Az évezredforduló éjszakája

Az évezred forduló éjszakája

A helyszínek nagy része kitalált, a szereplők többsége nem létező egyén, így az egyezés csak a véletlen műve lehet!


Előszó: A gondolat tükre...

- Valóban úgy gondolod, hogy semmit sem tehetnek ellene?
- Igen!
- És mi van, ha valamelyikük feljut a magasabb szintekre és rájön, hogy ezáltal tetszése szerint alakíthatja a világot?
- Ugyan már, ne álltasd magad... Ha ennyi idő alatt nem jöttek rá, ezután sem fognak.
- Mi sem vagyunk tévedhetetlenek, Rotsrek... ráadásul egyikük már rájött...
- Igen, de ő is még csak kóstolgatja és nem tudja továbbadni a tudását, reménytelen...
az emberi faj a leghalandóbb mind közül, ha túlélik, megérdemlik az Életet, ha nem... akkor semmi keresni valójuk nincs ezen a világon.
- De...
- Nem! Már eltökéltem magam... – visszhangzott.
- Legalább egy utolsó esélyt adj nekik!
- Legyen... de nem segítheti vagy akadályozhatja egyikünk sem, nem is értem, minek próbálkozol, úgy is halálra vannak ítélve.
- Majd meglátjuk, kedves barátom, majd
meglátjuk...




1. fejezet: Mit látunk?

Ne, el fog pusztulni! A kénköves ménkű minket is utolér, fusson, ki merre lát!
A tömeg egy emberként rohant a bejárat felé. A lábak százai alatt rengeteg ág recsegett a léptek nyomán, az emberek nem törődve egymással átgázoltak mindenen és mindenkin, csak azért, hogy előbb juthassanak be, mint társaik.
- Micsoda egy különös álom. – gondolta Herold.
A fiú felnyitotta a szemét, kikecmergett az ágyból, felöltözött és letusolt. Szinte minden napja így kezdődik már vagy tizenhárom éve. Unalmasan indult az iskolába, aznap felelt történelemből. Természetesen ezen felül semmi érdekfeszítő nem történt, otthon ledobta a táskáját, köszönt szüleinek és felment olvasni. Az utóbbi napokban egy keményfedeles gyógyító könyvet olvasgatott, amelyben részletezték az emberi szerveket is. Ekkor egy különös érzés fogta el a gyomrát, mintha hasmenése lenne, de épp hogy csak egy pillanatra járta át ez a fájdalom. Miután olvasgatott egy keveset, leült rajzolni. Herold elég tehetséges a művészetekben, már sokszor mondták neki, hogy indulnia kéne rajzpályázatokon, jó eséllyel nyerne, de ő mindig csak legyintett rá és ezt mondta: „Talán majd egyszer.”

Egy meghökkentő játékot játszott. Szerveket rajzolt és megpróbálta a hiányzó részeket gondolatával pótolni. Aztán ahogy képzeletben egyre kijjebb haladt, elképzelte a házukat, majd az egész világot. Már hallott az agykontrollról, ezt találta az egyetlen felemelő pontnak az Életében, hogy hétvégén elmegy a tanfolyamra. Tudta, kell lennie valami magasabb mozgatórugónak, ami összetartja ezt a világot és létrehozza az energiát. A tanfolyam szombaton kezdődött, így már előző nap odautazott. A vonatúton minden teljesen rendben volt, két barátjával utazott; Maxszal és Johnnal. Ők nem a tanfolyamra mentek, csak ő náluk száll majd meg Herold, ezért úgy gondolták jobb lesz, ha elkísérik. Jól érezték magukat, már régen találkoztak, leginkább a nőkről, az iskoláról és a jövőről volt szó. Félúton felszállt egy alacsony széparcú lány. Haja szőke fürtökben omlott vállára, kék szeme örömöt árasztott magából. Mosolyogva kérdezte a fiúktól:
- Bocsi, van itt még egy szabad hely? A többi kupé már teljesen teli van.
Herold a jó megfigyelő képességéről volt híres, tudta, hogy ez nem lehet, hisz induláskor szinte üres volt a vagon, csak két megállót mentek és összesen is alig volt öt felszálló, de nem vette zokon, sőt kifejezetten örült a kérdésnek.
- Persze, egy szabad hely mindig akad.
- Igen, van egy szabad helyünk. – válaszolták kórusban a barátok.
- Főleg egy ilyen szép lány számára. – incselkedett John.
- Bocsáss meg neki, nem úgy gondolta, John, miket mondasz? – intette le barátját Herold.
- Az én nevem Sarah. – mondta a lány.
- Örvendünk a szerencsének.
Több szó nem is esett, hamar eltelt az a félóra. Az állomáson már John és Max szülei várták az érkező fiatalokat. Bepakolták az autó csomagtartójába az útitáskákat és már be is szálltak a járműbe.
- Helló apa!
- Hát hogy van az én két szép fiam? Helló Herold, örülünk, hogy nálunk töltöd a hétvégét.
- Én köszönöm, hogy eljöhettem, már sokat hallottam magukról.
- Na, John akkor nézzük a mai meccset?
- Persze, végül is miért ne? Herold, velünk tartasz?
- Áh, sajnos nem lehet, tanulnom kell, és készülök a holnapi tanfolyamra.
- Értem, hát nekem mindegy.

