Az utolsó néhány perc

Megmerevedve néztem üres szemeibe. Egy pillanatra megszűntem létezni. Elfelejtettem, hogy hol vagyok, miért vagyok, épeszű gondolatok nélkül bámultam rá. Nem tudtam elhinni. Képtelen voltam elfogadni, hogy életem legfontosabb személye nem akar többet velem lenni. Nem tudtam elképzelni azt, hogy ne gondolhassak rá, ne lehessek vele, ne csókolhassam meg, ne érinthessem, hogy ő ne legyen az enyém. Fájt a tudat, hogy elküldött. Szeretem, tudja, tudja, hogy szeretem. Úgy éreztem viszonzatlan érzelmeim a sírig sodornak. Süllyedt alattam a talaj, nem tudtam, mit kéne tennem. Forduljak sarkon és hagyjam el itt némán, szó nélkül, hisztizzek, sírjak, harcoljak, álljak, vagy essek össze.

Eszembe jutottak az elmúlt évek legszebb pillanatai, és könnyek szöktek a szemembe. Mint halál közeledtével a lepergő élet, úgy idéztem fel a közös nevetéseket, együtt töltött forró estéket, a legszebb képeket. Fájt, minden egyes szép gondolat, mosoly. Minden egyes „szeretlek” szó emléke mély sebet hasított szívembe. Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. A csalódás és a fájdalom megnémítottak. Szerelmem egy átokká vált, mely lassan pillanatok alatt felőrölni látszott. Lényem megszűnt létezni, csupán egy üres test állt lábain, lélek s boldogság, életcél nélkül.

Türelmetlenség látszott az arcán, nem tudtam mit mondhatnék. Szükségem volt rá, de egy olyan szavam se volt, amely meggyőzhette volna őt arról, hogy velem maradjon. Már láttam magam előtt az elkövetkezendő napokat. Kietlen üresség minden perc, minden óra, minden pillanat nélküle. A fájdalom és a felismerés, mint egy felhevült tőr úgy hatolt a szívembe és hasította darabokra. Érezni akartam, ölelni, vele lenni.
Megöleltem. Kitört a sírás belőlem, szorítottam, ahogyan tudtam. Ölelése hideg és tartózkodó volt. Nem lökött, nem tolt el magától. Éreztem teste melegségét, mégis fagyos jégcsapként állt mellettem. Nem volt benne semmi érzelem, semmi kedvesség. Nem tolt el, csak hagyta. Hagyta, hogy az utolsó vele töltött pillanatokat magamba szívjam mielőtt elengedne. Halálába is nehéz lenne beletörődnöm, bele szakadna a szívem, de hogy ő maga küld el, az én halálomat okozza. Megtagadja a szeretetemet, eldob magától.

Az öleléssel felhagytam. Szemébe néztem, és halkan elcsukló hangon csókot kértem. Hidegen, némán bámult rám, majd szóra nyitotta a száját. Nem hagytam megszólalni. Kérleltem, már-már könyörögtem. Az elkeseredettség bolond, naiv kislányként bukott ki belőlem, könyörögtem az egyetlen embernek akibe valaha is bele tudtam szeretni. Boldogságomat minden formájában csupán ő okozhatná, egy utolsó boldog percet kértem. A halál, a gyilkolás előtti utolsó szó jogán kértem csókját, mely többet jelentett számomra a világnál. Egy utolsó csók, a legutolsó. Nem tudtam e nélkül elengedni. Szükségem volt rá.

Nem tudom mi ment végbe benne, de egyszerre lassú mozdulattal magához húzott és óvatosan ajkaimra lehelt egy apró csókot. Majd még szorosabban szorított és hevesebben csókolta ajkaimat, mohón viszonoztam közeledését. Melegség járta át a testemet. Tudtam, hogy ez az utolsó eset, hogy ennyire érzékin érint meg ez a férfi. Kedvessége ismét könnyeket nemzett szemeimbe, melyek lassan peregtek le meggyötört arcomon. Tudtam, hogy innentől vége. El kell hagynom, de még ez a pillanat az enyém. Senki sem veheti el tőlem. Utoljára még az enyém, ő az enyém.

Azonban, mint minden jónak ennek is eljött a vége. Szorítása alábbhagyott, lágyan eltolt magától. Én lesütöttem a szememet, nem tudtam megszólalni. Egyszerűen csak elrohantam és otthagytam. Még utánam kiáltott, de már nem hallgattam meg mondanivalóját, eleget hallottam. Felesleges fájdalmat okozott volna minden további szava. Képtelen voltam tovább vele maradni. Életem legszebb szakasza lezárult, és bele kell törődnöm. Torkomban gombóc terpeszkedett a fojtott sírástól, majd szétrobbantam az elfojtott érzelmektől. Futottam, míg lábaimból ki nem szökött az erő, míg tüdőm bírta, míg képes voltam lábon maradni. Vége van, vége.