Az interjú

- Tudják a szabályokat, amint meglátok valami szabálytalanságot, félbeszakítjuk az interjút! Két őr lesz még a teremben magukon kívül, értik? – morogja Mr. Hicks, a börtön igazgatója.
- Hát hogyne, kezdhetjük végre? – idegeskedik a riporter.
- Tőlem, de el ne csesszék!
Fél órás készülődés után, sikerült eljutni odáig, hogy bevezethették a rabot bilincsben. Egy apró kis szoba volt, éppen hogy befért oda a stáb, a két rendőr a rab és az igazgató.
- Jó napot kívánok! Az egyik televíziós műsornak készítünk interjút, és ebben szeretnénk a segítségét kérni. Hogy szeretné, hogy hívjam?
(Persze, már megint egy riporter, ki más is látogatna meg egy sorozatgyilkost…)
- Ja magának is! Nekem mindegy! Hívjon csak Jeff-nek.

- Rendben Jeff, akkor kezdjük! Gondolom rájött, hogy nem a mai időjárásról akarok magával csevegni!
- Nem gondolja, hogy egy kicsit erőszakos? Na mindegy, kérdezzen.
- Rendben, akkor kezdjünk hozzá! Csak azt szeretnénk, ha mesélnél arról, hogy miért tette és hogyan.
- Igen? Pontosan mire kíváncsi?
- Hát először talán a gyerekkorára.
- Semmi különös, nem váltak el a szüleim. Semmi ilyesmi.
- Molesztálták valaha is családon belül?
- Nem, dehogy.
- Értem… Nos, hány éves korában kezdett el arról fantáziálni, hogy megöl egy ártatlan embert?

Az igazgató köhintett egyet. A riporter idegesen ránézett, majd vissza a rabra.
- Nos?
- Hm, örülök, hogy megint kifogtam egy piti kis riportert, aki az én ügyemmel akar befutni. – mondta higgadtan mosolyogva a rab. – De a kérdésére válaszolva kb. 16 éves lehettem.
- Hagyjuk a sértegetéseket kérem. Akkor inkább meséljen nekem a tárgyalásáról, elég botrányosra sikeredett, nemde?
- Nézőpont kérdése! Gondolom arra a részre kíváncsi, amikor megfenyegettem az egyik tanút.
- Pontosan! Kifejtené részletesen, ha lehetne?
- Hát hogyne, úgy sincs jobb dolgom! Tehát Tuomi volt az egyetlen épkézláb tanúja a bíróságnak, evvel én is tisztában voltam. Hát lefizettem még jóval a tárgyalás előtt, nem kevés pénzt kért… kicsit sem zavarta, hogy 20-nál több embert öltem meg.- kicsit elmosolyodott, majd folytatta – Így nyugodtan beülhettem a tárgyalásra. Amint megláttam Tuomit tudtam, hogy valami baj van… nagyon ideges volt és nem nézett egyszer sem a szemembe. Amikor elkezdett beszélni éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa. Arra gondoltam, hogy az összes létező pénzemet ennek a görénynek adtam ez meg úgy köpött be, hogy közben rám sem nézett. Csoda, hogy ideges lettem?
- Folytassa csak tovább.
- Csak egyszerűen kiadtam magamból, amit éreztem…
- Hogy pontosítsunk a jegyzőkönyv szerint, ezt mondta: - „Te szemét áruló patkány! Ha még egyszer meglátlak, kicsinállak és a kihült hullád felett fogok vacsorázni!” – ez így igaz?
- Igen, így is mondhatjuk!

- És ezek után pedig mutatott egy jelzést, vagy hogy is mondjam, elárulná nekünk is, hogy mivolt az? – mondta a riporter, közben az igazgatóra sandítva.
- Hát, ha ettől jobban érzi magát. Leültem, felé fordultam, elhúztam az ujjamat a torkom előtt és azt tátogtam neki, hogy: „Meg foglak ölni!” De szerintem érthető, hogy ideges lettem.
- Hogyne… érthető. Ha jól értesültem, akkor ezt a fenyegetését be is váltotta, nem igaz?
- Igen, igen! Egy, talán másfél hónapig azt játszottam a börtönben, hogy megváltoztam, megbántam mindent. Ennyi elég is volt, mindenki elhitte! Azt kértem tőlük, hogy engedjék meg, hagy beszélhessek Tuomival, hogy elmondhassam neki mennyire megbántam, hogy megfenyegettem. – megvetően felnevetett, majd folytatta - Meg is lepődtem, hogy milyen könnyedén belementek, pár feltétellel…

- Mik voltak azok a feltételek?
- Négy rendőr kísért elejétől a végéig, egy asztalnak kellett közöttünk lennie, és persze a bilincsek.
- Rendben, ezek után mi történt?
- Hát végre bementünk a terembe, ahol már ott ült Tuomi. Már akkor éreztem, hogy kezdek ideges lenni, de lehiggadtam! Lassan elkezdtünk beszélgetni mindenféle nyugis témákról. Aztán egyszercsak bevillant, hogy itt a remek alkalom, hogy megöljem! Előkaptam azt az éles dárdapenge félét és belevágtam teljes erőmből a torkába. Látták volna milyen meglepődött fejet vágott – felnevetett és mosolyogva folytatta – Jó rendesen vérzett, mint egy szökőkút, esküszöm! Két őr egész gyorsan reagált és lefogott, de addigra én már rég elintéztem amit el akartam. Alig telt el 1-2 perc és az egész terem 2 cm-es vértócsában állt. Szép látvány volt, igazán. Kár, hogy rögtön kivezettek a teremből.