Röpke húszpercnyi autózás után már ott is voltak. Egy gyönyörű ház fogadta a fiút, álmában sem gondolta volna, hogy ilyen házban laknak a Groas testvérek. Az előkertben a frissen nyírt fűből nőttek ki a szebbnél-szebb virágok: Hóvirág, jácint, tulipán és még sok növény, amit a legtöbb ember Életében nem látott még. Szerencsére a gazdagság ellenére ízléses volt a berendezés, nem lógtak aranyfüggönyök az ablakokon és az étkészlet is egyszerű fémből készült. Miután elfoglalták a szobákat, a szülők már hívták is a gyerekeket ebédelni. Az egyszerűség kedvéért az első fogás húsleves volt, a második pedig rántott sajt sült krumplival. Közben kiderült, hogy Groas papa fakitermeléssel dolgozik és ebből gazdagodott meg. Lassan beesteledett, a fiúk felvonultak a szobájukba és lepihentek.

Herold egy nagy teremről álmodott, ahol rengeteg ember van és ott van Sarah is. Az álom hamar szertefoszlott, mert eljött a reggel. Csörgött az óra, rögtön fel is ébredtek. A reggeli üdvözlet és mosakodás után egy reggelit még bevágtak és elindultak. Amikor odaértek, elköszöntek:
- Helló, akkor majd találkozunk!
- Herold, hányra is kell érted jönni?
- Hét órakor végzünk szerintem...
- Jó, jó, minden jót!
- Viszontlátásra! Hellósztok!
- Szia!
Bátortalanul indult meg az épület belseje felé, de amikor meglátta az eligazító embert, megnyugodott. Barátságosan lépett a fiú felé, és rögtön megkérdezte:
- Szervusz, az agykontroll tanfolyamra jöttél?
- Igen. – hangzott a válasz.
- Akkor menj oda ahhoz az asztalhoz és add le a szükséges iratokat.
- Köszönöm.
Minden rendben ment, kapott egy kis kitűzőt, amin a neve állt és az, hogy: EGYRE JOBBAN AGYKONTROLLAL. Már nagyon várta az előadás kezdetét, így be is sétált a terembe és keresett magának egy széket. Egy kis idő elteltével fel is lépett az oktató. Bemutatkozott aztán el is kezdte a mondandóját:
- Azt már biztos ti is tapasztaltátok, hogy ha valami negatívat mondunk, akkor az nagy valószínűséggel be is következik. Akkor miért ne működne ugyanez pozitív irányba is? Természetesen működik. Csak meg kell tanulnunk kommunikálni a tudatalattinkkal. Az agyunk minden gyakori gondolatunkat szó szerint végrehajtandó utasításnak veszi.
Sok érdekes és hasznos dolog hangzott el, Herold figyelmét szinte semmi sem kerülte el. Belátta, hogy ez mind tényleg létezik, hisz már vele is előfordult olyan, hogy egyszer-kétszer megérezte a jövőt, például, hogy ki van a vonal túlsó végén. Az első napon megtanulták, hogy alfában az ember körülbelül huszonötször jobban jegyez meg dolgokat, ez elég meggyőző.

Néhányszor ellazultak, mert ekkor juthatunk el a képzeletek és gondolatok világába, ahol pusztán gondolatainkkal befolyásolhatjuk az események kimenetelét. A második nap már sokkal izgalmasabb volt. Rendkívül sok sikertörténetet mesélt el az oktató, valamint az előadó bejelentett egy úgynevezett esettanulmányt is, amikor csupán a név, lakcím és Életkor alapján ki kell találni egy illetőről, hogy milyen betegsége van, meg hogyan néz ki. Ehhez kellett egy párt találni mindenkinek. Herold legnagyobb megdöbbenésére a teremből kifele jövet, a szünetben, az előtérben megpillantotta Sarah-t. Egy nagyot dobbant a szíve, de végül elhatározta, hogy odamegy hozzá.
- Helló, Sarah! Van már párod az esettanulmányra?
- Szevasz! Még nincs, örülök, hogy újból összehozott minket a sors.
- Igen, én is.
- Te hiszel ebben?
- Igen, már én is sokszor tapasztaltam, hogy létezik.
- Merrefelé laksz?
- Sajnos nagyon messze, másik országból jöttem ide, cserediák vagyok.
- Oh, értem...

A szünetnek hamar vége lett és kezdődött az esettanulmány. Először Herold ment alfába és a három személyből kettőt tökéletesen eltalált, magát is meglepte az eredmény. Utána a lány került sorra.
A tanfolyam után másnap Groas papa kivitte az állomásra. A barátságukra tekintettel a két ifjú is felült a vonatra, és ami még jobb volt , Sarah is. Ezen a hétvégén most Heroldék látták volna el a Groas fiúkat. Lassan elérkezett az indulás ideje. A szerelvény nagy zakatolás közepette gördült ki a pályaudvarról. Olyan feszült volt Herold, érezte valami nincs rendjén, talán valami bűntény közeleg. . .

