Bíborköd

Bíborköd+

1.

Mottó: „elveszett egy álom, emléked megmaradt.
Emlékek ködén át, látom az arcodat…”

Már réges-rég lemondtam róla, hogy valaha is viszontlátom Egérkét. Úgy vitte el tőlem a csalfa őszi szél, ahogy megismerkedtem vele azon a szeles, novemberi estén. Céltalanul ődöngtünk a felső Dunapart sétányán, a kilátónál, amikor egymásba botlottunk. Mindketten végtelenül csalódottak voltunk. Én az önmegvalósításom, életcélom dugába dőlésében, míg Egérke természetesen a Nagy Ő-ben. Én harminchat éves voltam ő tizenhét.

Túl voltam már életem első szívrobbanásain, bennjártam a férfiklimax kellős közepében. Esténként elviselhetetlen neszezésekkel félelmetes árnyak osontak szobámba, ültek le ágyam szélére, térdepeltek mellemre, és kajánul röhögtek megüvegesedő szemeimbe. Testemet kiverte a halálveríték. Vacogva kocogtattam fogaimhoz a konyakos poharat, mohón nyeldekelve a mámorító, bódító italt. Kétségbeesésemben képes lettem volna tíz körmömmel lehántani, és újra cserélni a bőrömet, levedleni, mint a kígyók teszik tavaszonként. Mindent megpróbáltam, hogy eldobjam eddigi énemet, mint egy használt, megunt, rossz cipőt.

Ebben az önmagam elöli vad rohanásban ütköztem Egérkébe. Akkor még nem tudtam, hogy ez a széparcú, jó alakú lányka belülről már romlott volt, mint az egyszeri alma: kívül piros, belül romlott… Lelkét megbolygatta a kábítószer, az alkohol,a túlfűtött szexualitás. Az angyalarcú kistündér három napra visszaadta hamvábaholt életkedvemet, s feltámasztotta már-már kihunyó libidómat.

Három napon át, ittunk, tablettáztunk és szeretkeztünk. Aztán ahogy jött, úgy el is fútta tőlem az őszi szél. Újra beköszöntött a magány, egyre vadabbul törtek rám az árnyak, egyre sűrűbben nyúltam az italos pohárért. Természetesen ezt csak azért tettem, hogy elűzzem magamtól a félelmet. Egérkét réges rég elfelejtettem, mint egy tovatűnt álmot. Hanem egyszercsak felbukkant.

A hűvös áprilisi estén Tv előtt gubbaszkodva, ölemben az elnyúltan fekvő utcáról felszedett kiskandúrral megüvegesedet szemekkel bámultam a kékeslila fényben villódzó képernyőre. Lelki szemeim előtt előbb fekete, lila, majd bíborszín karikák jelentek meg. Fel - felriadva bekaptam egy extasit, lehörpöltem egy pofa serrel, és újra elrévültem. Szemhéjaim mögött rebegő szemgolyóim szikrákat vetítettek, lassan mámorba boruló elmémbe. Elkezdődött a lebegés, agyamra rátelepedett a bíborköd.

Hirtelen kinyílt a soha be nem zárt ajtó, belibegett rajta Egérke. Hátizsákját hanyagul a cipőtartóra dobta, kilépett cipellőiből és berontva a szobába ölemből lesöpörte Xavért, a kiskandúrt és ő ült a helyébe. Karjaival átfogta nyakamat, s a fülembe szuszogta: – Itt vagyok, ragyogok!

Az ismerős hang kizökkentett apátiámból– Egéhéérke– sípoltam zihálva, és elsírtam magamat. Utóbbi időben a delírium trémens már annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a legkisebb érzelmi megnyilvánulásom is sírással buggyant ki belőlem. Egérke részvéttel nyalta végig piros nyelvecskéjével ráncos, pergamen sárga arcbőrömet, hogy egy cuppanós csókkal tegyen pecsétet barátságunkra. Utána megpaskolt, mint lócsiszár a kehes lovat és így vigasztalgatott.– na, ne ríjjá pajtikám, itt vagyok, visszajöttem hozzád! Hiányoztam neked?– kérdezte kíváncsian.
–Hááát-makokogtam, hűdötten bámulva, mint egy kísértetet.
–Azért annyira nem kell meglepődni, hogy meg se kinálj!-mondta s elegáns mozdulattal kivett egy extasit a dobozból és belepottyantotta a sörébe. Elkevergette és felhajtotta. Már jócskán benne voltunk az eszmecserében, mikor körbetekintgetve megkérdezte.