- Hm, el tudom képzelni… Maga csinálta azt a „fegyvert” amivel megölte?
- Igen, az ágyam lábából faragtam, de nagyon élesre sikeredett. Hála égnek akkoriban nem volt még cellatársam, így nem zavart senki.
- Értem, kapott valami büntetést, amiért ezt csinálta?
- Persze, egy időre magán zárkába kerültem, és újra tárgyalták az ügyemet… gondolhatja, hogy nem azért, hogy előbb kiengedjenek- mondta mosolyogva Jeff – aztán rájöttek, hogy életfogytiglannál rosszabbat úgysem kaphatok ebben az országban. Úgyhogy maradtunk a tényleges életfogytiglannál.

- Vagyis élete végéig a börtönben fog maradni?
- Micsoda logika… naná, hogy azt jelenti.
A riporter megvetően felnézett a rabra, majd megszólalt:
- Látom ez érzékenyen érinti! Mondja csak, szokta magát valaki látogatni?
- Kezd idegesíteni, ugye tudja? Egyébként igen, szoktak látogatni, családom néha, pár barátom és a hozzátartozók.
- Csak nyugalom, mindjárt befejezzük! Úgyis már várja a pszichológusa, milyen sűrűn is kell hozzá járnia?
- Heti ötször, még valami értelmes kérdés? – mondta láthatóan egyre idegesebben Jeff. Az igazgató már toporgott.

- Jól van, és hogy ölte meg azt a 24 ártatlan embert?
- Ötször hasba szúrtam egy vadászkéssel aztán megfordítottam és átvágtam a torkát. Így nem látszott annyira a vér rajtam, főleg ha fekete ruhában voltam – kicsit abbahagyta, majd álmodozva folytatta. - Imádtam este sétálni az erdőben, azt hiszem ez hiányzik legjobban… nem én választottam ki az áldozataimat, hanem ők engem. Szembe jöttek velem, rám mosolyogtak, majd tovább mentek. Némelyiküknél megszólalt egy hang a fejemben: „Ő az!”.
Ekkor utána mentem követtem egy ideig, majd a megfelelő pillanatban megállítottam őket. Kicsit beszélgettem velük, de csak addig a pontig, hogy nehogy jobban megismerjem őket. Mert úgy nehezebb lett volna őket megölnöm. Az egyik nő akkorát sikított, amikor meglátta a kezemben megcsillanó kés pengéjét, hogy csodálkoztam is, miért nem hívta ki valaki a rendőröket.
”De a legjobb, amikor érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban az ember Istennek érzi magát.”
A riporter teljesen ledöbbent arckifejezése láttán a rab elnevette magát, majd ezt mondta:

- Ezt Ted Bundy mondta, ugye tudja?
- Lehet, hogy most a lelkébe taposok, de nem ismerem minden vérengző sorozatgyilkos idézetét.
- Hihetetlen, hogy magának milyen rossz modora van. Tudja, hogy Hannibal Lecter is csak a rossz modorú embereket ette meg?
- De kérem, ő csak kitalált figura. És az utolsó kérdés, miért tette?
- Gyűlöltem az embereket, akik bántottak, gyűlöltem magamat, hogy hagytam, hogy bántsanak, gyűlöltem az egész nyomorult életem! Változtatni akartam rajta… hát így sikerült - elmosolyodott egy kicsit, majd elkomorodott – Csak azt sajnálom ebben az egészben, hogy a hozzátartozók miattam szenvednek. És tudja, hogy mi a legdurvább? Az, hogy az ő adójukból (is) fog eltartani engem az állam életem végéig. Nem értem miért nincs halálbüntetés, mindenkinek sokkal jobb lenne…
- Köszönjük szépen az interjút! Vágás után kapnak egy másolatot, és ha találnak valami kivetni valót benne, szóljanak. Két hét múlva kerül adásba, rendben?
- Jól van, mi is köszönjük, de táguljanak innen, mert vissza kell kísérnünk a rabot a cellájába túl sokáig húztuk az időt! – idegesen tuszkolta ki az ajtón a stábot az igazgató!
- Remélem, még találkozunk! – ordította ki a teremből a rab furcsa mosollyal az arcán.
- Ja, hogyne… én is remélem! – motyogta a riporter kifelé menet.
Mihelyt becsukták maguk után az ajtót az igazgató megragadta a riporter karját és suttogva beszélni kezdett hozzá:
- Figyeljen! Már az elején megmondtam magának, hogy nem szeretném, ha a rabokat inzultálná. Az egyértelmű, hogy Jeff nem nagyon kedveli önt és maga sem őt… ez nagyon nem jó jel. Tudja, nem sok ember élte túl azt a napot, amikor ő megharagudott valakire.

*Budapest, a riporter a lakásában:
- Mennyi baromságot leadnak a tv-ben… Én mondom az nem normális, aki leadja ezeket!- majd kisétált a konyhába, hogy valami kaja után nézzen.
- Kedves hölgyeim és uraim, és most kezdődik a híradó. Legfontosabb híreink; egy életfogytiglanra ítélt sorozatgyilkos megszökött a szegedi börtönből! A rendőrök nagy erőkkel keresik, de még nem találták meg a szökött rabot…