Búcsú a tolltól

Ráérősen tettem-vettem a rönkház konyhájában. Épp befejeztem a füstölt lazacból, frissen sült cipóból és tejeskávéból álló reggelit. Már őszbe fordult az idő, az éjszakák fagyosak voltak, a nappali hőmérséklet is folyamatosan csökkent, ma már a 40 Frenheitet, azaz az 5 Celsius fokot sem érte el a hőmérséklet. Ideje lett volna jávorszarvast vagy vapitit lőnöm télre, az időjárás pont jó volt, a hús már nem romlana meg. Közelgett a harmadik tél, amit itt töltöttem. Két éve télen érkeztem Kanadába, és azonnal lecsaptam egy állásra az Alaszkai-Kanadai határ menti területeten, amire két éve nem találtak elég nagy bolondot. A vadon közepén kellett lakni, többszáz kilóméterre mindentől, afféle erdőőr lettem. Mindenki irtózott tőle, nekem pont megfelelt. Kezdetben a szekáni indiánok segítettek, megtanítottak vadászni, megnyúzni és feldolgozni a zsákmányt. A második telet már az indiánok segítségével épített rönkházban éltem át. Ekkor még havonta-kéthavonta megjelentek az indiánok, aztán sose láttam őket többé, ekkor már mindent tudtam. A fizetés nem nagy, de engedélyt kaptam önfenntartó vadászatra és aranymosásra. Az első fegyverem egy özönvíz előtti duplacsövű elöltöltő puska volt és egy erősen használt 44-es Colt pisztoly (ez utóbbit a medvék miatt kaptam, de nem kellett használnom, csak célba lőttem). Valódi vadászfegyvereket csak a második itt töltött nyaram során tudtam szerezni. Persze ezek is ósdiak, de arra, hogy hús legyen a fazekamba, pont alkalmasak voltak. A fizetés kevés volt, de találtam egy príma lelőhelyet, így mindig sikerült annyi aranyat összekaparnom pár hét alatt, hogy megvásároljam a legszükségesebb dolgokat, konzerveket (vésztartaléknak, ha nem lövök semmit), némi édességet, szárított gyümölcsöket, befőzéshez szükséges dolgokat (az erdőben termő bogyókból nagyszerű lekvárt lehet készíteni), lisztet, krumplit, lőszert, petróleumot, egyszóval olyasmiket, amik nem találhatóak meg vagy vadászhatóak le az erdőben. A bevásárlás általában egy hét volt. Az erdészet helikoptere elvitt Old Crow-ba, onnan Dawson-ba repültem, ahol bevásároltam. Visszafelé ugyanez volt az útvonal, csak a cókmókkal is törődni kellett. Mindentől messze laktam, a határ egyik oldalán a Vuntut Nemzeti Park, a másikon a Az Arctic Wildlife Refuge Nemezti Park. Ember nincs 200 km-en belül, nemhogy település. A tavasztól őszig minden időmet elvette az aranymosás, favágás, vadászat, halászat bevásárlás. Télen is vadásztam, de inkább csak a némaságba és vastag hótakaróba burkolózó erdőt jártam, a viharok idején a kunyhóban töltöttem az időt. Szerencsére, nem kevés szervezés árán, sikerült elhozatnom a könyveimet hazúról, vagy 1000 kötetet, így télen olvasással töltöttem az időt, amikor nem lehetett kimozdulni. A munka? Ja hát az nem sok. Járni kell az erdőt és figyelni, ha baj van, akkor a műholdas telefonon jelezni. 
 
 Kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. A pillantásom megakadt a polcon álldogáló befőttesüvegen, amit egyharmadig aranyrögök töltöttek meg. Mellette egy kisebb üvegben aranypor, ezek az „aranytartalékom”, következetesen csak 10 unciányi aranyat váltottam be, a többit félretettem arra az esetre, ha kimerülne a lelőhely, vagy valami miatt nem tudnék aranyat szerezni.  Ágroppanást hallottam, majd ismerős-kellemetlen szag csapta meg az orrom, pont olyan, mint az állatkertben a vadállatok ketrece előtt. Azonnal a fegyvereimhez siettem, de csak az elöltöltő akadt a kezembe.  Feltéptem a bejárati ajtót, és gyors célzás után lőttem. Az öreg mordály durranása inkább robbanásra hasonlított, a kirepülő golyó pedig szinte lelökte a verandára igyekvő barnamedvét. Dühödt ordítás, pontosabb célzás után újra lövök, és medve elterül. Becsapom az ajtót, eldobom a mordályt és keresni kezdtem az ismétlőfegyvert. Hamar megtaláltam, a helyén volt, az elöltöltő mellett, csak a kapkodásban nem azt fogtam meg. Ellenőriztem, hogy töltve van-e, és újból kimentem. A medve nem mozdult, de azért óvatosan közelítettem meg és megrugdostam. Semmi…döglöttebb már nem is lehetett volna. A fejéhez mentem, letérdeltem és a kezem a marjára tettem.
- Köszönöm medve…köszönöm, hogy nekem adod a bundád…
Megkerestem a lövések helyét: az első a mellkasába ment, a második az orra tövénél találta el, átment a koponyáján. Nem rossz teljesítmény a régi mordálytól. Bár közeleg a tél, a medve elég girhesnek tűnt, a fogai kopottak, töredezettek… Valószínűleg nem volt olyan állapotban, hogy eleget vadásszon és átvészelje a telet, alighanem gyötrelmes haláltól kíméltem meg,
 