–Hoztál valamit ruszkiból?– Emlékezett rá, hogy a múltévben készültem egy kis kiruccanásra, amolyan csencselő túrára a ruszkikhoz.
–Mutattam, amikor itt voltál az őszön: hőkandalló, szamovár, minicentrifuga.– ja, már emlékszem… he, mi a fene, ott a gyékényen, te is látod őket?
–Miket?
–Jó vagy, hát a fehér egereket, ott hasalnak mind a tizenhárman a gyékényen.–a gyékényen?
–Egy, kettőtizen… kettő…,na tölts még cimbora!Erősitsük meg a memóriánkat!
–Proszit!-koccintotta poharát poharamhoz és egyhuzamra kiitta az ecstazival tunkolt kőbányait. Ölembe kuporodott, és mint egy kisgyerek egyenként begörbített, majd kinyitogatott ujjain számolgatni kezdett… egy, kettő, három…

–Mit számolsz?
–Az egereket. Nem igaz hogy nem látod… nézd hogy lesnek?
–Az egerek?
–Azok hát, nem is a Weisz Gizi!
–Te hülyítesz engem?–néztem rá hűdötten, de ő hevesen magyarázni kezdte a bizonyítványát.
–Hát ott van középen Xavér, körülötte meg az egerek…
–Hű az anyja szentit, tölts egy pohár konyakot, hagy erősítem meg a látásomat!-mondtam, majd miután megittam a konyakot újra a gyékényre meredtem.– na, látod őket?

–Nem… adj egy ecstazit, úgy látszik meg kell erősítenem az önbizalmamat is, hátha jobban jönnek a képek… máskor ilyenkor még a nagybőgőt is szűzlánynak néztem… most meg, a fenébe, homályosodik a nézésem, lökj ide egy sört, hagy billentsem helyre a lelki egyensúlyomat!– miután megittam a sört. Egérke gyanakvóan nézett bepárásodott szemeim hamvadó tüzébe… kezével pofozgatott, mint a svábhegyi beteg szamarat.–na, jobban vagy? Láttál valamit?
–Őszinte legyek: semmit, de majd! Úgy, mint a múltkor a párttitkárunk, amikor a Fapadban úgy berúgott, hogy felugrott az asztalra és követelte, hogy hajtsák ki a helységből az ökröket…

–És, kihajtották?
–Elvitték a detoxba… szűzanyám! Én is látom őket! Körbevesznek, szimatolnak… nini: két lábra álltak! Na ugye, tudod mit, mesélj a ruszki utadról– kérlelt Egérke és ölembe kuporodva egy füves cigire gyújtva bodor füstkarikákat eregetve várta a mesét. Én pedig bekapcsolva az égő fahasábokat imitáló villanykandallót , elkezdetem az időutazást.

–Benn ülünk a repülőben. Hirtelen elszakadunk a betontól. Egyre magasabbra emelkedünk, fel a kék levegőégbe… a házak kis gyufásdobozok, a fák gyufaszálak, a folyók kanyargó fényes giliszták, a hegyek zöld mohakupacok… Lassan térképpé változik alattunk a táj. Kapaszkodj! Vigyázz: belerohantunk egy felhőbe… Átfúrjuk, újabb felhő. Lebegünk. Kibukkanunk belőle és repülünk egyenest bele a napba: fény, mindenütt fény… Ereszkedünk, alattunk Leningrád. Megcsillan a napfény az aranyangyal aranykardján.
–Még, folytasd még, olyan izgi!-kérlel és simogat, tölti belém a konyakot. Teszi számba a füves cigit. Én pedig transzba merülve folytatom.

–Landolunk. A gép gurul a szürke betonon. Pufajkás férfiak, nők rohannak, tolják a létrákat a gép ajtajaihoz. Kilépünk. Megcsap bennünket a hűvös, orosz szél. Irány a szálloda. Kulcskiosztás, vacsora az étteremben. Öltönyben, nyakkendősen, ahogy illik.A menü:scsi,káposztaleves,káposztás pirog, füstölt hal, fekete kenyér, pezsgő és vodka…Másnap városnézés. Troliba ülünk, irány a passzázs! Mindenütt oroszok. Aztán roham a Téli Palota ellen. Megmásszuk a híres lépcsőket, betódulunk a hajdani cárok csupa arany, selyemkárpit falú termeibe. Péter cár húsztonnás ezüstszobra ezüsttrónon megvetően stirel bennünket.

