Búcsú

Ismered a perzselő vágyat, ami váratlanul birtokba veszi a tested? Ismered azt a csókot, amit csak egyszer kaphatsz? Az érzést, ahogy a tűz folyékonyan vágtázik ereidben, s lélegzeted ki-kihagy? Tudod-e, hogy az esély, amit kapsz ajándék, és ha nem kell, többet rád nem talál?...
Hogy olykor egy találkozás örökre megváltoztat mindent?
Néha bánom, hogy megismertem, s ha rá gondolok a gyűlöletem erősebb a szeretetnél. Ma sem értem miért fonódott össze a sorsunk és miért fűz hozzá láthatatlan kötelék, amit bárhogy próbálok, képtelen vagyok széttépni. Annyi fájdalmat okozott és olyan sokszor törte darabokra a szívemet, hogy néha azt hittem, nem tudok már talpra állni. Átjáróháznak nézte az életem, s én hagytam ki- be járni benne. Ha jött feldíszítettem a szívemet, ha menni akart, nem marasztaltam, hiába ölt meg bennem valamit, mikor láttam elsétálni.
Minden alkalommal újra elrejtettem az űrt, amit hiánya okozott és próbáltam hazugságaimmal körülbástyázni védtelen valóm. Elhitetni magammal, hogy vele lenni csak álom volt és a millió érzés: a tűz, a meghittség, a biztonság, bizalom, öröm, a nevetés csak megcsalta érzékeimet. S remélni, minden nappal könnyebb lesz és képes vagyok megbirkózni egy élettel, nélküle. Hogy a kín, ami felemészt belülről, egyszer elmúlik nyomtalanul.
Néha az őrület határán egyensúlyozok, mert az évek önámítása jó munkát végzett. Az érzések, amiket eltemettem, meghazudtoltam csak áttetsző árnyékok lényem legmélyén, s nem zavarják nappalom. De éjjel ezer kérdés kergetőzik a fejemben, amire egykor megvolt a válaszom. Régen hittem, hogy benne megtaláltam a másik felemet s ölelésében otthonom. Álmatlan éjszakák százai mögöttem, hazugságok, amik reggelre erős s biztos védőfalammá lesznek, de minden küzdelem hiábavaló, ha néha szava felzavarja csendemet.
S mondják: a kimondott szónak varázsereje van..
Minden perc, amit vele töltöttem, pókként hálót font körém, s mire észbe kaptam, már csak tehetetlenül vergődtem benne. Mézzel átitatott órák voltak vagy az igazság? S hogy az álmok, amiket eggyé álmodtunk, megelevenedtek-e simuló homályban? Magam sem tudom.
Magához láncolt megfoghatatlan ígéretekkel, s én boldogan hagytam szép szavai láthatatlan csókjának bélyegét ajkamon.
Az évek alatt újra és újra rám talált. Megfürdött békémben, derűmben s felvértezve magát az újabb csalódások elől, szívem egy darabjával ment tovább. Egy találkozás és olyan hullámvasútra ültem fel, amire sosem akartam.
Minden álmunk a kezében volt, csak felém kellett volna fordulnia, a szemembe nézni, s látni a bizonyosságot, hogy bárhová követem..
Fáj bármelyik beszélgetésünkre visszaemlékezni, mert gondolataink egysége közelebb és közelebb sodort minket egymáshoz. Minden elválásunk után én hittem, hogy lelke tükrében magamat láttam viszont. Ezer különleges csendünk volt, amikor csak ültünk egymás mellett, s ezer titkunk, amit senki mással nem osztottunk meg. Varázslat volt, ami falakat döntött le és álmokat épített.
Hát csoda, ha nem értem miért csalta meg újra és újra a szívemet?..
Józanság és őrület határán egyensúlyozom. A tegnap mindent megváltoztatott.
Gyűlölöm a gondolatát, hogy más hajtja fejét álomra mellette, hogy minden nőnek esélyek százait adta az évek alatt, akárhányszor is árulták el, csak nekem nem adott egyetlen egyet sem. Hagyott a kispadon ülni, a játék ígéretével csillapítva önérzetem megtépázott szárnyának fájdalmát. Egyre azt ismételgette, hogy most nem alkalmas, de szemében ott ragyogott a jövő ígéretének illúziója.
...Az alkalom? Sosem jött el.
Egy biztos. Minden döntésünknek visz minket valamerre. A következményeket ma csak sejthetünk. Szeretném hinni, hogy boldog. Nélkülem. Hogy ha visszagondol majd, a szívét nem szorítja össze a bánat. Hogy az út, amit választott, elviszi oda, ahová mindig is vágyott. S ha felteszi magának a kérdést, hogy megérte- e, a válasz biztos lesz s igaz.
Remélem, ha a szemedbe néz.. ő is látja a meztelen valóságot. Azt az éned, amit falak s hazugságok mögé rejtettél. Látja az álarcok mögött a magányod és sebezhetőséged, a kétségbeesett vágyad és éhséged a szeretetre. Hallja nevetésedben a keserűséget s szavaid mögött a csendet.
Vár esténként remegő szívvel s te érzed mellette, hogy hazataláltál. Álmaidat képes valósággá formálni, s ha kell mindent feladni érted…
Elmúlt éjfél s én árnyaimmal hadakozom. Már nem tudok semmit. Lehet nem volt jogom mindezt leírni, de ha jelentettem valamit számodra, megtehettem. Ha csak sakkfigura voltam? Jót játszottunk, csak a szívem tépázta meg a harc, hazugságok és a valóság között őrlődve.
Az évek megtanítottak rá- az árat mindig meg kell fizetni, s egyszer, ha emlékeddel a fájdalom is szertefoszlik, megkapom a válaszomat a legfontosabb kérdésre. Nekem megérte- e, hogy találkoztunk és megismertelek, mikor az árát a nélküled töltött élettel fizettem meg.
2012.06.16.