A grizzly elvitte a napom nagyobb részét. Előbb megnyúztam, majd a tetemet több daraban elszállítottam a gerendaháztól, és vagy 10 km-re raktam le. Semmi szükség nem volt rá, hogy medvék és farkasok lakomázzanak az otthonom körül. Ez után keretet szegeztem két fa közé, és erre feszítettem ki a bőrt, majd órákig tisztogattam. Estére holtfáradt és koszos lettem. Voltam annyira kényelemszerető, hogy a házikóba kialakítottam egy fürdőkamrát, és vízért sem kell messzire mennem, egy pataktól ástam egy kisebb árkocskát, ami folyamatos szállít vizet egy kővel bélelt kis tavacskába. Így hamar fürdőt készítettem, majd tisztán és hatalmas étvággyal ültem le vacsorázni. A bőr majd jó lesz az ágyra, de továbbra is szarvast kell lőnöm, a medve elrabolt egy napot. Nem kedvtelésből vadászom, bár tele a füstölő hallal, a túlélés múlik azon, hogy sikerül-e elejtenem egy szarvast, vagy sem. Néztem a tüzet, és azon töprengtem, hol ejthetek el nagyobb valószínűséggel szarvast. Próbálkozzak a tónál? A tó nem volt túl nagy, de szoktak odajárni állatok. Vagy inkább annál a mocsárnál kísérletezzek, amit a hódok hoztak létre két patak eltorlaszolásával? Ez utóbbi jókora bozótos, nádas, füves, nehezen járható terület volt, ahol szinte mindig voltak jávorszarvasok, csak nehéz volt megtalálni őket.
 
Másnap korán, még sötétben indultam a mocsárhoz. Volt egy kis szigetszerű domb, amit viszonylag könnyű megközelíteni, a dombocskán tengődő fa ágai közé dugtam egy deszkát, onnan szoktam lesni a zsákmányt. Arra készültem, hogy egész nap ott leszek, de így is jókora adag szerencse kellett volna a sikerhez. Két-három napig kísérletezek, utána a tóhoz megyek. Már világosodott, amikor felkapaszkodtam a fára és elhelyezkedtem. Körülölelt a csend és a tarka színekben pompázó északi erdőség. Minden néma volt, csak néha hallottam recsegést a mocsár legbelseje felől, ilyenkor mindig éberebb lettem, hátha jávor és erre jön. Több óra leskelődés után lemásztam, hogy pihenjek egy kicsit. Heverésztem a magas fűben, élveztem a napsütést, bár hideg volt.
 
Halkan zörögtek az ágak, ahonnan jöttem. Felálltam és gyanakodva figyeltem. Ki lehet? Állat? Ember? Ember lépett ki a sűrűből a tisztásra, és jött felém.
Megdöbbenek.
Mintha tükörbe néztem volna.
- Te…ki vagy…? Ki vagy te?
- Nem emlékszel? Jól otthagytál a brazíliai esőerdőben…tudod…miután kinyírtad Biankát és bosszút álltam…
- Igen…persze…emlékszem… De igazából ki vagy?
- Tudod…
- Tudom…?
- Majd rájössz. Mit csinálsz?
- Vadászom.
- Sajátságos a vadász-módszered. -vigyorgott
- Szünetet tartok…órákat ültem fent… -böktem a fejemmel a fa koronája felé.
- Nem folytatjuk?
- Les közben nem lehet beszélgetni.
- Én is szeretek csak ülni.
 
Ketten másztunk fel a fára és figyeltük a mocsár hangjait. 
 