–Még, még, folytasd még!– hallom a lila ködön át. Agyam egyre jobban révül, lebegni kezdek… bíbor köd: és Oroszország. Megyünk, tovább: méteres börtönfalak, anarchisták, röplapok. Börtönmúzeum… nyomasztó. Kilépünk a fényre. Sétálunk a Néva parton. Éjfélkor nyitják a folyón a hidakat. Fehér éjszakák. Petrodvorec, ezernyi aranyozott vízköpők, szökőkutak, vizizene, matrjoskababák. Tovább, a Piszkarejevói temetőbe! A Hős Anya szobránál fiatal frissen esketett pár helyezi el koszorúját… oroszok állnak némán, meghatottan a sorban. Jönnek a keletnémetek bámulni harsányan, zajosan, utánuk mi magyarok, és ők csak néznek ránk, megvetően, csendesen Szívükben már nincs harag. Könnyeik kiapadtak. Halottaikat és ellenünk irányuló gyűlöletüket eltemették ide a hősi halottak mellé a Piszkarijevoi temetőbe.

A trolin orosz, munkából megfáradtan, szatyrokat cipelő asszonyok. Meghallják beszédünket, kérdik: vengerszki? Da, da, zúgjuk kórusban, mire ölelnek-csókolnak bennünket: –druzsba, barát,–ölelnek, erőszakkal lenyomnak az átadott ülőhelyekre, ezek a munkában és a létért folyó harcban megfáradt orosz anyácskák. Miért… kérdezem a szelet, nem felel.

Druzsba, druzsba, zakatol fülembe a hangjuk,s végigkísér a fehér éjszakákban. Az ő lelküktől olyan fehérek ezek az éjszakák. Kiszáradt torkomat meglocsolva folytatom a mesét. Egérke ölemben kucorogva figyel minden szóra. Mint a gyerek, hogy egy fontos mozzanatot se hagyjak ki.
–Moszkva, Kreml, aranykupolák, Lenin Mauzóleum. A szemerkélő esőben, hatalmas sorokban kígyózunk, sapkáinkat levéve araszolunk a vörösmárvány piramis belsejébe, meglátni a csodát. És egyszerre ott van előttünk Ő a kecskeszakállas kis nagy ember! Ő lenne hát. Ezt is láttuk,s kipipáljuk noteszunkban…kinn oroszok vásottan,rongyosan,de csillogó szemekkel hetven éve várják a csodát! Megverték Napóleont, a németeket, de nem tudták legyőzni a szegénységet… a kommunizmus csalfa ígérete bíborködbe borítva agyukat rájuk telepszik. Félő hogy bennünket is elborít, agyonnyom… a köd, a sötét, zuhanok, egyre mélyebben zuhanok… elalszom.

2.

A nyitott erkélyajtón besüvítő jéghideg szél térített az éjszaka kellős közepén magamhoz. Hirtelen felriadva körbenéztem és megláttam Egérkét az erkély korlátjába kapaszkodva a Duna túlsó felére merengve, a távolba beszélni.
–Anyukám, én már soha nem megyek haza, ne is várjatok! Nekem ott nem volt jó. Kivetettetek magatok közül, mert más vagyok. Mert szabadon szeretnék szeretni. Mért baj ez anyukám? Eljöttem, mert nem vághattam az arcodba, mint a véres rongyot, hogy megcsaltalak a mostohaapámmal! Anyám! Megszakadt a szívem, de el kellett jönnöm… féltékenykedett rám, kalitkába akart zárni, csak magának megtartani… anyukám, de nem, mondhattam el neked… elmondom, hát mindenkinek, rábízom a szélre!
–Gyere be, megfázol! Karoltam át és befelé irányítottam volna, de ő megkapaszkodott a korlátba és eszelősen kérdezte.
–Te nem hallasz semmit?

–Mért, mit kellene hallanom?
–Hallgasd: hív a falum. Anyukám csípőre tett kezekkel áll a kapuban és valamit kiált
Felém. Rábízza a szélre, és a szél hamarosan ideér… anyukám… majd, egyszer, hazamegyek, de most… még nem mehetek!-sikoltotta és félájultan csuklott össze. Nagy nehezen bevonszoltam a szobába. Kis konyakot erőltettem belé. Ettől csuklani kezdett. Arca elfehéredett és hörögve sikoltotta.
–Vizet, megfulladok! Nem kapok levegőt.
Kirohantam a konyhába egy begre hidegvízzel szaladtam hozzá, itatni kezdtem. A víz végigcsurogott állán, le a melleire.

