Az ősi ösztön I. rész - Élni és élni hagyni

„„Élni és élni, hagyni.” Így szól a közmondás. Ezt gyorsan felejtsd el. Az élet nem a könyörületességről szól. Aki gyenge az elbukik. Itt farkastörvények uralkodnak. „Ölj vagy téged ölnek!” Nem tudhatod, hogy akit ma megkímélsz az holnap nem döfi-e a hátadba a kését. Csak az erős marad életben. Az az ember, aki képes érzelmeit elfojtva hidegvérrel ölni. E-mondás talán így hangzana helyesen: „Élj és ölj!” „Ölj, hogy élhess!” Ölnöd kell, hogy túlélhess. Ez az ősi ösztön, ami benned él. Az ölés mely elengedhetetlen a túléléshez. Nem számít ki az áldozat. Csak az a lényeg, hogy ha egyszer elhatároztad nincs vissza út. Lehet, hogy a legjobb barátod az, akit meg kell ölnöd. Vagy talán az, akit a legjobban szeretsz. De ha nem teszed, meg lehet, hogy nem sokára ő lesz a végzeted. Erősnek kell lenned. Gyorsnak és figyelmesnek, mert nem tudhatod, mikor jön el a te időd.”

A lány hirtelen becsukta a naplót és kezéből kicsúszott a toll. Felkapta a fejét és fülelt. Lépteket halott. Gyors, kopogó lépteket. Távolodtak. Tudta mit kell tennie és tudta, hogy már nincs visszaút. Előhúzta a pisztolyt az övéből és kiélesítette. Betette a táskájába a naplóját és a tollat majd rohanó léptekkel a hang irányába indult. Nesztelenül suhant végig a kihalt sikátorokon. Mint egy macska. Mint egy biztos vadász szelte át az éjszakát. Hallotta a lépteket melyek távolodni, akarnának, de mégis egyre közelebb érnek hozzá. Egy gyors ugrással feljutott egy tűzlétrára majd még eggyel az alig egy méter széles sikátor másik oldalán álló ház tetejére. Mint a nyest mikor áldozatát üldözi a fák ágai között úgy ugrált egyik házról a másikra a méteres utcák fölött.

A léptek már szinte alatta kopogtak a betonúton. Hallotta a menekülő férfi lihegését, prüszkölését. Lépései lassan elvesztették ritmusukat. Ebből a lány rájött hogy áldozata már fárad. Tudta jól hová tart és ilyen tempóval meddig érhet el. Ezért levágva az utat átrohant egy gyárépület tetején és leugrott a túloldalán tátongó szakadékba. Megkapaszkodott egy tűzlétrában hogy fékezze a zuhanást, de rögtön el is rúgta magát a faltól. Nesztelenül ért földet kezében a kiélesített pisztollyal. Odalapult a gyárépület falához behúzódva annak árnyékába. A férfi lépteinek zaja egyre közeledett és egyre lassult. Pont a sikátor előtt állt meg kifújni magát. Azt hitte, hogy már lehagyta esetleges üldözőjét. Ám ekkor egy pisztoly tűnt elő a sikátor sötétjéből és lassan előtűnt az azt tartó fiatal lány is. Hosszú, hullámos, sötétbarna haján végigfutott az utcai lámpa fénye. Vékony, izmos testének minden izma megfeszült. Készen állt, arra hogy a férfi bármilyen mozdulatára egy pillanat alatt reagáljon. Sötétbarna szeme rezzenéstelenül szegeződött a férfira. Testhezálló fekete bőrruhát viselt. Egy hosszú bőrnadrágot, egy ujjatlan bőr felsőt, egy bőr övet és egy-egy fém karperecet a felkarján.

Magas sarkú bőrcsizmája kissé kopott volt a sok falon ugrálástól. Arasznyi hosszúságú, ezüstösen csillogó pisztolyát egyenesen a férfi fejének szegezte. Nem érzett semmiféle szánalmat látva a férfi remegő szemét és kérlelő tekintetét.
- Kérem! – nyögte halkan a tehetetlen áldozat. – Kérem, ne tegye!
De a lány nem mozdult.
- Mi rosszat tettem magának? – kérdezte összeszedve magát. – Egyáltalán ki maga? És honnan ismer engem?
- Az nem fontos hogy ki vagyok. – válaszolta a lány halkan. – És nem ismerem magát. Az ügyeihez pedig semmi közöm. Felőlem nyugodtan folytathatná a piszkos terveit.
- De akkor miért akar megölni? – kérdezte a férfi küszködve magával, hogy ne essen neki ennek a szemtelen kis fruskának.
- Az nem fontos.
- De miért nem?
- Mert úgysem éli meg hogy hasznát vehesse.