2. fejezet: A pénz rabjai...

A második állomáson sokáig időzött a vonat, de végül továbbindult a cél felé. Aztán egyszer csak hatalmasat fékezett, a sín szabályszerűen felizzott az óriási súrlódás következtében, majd fülsüketítő robajjal megállt.
- Mi lehetett ez? – kérdezték egymástól.
- Fogalmam sincs...
- Lehet, hogy valaki kiugrott a vonat elé? – kérdezte Sarah.
- Lehet, de reméljük nem.
Aztán hirtelen egy szempillantás alatt két feketeöltönyös magas maffiózó kinézetű ember lépett be. Olaszul beszéltek, nem értettek belőle semmit. Átkutatták őket, de egyiküknél sem találtak semmit. Aztán a kijárat felé tuszkolták őket. A nagy durvaságok közepette Saraht arcon vágta az egyik őr. Heroldban hirtelen minden gondolat végigfutott, de tudta, az lesz a legjobb, ha mindent átgondol. Ha megtámadja a fegyvereseket, azonnal lelövik, így végül elcsitította dühét. Amikor leszállították őket, Max gyorsan visszarohant még:
- Hová mész?
- Ööö... ott hagytam az egyik táskám.
- Pedig úgy láttam, mindent lehoztál. – mondta Herold

Nagy nehezen lekászálódott az egész vagon. Pár perccel később Max is visszatért a kezében egy régi aktatáskával. Senki nem értett semmit, vajon miért hurcolták le őket? Az egyik jó kiállású fiatalember elkezdett nagyon szentségelni, az egyik tiszt közvetlen képébe, nem tudni miről beszélhettek, de a párbeszéd végén a fegyveres őr úgy arcon vágta a géppisztolyával, hogy az a szerencsétlen azonnal összeesett. Vértől gyöngyöző arca a verőfényes napsütésben, a porba hullt és vörös patak csordogált a fűszálak között. Egy másik fürge, kistermetű szerzet futásra adta a fejét, nem bírta tovább a feszültséget. Kövér izzadtságcseppeket verejtékezett már percek óta, nem meglepő, hogy így döntött. Sajnálatos módon az első őr, aki észrevette, habozás nélkül beleeresztett egy-két golyót.

Ezek után jobbnak látta a csapat, ha egyelőre nem tesznek semmit. A maffiózók aztán mindenkit egy teherautóba tereltek, szerencsére együtt maradt a négy ember. Ötletük sem volt, hogy miért teszik ezt, ilyen egy rémálomban is ritkán fordul elő. Herold hiába rendelkezett rendkívüli megfigyelő képességgel, most ezt nem tudta hasznosítani. Sok órás út után megérkeztek, de azt, hogy hova, még nem tudták, talán jobb is volt. A teherautóból kilépve elámultak a döbbenettől. Szemük kerekre nyílt és meg se tudtak szólalni. Egy földalatti börtönvár- rendszerben voltak. Kis idő elteltével mindenkit egy-egy cellába tuszkoltak, ahol annyi hely volt, hogy a patkányok épp kényelmesen eszegették az előző hullák maradványait. Szerencsére a cellák között csak rácsok voltak, így láthatták egymást. Egymás melletti zárkákba kerültek. Sarah rögtön elokádta magát.
- Úristen, hová hoztak minket? – sírva kérdezte a lány.
- Ezek nem épelméjűek! Ha ezt valaki megtudja!
- Herold, Sarah, jól vagytok?
- Hát azt nem mondanám, de nincs semmi bajunk.
- Mi a fenét keresünk itt?
- Fogalmam sincs...
- És mi a terved, Herold?
- Egyszerű, megszökünk!
- Micsoda? És mégis, ezt hogy gondoltad?
- Mi sem egyszerűbb, egyszer csak lesz valami, hogy bejönnek, vagy kiengednek...
- Remélem, igazad van, különben ki tudja meddig sínylődhetünk itt.

Egy fél nap elteltével mindenkihez jött az őr és bedobott valami ételnek látszó valamit. Aztán elvitték az embereket. Egyszer Herold cellájához is elértek, amikor egy kicsit kövérkés testalkatú drága zakós ember lépett be az ajtón, kubai szivarába beleszívott és elkezdte mondandóját:
- Jól van emberek, ha nem lesz meg a tettes, egyesével lelőjük mindannyiójukat. – mondta gúnyos hangon.
A fiú ennek a tudatában ment a vallatóterembe, ami nem a legbarátságosabb szoba volt, amit valaha látott. Ő is csak ugyanazt mondhatta, mint mindenki más...
- Szóval, egy táska pénzt keresünk, persze ez még nem is lenne nagy bukta, de benne volt néhány drágakő is, na ezekért raboltuk el a vagont. Hová tette?
- De hát én éppen utaztam volna haza...
- Hol van? – ordította az őr.
- Fogalmam sincs, de kérem ne bántsanak!