–Félrenyelek… megfulladok– hörögte, és tépni kezdte magáról a pólót. Majd térdre ereszkedve a padlót verte ökleivel.
–Egy kurva vagyok. Kikezdtem a mostohaapámmal. Nem birok az anyám szemeibe nézni, jó lenne, jó lennnehe’… megdögölni– suttogta, majd ájultan terült el a padlón. Karjaimba vettem és lefektettem. Én is elvackolódtam és mély kómaszerű álomba zuhantam. Pillanatok alatt fenn jártam a kék levegőégben és a hátamon cipelt Egérkével bezörgettem a mennyország kapuján. Szentpéter kezében csörgette a kulcsait és megkérdezte.
–Ki kér bebocsátást a menybe?
–Két szerencsétlen pára atyám, bemehetünk?
–Nem, még nem jöhettek be, még sok feladat áll előttetek, amit el kell végeznetek a földön…
–Mi lenne az atyám?

–Meg kell tisztulnotok testben és lélekben. Mindenkinek el kell mesélnetek, hogyan tévedtetek erre az útra, hogy okuljanak. És, ha látom, hogy kikel a mag, amit elvetettek és szaporodik a száma azoknak, akiket visszafordítotok a pokolba vezető útról, akkor beengedlek benneteket! –Mennydörögte Szentpéter és becsapta előttünk a kaput. Erre a dörrenésre ébredtem fel. Egérke ott ült a fotelban, ölében játék pólyás babát szorongatott és beszélgetett hozzá.

3

Míg én húztam a lóbőrt Egérke felébredt, és hátizsákjából elővette az egyetlen tulajdonát, amit magával hozott otthonából, a négyéves korában szülinapjára kapott cumizó, kopasz, pólyás babát. Most ölében fogva cumiztatta és a delírium ködén át, beszélgetett hozzá.
–Aludj kicsim, aludjál. Éjszaka van, álmodjál! Látod, a jó cukor is aluszik….a papa horkol,a mama a konyhában matat, aludj kicsim, aludjál…tudod volt nekem egy kis kecskegidám. Masnit kötöttem a nyakába. Versenyt futottunk a széllel. Ugrabugráltunk a réten. Szerettem, de elvették tőlem. A papa levágta!

Ó, mennyire gyűlöltelek akkor, ha tudnád. Gyűlölöm az izzadt, remegő májfoltos kezeidet, amivel testemen matattál… szétfeszítetted combjaimat és tízévesen megerőszakoltál. Hallgatásom fejében aranykarkötőt vettél nekem bérmálásra! Ó, te átkozott! Pokolfajzat. De, az én kisbabámat nem fogod megrontani. Ezért is hoztam el tőletek! Elsinkeltétek a tengerimalacaimat, a kiskutyámat, minden lényt, akihez kötődtem, aki viszontszeretett. Mert önzők voltatok a szeretetben is. Kisajátítottatok! De, most már végleg elmegyek, már soha többet oda, vissza nem megyek!
Suttogta és a kezébe adott pohár sört, kiitta. Felállt. A karjában dajkált pólyás babával az erkély korlátjához lépett és távolba révedt tekintettel a kisbabához beszélve magyarázni kezdett.

–Látod kicsim az, ott, túl a Dunán, az én falum. Ott lakik az én apukám és az én anyukám..a barátnőim, pajtásaim és ismerőseim. Már nem haragszom senkire. Nézd, ott áll az anyu a kapuban hívogatóan integet. Várnak haza. Mellette a kiskutyám, kecskegidám, tengerimalacaim… megyek már, sietek–, sikoltotta, és átlépve a korláton levetette magát a nyolcadik emeltről az iszonyú mélységbe. Mire észbe kaptam már belezuhant a semmibe. Eszemet vesztve rohantam le az éjszaka kellős közepén. Ott találtam hanyattfekve. Babáját keblére szorítva megüvegesedő szemeit tekintetembe függesztve suttogta felém.

–Nekem már jó… engem már beengedtek a mennyországba, gyere utánam te is. Szentpéter vár a kapuban!
Többet nem szólt. Meghalt. Magával vitte az álmokat… Én pedig ott gubbasztok panelcellámban, előttem áll két üres pohár.




Két üres pohár

Újra itt áll én előttem
Két üres pohár.
Kit szerettem és imádtam
Nem jön vissza már.

Ó, a szemed: vádló szemed
Soha el nem feledem
Meggyötört kis arcocskádat
Sírig szeretem.

Nem lehet már simogatni
Selymes hajadat,
Nem hallhatom soha többé
Kedves hangodat!