- Menjünk… -mondta, amikor a nap közelíteni kezdte a fák tetejét.
- Menjünk. –egyeztem bele.
Egymás nyomában lépve ballagtunk a ház felé. 
- Én is ide építettem volna… 
 
Vacsorával és teával kínáltamm váratlan vendégem. Miután végeztünk türelmesen néztük egymást.
- Tehát. Ki is vagy te…? -törtem meg a csendet.
- Te is tudod!
- Tudom…?
- Igazából tudod…csak nem mered tudni…
- Segíts…
- Valójában én te vagyok…pontosabban valaki, akár te is lehetnél.
- Úgy értsem…?
- Igen… Azt hiszed te teremtettél minket, de mi mind tulajdonképpen te vagyunk…illetve akik akár te is lehettél volna… A vagány tudós, Kisera nevelőapja, a családapa aki kamaszkori szerelmét vette feleségül, a pilóta, a sztár a színpadon, az űrhajós, vagy a mérnök aki meghódít egy 18 éves lányt majd bosszút áll a gyilkosain. Akárki is lehetnél ezek közül…
- De nem lettem…más lettem.
- Igen, ez a te választásod.
- Bánnom kellene?
- Nem…ez is egy választás.
- És…hogyan tovább…?
- Nem vagyok Jedi-mester, hogy megmondjam mit tegyél…vagy tanácsot adjak…tanítsalak.
- Kíváncsi vagyok a véleményedre…hiszen te én vagy… Hogyan tovább? Érdekel a másik nézőpont.
- Hmmm -töprengve nézett- Számítana, amit mondok?
- Nem. De érdekel.
- Folytasd! Írj… Teremts újat, varrd el a régi szálakat.
- Nem fogok írni. Kiürültem, mint a tintatartó…vagy a toll.
- Ne feledd…ismerlek. Vannak befejezetlen írásaid.
- Vannak… És úgy is maradnak. Nem jók…unalmasak…vacakok. Nincs is mivel írnom, se laptop, se papír. 
        Legfeljebb az erdészeti kimutatások szélére írhatnék.
- Számítottam erre a válaszra… ezért hoztam ezt…
A hátizsákjából egy írótömböt vett elő és a roskatag íróasztalra tette, amit az erdészet szállított le. A tömb tetejére egy tollat rakott.
- Tessék…írj. Lesznek ötleteid…gondolataid…
- Nem lesznek…nincs teremtő láng…
- Legalább annyit ígérj meg, hogy leírod, ha eszedbe jut valami… -sóhajtott
- Nem ígérek semmit.
- De nemet sem mondasz.
- Nemet sem mondok…igent sem. Így megfelel?
- Rendben. Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Ha nem írsz…mit lehet itt csinálni…?
- Közel vagyok Istenhez.
- Ennyi?
- Ennyi.
- És ez neki tetsző? Nem teszel semmit? Ora et labora?
- Sok szempontból kiürültem. Talán megtalálom magam.
 
Másnap reggel hideg és köd fogadott minket.
- Indulok. -állt elém.
- Rendben…jó utat!
- Biankát visszahozhatnád…
- Te is tudod, hogy nem lehet.
- Tudom…de azt is tudom, hogy támadt egy ötleted.
- Támadt…de nem hozom vissza. Akkor esett ki a toll a kezemből.
- Sajnálom… -hajtja le a fejét- Ég veled!
- Veled is! 
 
Eltűnt a ködben. Rosszkedvűen tettem-vettem otthon. Az asztalt kerültem, mint a tüzet. Végül csak leültem. Nézegettem az írótömböt, kipróbáltam a tollat. Szépen fog. Leírtam a nevem, furcsán és idegenül hatottak a betűk…szinte világított a papír és rajta az írás. Bámultam ki az ablakon, de nem jöttek gondolatok… Idegesen írni kezdtem, de a szavak és mondatok nem álltak össze történetté. Végül az íróasztal fiókjába hajítottam az írótömböt, a toll repült utána. A fiókot hangos csattanással toltam vissza a helyére. A köd oszladozott, élelmet pakoltam a hátizsákba, kabátot vettem, puskát és a hátizsákot. Vadászni indultam.
 
 
 
 
Zavartan nézem a fehér mennyezetet, apró bogarak pettyezik. Ki tudja hol férkőztek be, van szúnyogháló. A gondalataim töredékei nehezen állnak össze: álom volt...csak álom. . A rádió a kora reggeli híreket mondja. Pár percig fekszem, de muszáj felkelnem. Gyors reggeli, kávé, öltözés és sietek a vonatra. Útközben a Facebook-ot böngészem. volt, hogy ilyenkor írtam…most semmi sem jut az eszembe… Munka, ma sok tennivaló lesz.
 
Azt hiszem egy időre búcsút mondok a tollnak.