Ekkor az egyik fegyveres, merthogy ketten voltak, odasétált Heroldhoz és a pisztolyát már ütésre lendítette, amikor a fiú úgy gondolta, hogy eljött a megfelelő pillanat arra, hogy kezébe vegye Élete irányítását. Tökéletesen tudta, mit kell tennie, egy másodpercig sem tétlenkedett, mintha egy belső tanár vezérelte volna. Kilépett az ütés vonalából, egyik kezével végigkísérte a pisztolyos kezét, a másik kezével ráfogott a ravaszra és meghúzta. Aztán a kísérő kézzel orron könyökölte és lefegyverezte a még álló őrt. Átvette a ruháját és elvette a kulcsokat is. A saját cellájának a kulcsát megtalálta és szerencsére amellett volt Sarah cellájának a kulcsa is, ám mégis nagy baj volt, egyrészt ki kellett valahogy onnan jutni, másrészt a Groas fivérek kulcsa nem volt meg... Pár pillanatig gondolkodóba esett, majd gyorsan eltökélte magát. Odafutott Sarah zárjához és kinyitotta az ajtót, a pisztolyt és a kulcsokat pedig bedobta a fiúknak.
- Nem találom a kulcsotok és ha tovább maradunk meghalunk! Rettenetesen sajnálom!
- Jól van, mentsétek a bőrötök, majd mi is utolérünk, hová mentek?
- Haza...
- Mi is, majd találkozunk... legyetek jók!
- Bocsássatok meg!
Ő magához vette a gépfegyvert és Sarahnak szólt, hogy álljon a falhoz az ajtó mellett. A néhai két őr hajdani beszélgetése behallatszott Herold cellájába és csak ekkor tudatosult benne, mit is beszéltek... Egymás nevét sem tudták, tehát ismeretlen a banda, akkor a jó öreg „hív a főnök” cselt fogja eljátszani. Szép halkan kinyitotta az ajtót és elordította magát:
- Gyorsan, gyerünk, mindenkit hívat a főnök, azt mondja, nagy gáz van!
Mindenki szedelőzködni kezdett és amikor a lépcsőhöz értek, Herold mindegyiket hátba lőtte.
- Ezt meg miért csináltad?
- Nem maradhat egyetlen sem Élve, meg akartak ölni minket, ha mi nem végzünk velük, ők fognak velünk, sajnálom...
- Talán igazad van, gyerünk gyorsan, mielőtt még több jön.
Szívesen elkapta volna a főnököt, de hirtelen rossz előérzete támadt. A halott emberek lelkeit látta, ahogy gúnyos mosollyal, hol pedig bosszúteljes arccal közeledtek felé, majd hirtelen a saját házukat látta, ahogy benyitott, a szülei holtan hevertek ...

Feleszmélt és inkább a kijárat felé indult, Sarah vele tartott. A lány is magához vett egy pisztolyt, belátta, nincs más megoldás. A kétszárnyú ajtóhoz igyekeztek, Herold berúgta az ajtót és egy szempillantás alatt a bárpult mögött termett. Valószínűleg ez lehet a pihenőhely, az embereknél nem volt fegyver, csak egy-kettő az asztalokon. A fiú azonnal nekilátott az irtáshoz. Egy tárat beleürített a maffiózókba, de egy még pont elérte a fegyverét, Herold nem is látta, hogy lőni készül, amikor...
- Herold, vigyázz!
- Mi?
Ekkor három lövés dördült el, ám a fiú legnagyobb megdöbbenésére nem az őr lőtte le, hanem Sarah adott le lövéseket a maffiózóra,… meghalt... Azonnal a kijárathoz rohantak, ahol a szabad ég fogadta őket.
- Akkor most merre? – kérdezte a lány.
- Huh, fogalmam sincs, először is meg kéne tudni, hogy hol is vagyunk...
- Igazad van, szerintem most valahol Olaszországban vagyunk.
- Nézd csak, ott a tábla: Genova
- Jézusom, ezek tényleg áthoztak minket a határon!?
- Ezek szerint... Most nincs időnk ezeken gondolkodni. Minél hamarabb induljunk!

3. fejezet: Vészes fordulat

- Látod, kioltott emberi Életeket és a szeme se rebbent. – mondta Rotsrek.
- Taihoa, ezt magad is tudod, hogy így nem igaz... A lelke ellenezte!
- Legyen igazad, de én még mindig nem bízok az emberekben...

