábat, majd a nő bokáját. A nő bokáját! Döbbenten tágul ki a pupillája.
– Úristen mit akarok! – emelte kezét a homlokához. – Megőrültem? Mit csinálok! Ez az ő lába! Az övé!
Szemeit a nőre tapasztva, remegő lábakkal hátrált a terem túlsó falához. Lecsúszott a földre, tenyerét arcába temette. Telihold világított, amikor felpillantott. A lantos nő, ajkán a titokzatos mosollyal nézett vissza, mintha arra gondolna: Nincs semmi baj!
Az öreg bizonytalanul matató ujjai megérintették a mellette heverő kést. Teste már nem érzett fájdalmat, tekintete összefonódott a lantos nőével. Elbágyadt, egyre fáradtabbá vált a szempillája. Lehunyta, pihentette.
Amikor újra kinyitotta, Donatella állt előtte.
Karcsú ujjai megpendítették a lantot, felhangzott a muzsika, az álomban hallott zeneszó. A nő elengedte a lebegő hangszert, kitárja karját. Az öreg megcsókolta menyasszonyruhába öltözött feleségének ujjait, átadták magukat a keringőnek. Táncoltak egymás kezét fogva, mosolyogva. Tudták, mind a négyen örökre együtt maradnak.

---¤---

Sikoltás törte meg a múzeum csendjét. Pár perc múlva féltucatnyi ember bámult a százhetesben lévő holttestre.
– Istenem! Jaj Istenem! – zokogott a százhatos – ha én ezt tudtam volna… ha én ezt tudtam volna…
– Mit? – rakta el komoran a telefont az igazgató.
– Elvágta az ereit egy festmény miatt! – hisztizett a nő. – Ekkora bolondot, ekkora hülyét!
– Menjen haza! Ma már úgyse nyithatunk ki.
Délre a rendőrség megejtette a helyszínelést, elszállíttatták a holttestet. Még tartott a takarítás, amikor öltönyös úr tűnt fel a teremben.
– Jó napot! A festményért jöttem – fordult az igazgatóhoz.
– Ma? Holnapra volt megbeszélve.
– Tudom, de holnap egy szoborért kell mennem. Itt vannak az engedélyek.
Az igazgató átnézte a dokumentumokat, addigra emberei végeztek a takarítással.
– Az örök szereljék le a riasztót, önök addig hozzanak fóliát, ládát – szólt a munkásoknak.
Jó félóra múlva leemelték a képet.
– Jé, főnök ennek a hátán van egy felirat – csodálkozott az egyik munkás. – Észre se vettem, amikor felraktuk.
– Igen tudom. Donatella – válaszolt szomorúan az igazgató. – Az elhunyt restaurátorunkat hívtuk így, minden munkája hátoldalát szignálta.
– Különös név, nálunk elég szokatlan.
– Az asszony is különös volt. Amnéziás. Nem tudni miképp került az országba, de csak a mi nyelvünket ismerte. Teremőrként kezdett itt a százhetesben, aztán restaurátornak tanult. A szobrász Donatello volt a kedvence, mindig róla beszélt, ezért neveztük el Donatellának.
– Tényleg amnéziás volt? Semmire sem emlékezett, nem bukkant föl senki a múltjából?
– Nem… de rettegett a repülők zajától.