Azzal a lány meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült. A férfi szemei kidülledtek. A homlokán keletkezett ujjnyi lukból vékony vérsugár folyt ki. A szíve még vert egyet, kettőt de aztán vége. Teste élettelenül zuhant a porba. Öltönyét összemocskolta a porral és minden más mocsokkal keveredett vér. A lány odalépett hozzá és letépte róla a nyakán lógó láncot. Visszacsúsztatta az övébe a pisztolyát és pár másodperc múlva ismét a tetőkön ugrált visszafelé.

„Az élet akár egy ködös erdő. Sohasem láthatod be egészen. És ezt az erdőt csupán egy vékony határfelület választja el az iszapos, süppedős mocsártól, a haláltól. Ezt a határt oly könnyű átlépni. Olyan távolinak tűnik és mégis oly közeli. Határán járunk egész életünkben. Néha észre sem vesszük milyen közel, kerülünk, ahhoz hogy átlépjünk a ködös erdőből a sötét ingoványba, ahol az örök nyugalom vár. Az örök nyugalom a hosszú bolyongás után. Mert életünk csak egy hosszú bolyongás. Keresünk. Örökké csak keresünk. Nem tudjuk mit, de nem nyugszunk, míg meg nem találjuk. Ez az élet. Néha ezzel porba tiprunk másokat csak, hogy közelebb juthassunk ahhoz a rejtélyes titokhoz. És néha elég csak egy rossz mozdulat. Egy meggondolatlan lépés és az taszíthat át a keresésből az örök nyugalomba és magányba, akitől a legkevésbé várjuk.”

A férfi lassan lecsukta az asztalon fekvő keménykötésű könyvet. Arcán látszott hogy mélyen gondolataiba merül.
- Tudod, hogy nagyszerű író lehetnél Kate? – nézett az asztal túloldalán álló lányra.
- Tudom. – felelte Kate halkan.
- Nem kéne folyton falakon ugrálnod és emberekre vadásznod. Békésén élhetnél egy csöndes helyen és írhatnád a műveidet.
- Ez az én életem John. – mondta a lány alig hallhatóan. – Jól érzem magam, ha vadászhatok. Nem vágyom az efféle semmittevésre.
- Nem hiányzik néha a család? Hogy legyen a közeledben valaki? Aki megért és törődik veled. Én szívesen kiadnám a műveidet. Jók a kapcsolataim. Milliókat kereshetnél.
- Nem lehet John!
- Hmm! – sóhajtott fel a kövér férfi. – Nagy kár. Jól ismertem apádat. Szerintem ő boldog lenne, ha írói pályát kezdenél.

Közben benyúlt a fiókjába és egy köteg pénzt vett elő.
- Tessék! – tette oda a lány elé a pénzt. – Itt a pénzed azért a tolvajért.
- Ha gondolod, írhatok neked néhány művet a szabadidőmben.
- Megköszönném. – válaszolta a férfi.
Kate mosolyogva biccentett majd nesztelen léptekkel elindult az ajtó felé.
- Kate! – kiáltott utána a férfi. – Ez még jól jöhet.
Azzal egy tenyérnyi szerkezetet dobott oda a lánynak. Kate a kezébe kapta és vizsgálgatni kezdte. Olyan volt, mint egy pantop.
- Ezzel bármikor leírhatod a gondolataid. És nem foglal sok helyet. Hanggal is működik.
- Köszönöm John. – felelte Kate és betette a kis szerkezetet a táskájába a naplója mellé.

Ahogy kilépett az ajtón fölvette a kabátját, és mikor elhagyta az épületet olyan volt, mint bárki. Egy szokványos huszonkét éves lány New Yorkból.
- Ő az! – súgta oda az egyik bőrkabátos férfi a másiknak az út túl oldalán.
- Ki?
- Az ott! Katherine Garner. A lány, akire szükségünk van.
- Ne nevettess már! – szólt rá a társa. – Ez a lány nem lehet ő.
- De bizony ő az.
- Szóljunk gyorsan a főnöknek. – mondta rövid szünet után a második bőrkabátos férfi.
Azzal bepattantak a kocsijukba és elszáguldottak. Kate még nem is sejtette, hogy mi vár rá. Sőt még azt sem hogy figyelik.