A dohos iroda a legdrágább bútorokkal volt teli, finoman és ízlésesen volt elrendezve minden egyes darab. A pocakos öltönyt viselő egyén szivarjába szívott és őszülő, ritka haját hátra simította.
- Uram, az egyik rab megszökött és a kihallgatáson se felelt egyetlen kérdésre sem...
- Szóval... – beleszívott szivarjába – megszökött... és tudják, hol lakik?
- Igen!
Az emberei szó nélkül várták a parancsát, amit kis idő után meg is hozott... Kifújta a füstöt és ennyit mondott:
- Öljétek meg őket... Senki sem packázhat a Seramici családdal!
- Herold és Sarah kétségbe voltak esve. Egy fitying sem volt náluk, ráadásul még azt se tudták, merre induljanak. Nézelődtek mindenfele, de igazából nem volt ötletük.
Ekkor váratlanul egy negyven év körüli csuklyás, gyanús alak lépett elébük:
- Herold, de jó, hogy látlak...
- Jó napot! Ki maga?
- A nevem Johly Kelen, téged kereslek. Nincs időm elmagyarázni, de a családod veszélyben van és csak te mentheted meg őket. Ha nyugatra indultok, arrafelé, akkor hamar eljuttok a határhoz, tessék itt van egy kis pénz, egy iránytű és egy kis élelem. Ne szálljatok meg semmiféle fogadóban, rossz helyek azok és siessetek minél jobban!
- Honnan tudja a nevem? Miért pont engem keresett?
- Sok mindent tudok, amit senki más és azért kerestelek, mert te láttál valamit, amit eddig senki más, nem jut eszedbe semmi?
- Mire gondol?
- Ha nem tudod, akkor még várnod kell... most induljatok!

Azzal az öreg el is ment. Így a fiatalok elindultak a határ felé. Most, hogy pénzük is volt, azonnal buszra szálltak, miután megérdeklődték, hogy hová kell menniük.
A határon végül gyalog keltek át és lábon folytatták útjukat. Napokig gyalogoltak, városról-városra, aztán egyszer csak az út mellett leültek egy padra megpihenni.
- Herold, még mindig nem mondtad el, hogy honnan jöttél...
- Angliában lakok, úgyhogy hamarosan el kell válnunk egymástól, de mielőtt elválnának útjaink, tudnod kell, én... szóval az út során nagyon megkedveltelek... és beléd szerettem.
- Tiszteletben tartom az érzelmeidet, ennek nagyon örülök, mert már én sem bírtam magamban tartani, én is szeretlek, Herold!

Egymás nyakába borultak, átölelték egymást, mint a földből csírázó indák. Ajkuk eggyé vált és lángforróvá lett, amikor megérezték az igaz szerelem kellemes érzését. Tovább indultak, szemükben égett a vágy, de mindketten tudták, nem tarthat örökké a boldogságuk. Sajnos hamarosan el kellett válniuk. A búcsú sosem könnyű, főleg két szerelmes esetén. Pár éjszaka után Herold hazaindult Angliába. Úgy döntött, hogy a pénzből, amit Kelen adott neki, repülőjegyet vesz és taxival fog érkezni a reptérre. Nem tétlenkedett, bement a legközelebbi telefonfülkébe és már tárcsázta is a taxisokat. Idegességében tekergetni kezdte a drótot.
- Gyerünk, mi lesz, vedd már föl! – pár kicsengés után egy női hang szólt a kagylóba.
- Jó napot! Hová kéri a taxit?
- Jó napot kívánok, itt vagyok a „Hotel de vogue” előtt.
- Értem, máris küldjük a taxit, viszontlátásra!
- Viszontlátásra!
A taxi pár perc után már a reptéren is volt. Herold szíve összeszorult, elfogta az a nagyon rossz érzés, hogy hiába megy vissza, már késő lesz. Megvette a jegyet a repülőre, majd az ellenőrzések után felszállt a vasmadárra. Helyet foglalt, és unalmában a fejét az ablaknak támasztotta.
Amikor a gép elemelkedett a talajtól, a fiú szemei tágra nyíltak, még sosem utazott repülőn. Annyira gyönyörűnek látta a világot, hogy néhány pillanatig teljesen megfeledkezett minden bajáról. Sajnos az utazás nem sokáig tartott. A repülés közben volt egy látomása, amelyben egy női alak jelent meg és egy kis versikét mondott, olyan zavarosnak tűnt, valahogy így hangzott:

Még van remény, indulj gyorsan,
ne tétovázz, száguldj nyomban,
hátra se nézz és meg ne állj,
légy bölcs, szívedbe láss!

Sötét idők várnak rád,
a bosszú elvakít már,
pedig ők még Élnek,
szívük birtokosa vérnek.

A te félelmed idézte elő
egy helyen vagytok: te s ő,
Végül csak egy jöhet elő,
ám ő is lángokat ölelő...

