Criminal Minds

A februári szél befújt az ablakon. Épp teáztam. Bár nem volt szokásom, most mégis ezt tettem.
Ideges voltam. Ma volt Valentin Nap, és Reidtől biztos kapok egy kis kártyát. De ez nem is olyan vészes, hanem hogy mennyire örül majd az enyémnek.
A nemrég (2 héttel ezelőtt) készült fotónkat tettem bele, és a képeslap másik oldalára azt a szöveget írtam, hogy "A legszeretőbb, legédesebb, és leghelyesebb fiúnak, Spencernek."

Tudtam, hogy béna lett (vagyis csak gondoltam), de muszáj odaadnom neki, ha nem akarom, hogy azt higgye, én nem is szeretem. (De mondjuk ez nem attól függött, gondolom.)

Megittam a teámat, és pont akkor toppant oda Reid.
- Öhm... Szia! - köszönt, majd elmosolyodott.
- Szía! Épp készülni indultam...
- Ó, értem. Egész nap téged kerestelek. Olyan volt, mintha... mintha kerültél volna...
- Nem, dehogyis! - tiltakoztam, pedig igaza volt. Féltem szembenézni a ténnyel, hogy béna lett a kártya.
- Rendben. Csak ezt szerettem volna átadni... - nyújtotta felém a kártyáját. A kezembe vettem. Kinyitottam. Egy rajz volt benne - pontosabban egy kis mókust, aki egy szív alakú párnát tart a kezébe, amin az áll hogy "I love you!" - és a rajz alatt egy kis szöveg, ami annyiból állt: "Walesz, én csak annyit szeretnék mondani hogy te vagy a leggyönyörűbb lány ezen a földön, és nagyon SZERETLEK!"

Elpirultam. Nagyon aranyos volt.
- Nagyon... nagyon tetszik. Tényleg! Viszont én nem vagyok gyönyörű..
- De igen...- mondta Reid, és mind ketten elmosolyodtunk.
- És... - folytatta-, én kapok tőled kártyát?
- Képeslapot - helyesbítettem.
- Igen, képeslapot - mosolygott.
- Itt van - kotortam elő a táskámból. - Tessék.
Kezébe vette.
- Én...Én próbáltam jobbat csinálni, de reggel készíttettem...Sajnálom, ha béna lett.
Végig olvasta. Aztán rám emelte tekintetét.
- Én lennék a "legédesebb" és "leghelyesebb" fiú? - kérdezte.
- I- igen - rebegtem. - Tetszik a képeslap?
- Persze. Nagyon aranyos vagy.
- Köszönöm - mondtam. Erre ő nagyon közel hajolt hozzám.
- Én nagyon szeretlek Walesz... - suttogta, majd megcsókolt.

Miután véget ért, köpni, nyelni nem tudtam hirtelen. Találkozott a tekintetünk, és mind ketten egymásra mosolyogtunk.
- Én is - válaszoltam, és átöleltem.