Az Ősi háború históriái - Prológus

1752. London.

- Uraim, tudom, hogy első hallásra talán kissé bizarrul hangzik, de nem vagyunk egyedül. – A teremben ülő természetkutatók, biológusok, orvosok és más tudósok tömegén most elégedetlenségről árulkodó, hitetlen sóhaj futott végig.
- Ne bolondozzon már, Mr. Forehead! Azt mondta, kezében tartja világunk legnagyobb felfedezésének egyértelmű bizonyítékát, erre kiáll ide elénk, komoly tudósok elé, akik hosszú évekig küzdünk, hogy többet tudjunk meg Földünk oly rejtélyes természetéről. Persze, mi is hiszünk a felsőbb hatalmakban, de higgye el, voltak, akik még magánál is biztosabban álltak ki ide, és számoltak ki földön kívüli élet…
- Nem! – szólt közbe nyugodt hangon Mr. Forehead. – Szó sincs itt földön kívüli életformákról, marslakókról, akik jönnek, és elfoglalják a Földet. Nem olyan mesebeli lényekről beszélek, akik talán a Föld közepén várnak ránk, bár biztos vagyok benne, hogy egyszer erről is írnak majd. Nem uraim. Olyan lényekről beszélek, akiket eltemetjük agyunkban, a fantázia világába űzve, mert nem akarunk tudomást venni róluk. A fennmaradt történeteket alaptalan humbugnak tituláljuk, amiket azért írtak, hogy szórakoztassák a népet. De uraim, ők léteznek! Láttam őket. Láttam, hova száműzte őket a hitetlenség. Láttam, hogyan élnek, befogadtak maguk közé. Azt pedig, hogy kerek egy hónapot töltöttem ott, onnan tudom, hogy a tíznapos utazást leszámítva pont huszonnyolc napot voltam távol.
- Térjen már a lényegre! Maga álmodozó bolond! Kik azok az ők?!
- Hát nem értik? Ők mind! Mind-mind, akikre köpködve mondjuk, hogy mind csak mese, legenda, sületlenség… Ők mind élnek! – Az öreg tudós gondolatban újra maga elé idézte a látottakat, s szemébe először a meghatottság, majd látva, hogy senki szeméből nem csillan egyetértés, a bosszúság csalt könnyeket. – Szóval nem értik. Hát akkor jöjjenek a bizonyítékok.

Az öreg levonult az emelvényről, majd két fiatal segéddel tért vissza, akik egy hatalmas ládát cipeltek magukkal. Mr. Forehead ismést fellépett az emelvényre, megköszörülte torkát, ivott egy kortyot, és újra magyarázni kezdett.
- Uraim. Valószínűleg nem fognak nekem hinni. Én is csak nehezen hinném el, ha más mesélné nekem, de én láttam. – Lenyúlt a ládába, melyet közben a segédek a lába mellé helyeztek. Felnyitotta tetejét, kesztyűt húzott, majd valami enyhén foszforeszkáló, gyöngyházfényű kis gúla-alakot húzott elő.
- Ez, kérem méltósággal, egy unikornis letört szarva, amit…
Felháborodott kiáltások és bosszús morajlás töltötte be a termet, többen felháborodottan készültek elhagyni helyeiket, ám a hangzavart metszően kettévágta Forehead amúgy halk hangja.

- Mielőtt elítélnének, kérem, figyeljenek… - azzal lehúzta egyik kesztyűjét a kezéről, a tömeg pedig elcsendesedett, és egy emberként meredtek az öregre. Bár nem hitték, kíváncsiak voltak, mi fog történni. – Tudják - vette át újra a szót az öreg –, az mondják, hogy az unikornisok a tisztalelkű embereket megajándékozzák, ha úgy ítélik helyesnek. Én ezt kaptam tőlük – mutatott kesztyűtlen kezével a csillogó kis gúlára. – Ez az egyikük szarvának a hegye. Ha megérintem vele magamat, meggyógyít. – Csupasz kezébe vette a foszforeszkáló csodát, s kézfeje ráncos, kérges bőrét finom fiatal szövetek váltották fel.
- Szemfényvesztés! – kiabálták sokan.
- Bazári mutatvány!
- Csalás!
- Kötélre vele!
- Semmibe veszi az elveinket!
- Bolondnak néz minket?!
- Na de uraim! – döbbent meg Forehead. Nem erre számított. Mikor ő maga élte át a csodát, persze benne is feltámadtak a kételyek, de aztán sikerült elfogadnia, sőt, muszáj volt elfogadnia, hiszen a saját két szemével látta! De itt már nem tudott javítani a helyzetén.
Később, mikor lenyugodtak a kedélyek, megpróbálta elmagyarázni tudóstársainak, hogyan is állnak. Ám egyre többen követelték, hogy mutassa meg rajtuk is, hagy próbálják ki ők is. Az öreg Foreheadnek ezekre a felkérésekre azonban nemet kellett intenie. Még hallotta fülében az édesen csilingelő hangot: Bármire használhatod. Bármire, amire neked szükséged van. De senki másnak ne add! Légy ember, és légy önző! Ez az ajándék csakis téged illet! Bármit kérhetsz tőle, teljesíteni fogja.

Egy hónappal később Foreheadet a bitófához vezették.
Utolsó kívánságként csupasz tenyerébe fogta a csillogó szarvdarabot, majd halkan elmormolt valamit.
Az emberek ezután döbbenten tértek otthonukba, s azóta se mondták el senkinek, hogy mit láttak; nem tudtak rá magyarázatot adni.
Forehead akkor azt suttogta halkan: Vigyél haza! Alakja helyén pedig csupán halvány ezüstös derengés maradt a hóhér oldalán…