Hirtelen felriadt és nem tudta mire vélni ezt a versikét. A leszállás után azonnal buszra szállt. Fél óra volt oda az út, szinte leugrott a lépcsőkről és rohant a házuk felé, négyutcányira laktak a megállótól.
Aztán hirtelen megállt és elgondolkozott, mi van, ha már halottak a szülei? Mi lesz vele? Legyengült és úgy érezte, ezzel büntetné az Élet, mert nem volt elég rátermett. Könnyek szöktek a szemébe, végül pár perc után erőt vett magán, megtörölte az arcát és ismét futásnak iramodott. A házukon semmi változás nem történt. Épségben állt, nem volt felgyújtva. Ekkor Herold szívét nyugalom árasztotta el. Besétált a kapun, és csöngetett. Nem nyitott senki ajtót. Herold benyitott, az ajtó nyitva volt. A látvány felkavaró volt. A szülei vérbe fagyva hevertek a padlón. A ház fel volt dúlva, amit tudtak, elvittek. Nem is tudta, mitévő legyen. Összefutott minden előtte, úgy kavarogtak a fejében a gondolatok, hogy azt se tudta, hogy hol van. Gyorsan kiszaladt a hátsó kijárathoz, ahol látta a maffia embereit, tudta ezek ugyanazok az emberek, akik ott voltak. Szépeket kiáltott utánuk, de már nem lett volna értelme utánuk rohanni. Visszament a szülei holttestéhez és végső elkeseredettségében letérdelt elébük.
- Apám, anyám! Esküszöm, hogy akik ezt tették veletek, nem maradnak Életben! – torkaszakadtából ordította. – Bűnhődjék mind, ki bűnös! Nem fog megtorlás nélkül maradni ez az eset, azt garantálom! Az isteni igazságszolgáltatást most magamhoz veszem ezennel, nem maradhat egy sem Életben!
Előkeresett egy kést és ujjába vágott, vérét szüleire csöpögtette és vérbosszút esküdött. A kertben tisztességesen eltemette őket és tisztán látta útját... Magát hibáztatta, ha pár perccel előbb érkezik, megmenthette volna őket, ha néhány nyomorult másodperccel gyorsabb lett volna, még Élnének... Az önmarcangolás közepette létrehozta a tervet: visszamegy Itáliába és megkeresi őket...

4. fejezet: A barát, az barát?

- Látod, vérbosszút esküdött, szerinted még ezt is az igazságért és az Életért teszi?
- Miért, te mit tennél? Szerintem jogos a felháborodása, majd a végén minden kiderül, miért tette.
- Jó, kivárom a játszma végét, legalább bebizonyosodik az igazam.
- Vagy az enyém...

Magához vett néhány tárgyat, ami kedves volt számára. Aztán elindult, maga mögött hagyott mindent. Volt elég pénze, így Olaszországba is inkább repülővel ment. Már ismerős volt a járás, nem is élvezte annyira az utat. Egyvégtében azon járt az esze, vajon hova kell majd mennie. Végül megérkezett. Ott állt az épület előtt, ahol őt is nemrégiben fogva tartották. Szarvashibákat ejtenek, hisz például a főkaput is csupán egyetlenegy őr védi. Herold odalopakodott, és szájára szorította a kezét az őrnek. Megkérdezte, hogy hol van a főnökük, ő megadta a címet és nyöszörgött az Életéért. Herold a bosszúra gondolt, majd arra, segített neki, egy óriásit sózott az őr fejére és elvette a fegyverét.
- Ez hogy lehet? Hogy-hogy nem ölte meg?
- Látod, én megmondtam, nem a bosszú hajtja! Ez az, Herold, így tovább!
- De azért véresre ütötte a fejét, még nem lehet tudni a végét...
Sokáig gondolkozott, hogyan juthatna be és míg így töprengett, eszébe jutott a megoldása egy másik rejtélynek, ami már régóta zavarta. Mi volt olyan különös a Groas fivérek utolsó bőröndjén? Egy régi aktatáska képe ugrott be... Mintha a pénzt is ilyenekben szokták volna tartani. Mi van, ha ők tették? Mit is mondtak még akkor... Ha lesz elég pénzük, kivesznek egy szobát Olaszország legdrágább hoteljében... hmm...
Ahogy így morfondírozgatott, a terv is összeállt a fejében. Elmegy hozzájuk, hogy ő tudja, hol van a pénz, aztán majd lesz valahogy... Felkapta a cuccait, elindult arra a címre, amit kapott és reménykedett a jó szerencsében. A kapu előtt az őrök megállították.
- Mit akar itt?
- A főnökhöz jöttem!
- Miféle főnökhöz?
- Mondják neki, tudom hol van a táska pénz...
- Nofene, akkor a kíséretünkben beengedjük.

Egy hatalmas folyosón vezetett végig az út teli ajtókkal. A falakon óriási festmények mutatták be a családtagokat. Végül a folyosó végén egy kétszárnyú ajtó várta a belépőket. Egy gyönyörűen berendezett szobában ülő telt, éppen szivarozó ember kérdően nézett az őreire.
Sokáig méregette a helyzetet, végül ennyit kérdezett:
- Ki ő?
Herold alig tudott uralkodni magán, legszívesebben rávetette volna magát szülei gyilkosára, de még nem jött el az idő
- A nevem Michael Iron.
- Szóval, azt mondod, tudod hol van a pénzem?
- Igen, uram!
- Látom tiszteletet is tanultál, jól van, mégis hol van?
- Egy testvérpárnál, a legdrágább itáliai hotelben.
- Rendben, két emberemet és téged elküldelek oda, de ha nem lesz ott a pénz, halál fia vagy.
Már indultak is, a legdrágább hotelben, szívélyesen fogadták őket,
- A Groas fivéreket keressük...
- Nézzük, nézzük... á, meg is vannak, 236-os lakosztály.
Gyorsan felsiettek a lépcsőn. A lift akkora volt, hogy akár egy szekrény is elfért volna benne. Az emeleteket egy arany szélű kijelző mutatta. Olyan lágyan indult meg a szerkezet, hogy szinte észre sem lehetett venni. Minden egyes emeletváltásnál egy lágy csipogás jelezte az utazóknak, hogy már egy szinttel kevesebb van hátra. Hirtelen, mintha minden egyes csipogás között órák teltek volna el, Heroldban a túlcsorduló adrenalin cselekvésre késztette.
- Még nem, nem most... – mondta magában.
Egy szempillantás alatt kész volt a terve, miként fog cselekedni, amikor belépnek a Groas fivérekhez, ám ekkor egy látomás tört rá, csak egy pillanatig látta a képet, de neki épp ennyi is elég volt.
Egy üres szobát látott, amiben nincsenek ott, csak két holttest van az egészben, pont azok az emberek, akik jelenleg mellette álltak. Gondolkozni kezdett, vajon a Groas fivérekből elvetemült bűnöző vált volna és arcrezzenés nélkül lelövik őket, és ő hol volt a látomásból? Vele mi lesz?

Végül elérkeztek az utolsó sípolásig. Kiléptek az ajtón és indultak a 236-os lakosztály felé. A folyosót bíborvörös szőnyeg borította, a falakon festmények lógtak. Az ajtók tölgyfából készültek, látszólag kézi faragásúak, a nyersfa illatával töltötték be az egész teret. Valahonnan lentről kellemes muzsikaszó szórakoztatta az ott lakókat. Egy kis keresgélés után már az ajtó előtt álltak, és bekopogtattak. Fél perc után az egyikük lerohant. Nem tudni mi történhetett, de egy biztos: pár perc elteltével a kulccsal együtt tért vissza. Szépen behelyezte a zárba, ügyelt minden kattanásra, majd mikor tövig benyomta, elfordította a kulcsot. Az ajtó engedelmeskedve és nyikorogva nyílt ki. Gyorsan átkutatták a szobát, de már a testvérpárnak nyoma sem volt. Ekkor a két bűnöző pont azon a helyen állt, ahol Herold a látomásában halottnak látta őket... ebben a pillanatban értette meg, hogy ő tette ezt velük. A hangtompítós pisztolyát előkapta s még a másik kettő nézelődött, kaptak egy kis ólmot a fejükbe. Kinézett az ablakon a fiú, egy kötelet látott. Eltette a fegyverét és gyorsan mászni kezdett. Mikor a tetőhöz ért, óvatosan kidugta a fejét. A Groas fivéreket látta, nagyon idegesek voltak, mintha várnának valamit. Herold erőt vett magán és fellendítette két lábát is...

- Szervusz, barátom... – Herold hangja undorral és a gyűlölettel volt teli. Max a szívéhez kapott, és megfordult, elhűlt Herold látványától...
- Szi... szia Herold, te hogy kerülsz ide?
- Az nem a te gondod, az már inkább egy jobb kérdés, hogyan fogok távozni...
- Sajnálom, de azt hiszem, sehogy.
- Igazán... én máshogy látom a helyzetet...
Ekkor John is megfordult, ő a peremen állt, úgy várt, de amikor meglátta Heroldot annyira megijedt, hogy lefordult a tetőről és zuhanni kezdett.
- Te szemét, megölted a testvéremet! – ordította Max – ezért halállal lakolsz!
- De hát te is láttad, hogy csak megbotlott...
A Groas fiú már éppen vette elő a fegyverét és lövésre készülődött, azonban Herold gyorsabb volt. Egy mozdulattal mellé lépett és letért a még ki sem lőtt golyó útvonaláról, megrántotta Max kezét, lábát pedig kirúgta, így ő kénytelen volt szaltózni egyet, ám csak a hátára esett. Herold kicsavarta a földön fekvő „barát” kezéből a pisztolyt és mereven rátartotta...
- Ne akard, hogy így végződjék a barátságunk, Max!
Erre a Groas fiú elgáncsolta Heroldot, ahogy zuhant a földre, ijedtében meghúzta a ravaszt és hason találta Maxot, aki azonnal odakapott és megállapította, hogy vérzik... Herold hirtelen talpra állt és letérdelt a sebesült mellé. Bánatos arccal kérdezte tőle:
- Miért csináltad ezt?
- Muszáj volt... a pénz a legf... a legfontosabb ezen a világon... szerettem volna jól érezni magamat...
- Vannak fontosabb dolgok is a pénznél...
De ezt már nem hallhatta szegény, elhalálozott Herold karjai közt.
A távolból helikopter zúgását lehetett hallani. Heroldnak az az ötlete támadt, hogy lehet, hogy erre vártak a fivérek. Ledobta a hullát a testvére mellé és dühösen fordult a pisztolyhoz:
- Miattad van minden! – kiáltotta.
Majd elhajította a fegyvert a közeli erdő felé. A helikopter hamarosan meg is érkezett. A pilóta nagy szemeket meresztett Heroldra, de ő nem ihletődött meg. Végül a pilóta törte meg a csendet:
- Elnézést, nem látta a... – ekkor kis papirosára nézett – Groas fivéreket?
- De láttam, ott vannak lenn – fejével a hotel előtti konténerek felé biccentett. – de ha jót akar magának – előrántotta stukkerét. – engem visz el...


5. fejezet: A másik család

A helikopteres utat Herold úgy élvezte, hogy tett egy kis kitérőt is, ám végül a Seramici villa tetején landoltak. Sokáig gondolkodott Herold, hogy mit is mondjon, végül azt ötölte ki, hogy ha van ellenséges család, márpedig lennie kell, akkor egymásnak ugrasztja őket. Amikor belépett, egy színjátékkal kezdte mondandóját:
- Rengetegen voltak, a másik két embered odaveszett, valószínűleg én sem Élnék már, ha nem jött volna nekik közbe valami. A pénz álca volt, hogy odacsaljanak minket, csak a töredékét találtam meg, nincs esetleg egy másik nagycsalád, aki a háttérből irányíthatja a szálakat?
- A szentségit! Szóval mégis a Buonacetto család csinálta az egészet, velük kezdődött ez az egész. – a főnök arcáról eltűnt a nyugodtság, felháborodottság váltotta föl. – Egy vonaton rejtették el a pénzt, legalábbis ezt mondták... aztán persze kiderült, hogy ez nem igaz, egy csomó embert foglyul kellett ejtenünk és kihallgatni őket. Végül eredménytelen volt, párakon bosszút álltunk, de a pénz nem lett meg.
Heroldot ennél a mondatnál kilelte az ideg. Elöntötte a düh, de csillapította magát, hisz tudta már nincs sok hátra... Don Seramici meglepődve figyelt a fiúra, végül minden kérdés nélkül folytatta mondandóját.
- Ekkor csatlakoztál hozzánk te, fiam, végre fényt derítettél a Buonacetto-k árulására és szószegésükre. Azt hiszem, ez bosszúért kiált. – rekedtes hangja néha köhögésbe fulladt, a sok szivar nem tett jót az egészségének, viszont annál jobbat tett az üzletnek. – William, Henry, készüljetek föl, egy kis merényletet indítunk a kedves „barátaink” ellen, tudják meg ki az úr a környéken...

Az emberei minden ellenszegülés nélkül teljesítették a parancsot, teljes erővel tervezgették a bevetést, az oroszlán barlangjába akartak bemerészkedni és egy bombát elhelyezni ott, Herold sem ellenkezett, nem mintha sok beleszólása lett volna a dolgokba. Őt is bevették az akcióba, ennek nagyon „örült”, hisz így kedvére alakíthatta az eseményeket. A hangulat feszített tempóban fokozódott, az adrenalin szétáradt Herold testében, még sosem csinált ilyet, elvégre akár le is lőhetik...
A Bouonacetto villa is hasonló volt a másikhoz, leszámítva azt, hogy itt egy egész őrség állt a ház körül, és felülről is, a legmagasabb toronyból egy őrszem figyelt. A csapat körülbelül este tizenegy órakor érkezett meg a helyszínre. Teljesen civil öltözetben, egyszerű, elrejthető fegyverekkel és egy különös táskával... Bár már éjszaka volt, a levegő fülledt és meleg volt, Herold szerette volna enyhíteni terhét azzal, hogy félmeztelenre vetkőzik, ám ezt az ötletet hamar kiverte a fejéből. A tervet sokszor átismételték, mindig hangsúlyozta William, hogy:
- Ha lehet, ne csapjunk nagy zajt, így majd nem kerül sor tűzharcra. – suttogta.
- Tudjuk, már ezerszer elmondtad, inkább nyomás befele...
A főkapunál egy tábla állt, ezzel a felirattal:
IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! MAGÁNTERÜLET
Ez persze nem riasztotta meg őket, Alfredo, merthogy összesen négyen voltak, halkan nevetett egyet és belerúgott egyet a táblába.
- Anyátokat, rohadékok!

A főkaput csak hárman őrizték, így amikor a távcsővel figyelő őrszem a felső toronyban átbicegett az átellenes oldalra, ők támadásba is lendültek. Heroldon kívül, mindenki előkapta a fegyverét. Egy-egy jól irányzott lövéssel a földre terítették mind a három őrt. A hangtompítóból boldogan röpültek ki a halálos golyók, boldogan és nyílsebesen száguldottak a célpontjaik felé.
- A sötétben a vér nem látszódik, a holttesteket bevonszoljuk az előszobába, ahol nincs őr...
Felkapták a holttesteket, megragadták a hónuk alatt és vonszolni kezdték őket a ház belseje felé. Kinyitották a hatalmas, kétszárnyú, jól kimunkált faajtót és behúzták az összes hullát. William egyetlen kézmozdulattal hasra intett mindenkit, látszódott, jól összeszervezett kis csapat volt ez...
- A ház két oldalán is van két-két őr, ha meglátják, hogy elől nincs senki, nem fújhatnak még rögtön riadót, be kell jönniük, megnézni nem jöttek-e be, de mi itt várjuk őket, amint meglátjátok az embereiket, lőjetek! – hangzott az egyenes és egyértelmű parancs.
Mit volt mit tenni, csak vártak és vártak... Kínos percek teltek el, kínos és vérfagyasztó, hátulról a belső őrök lépteit lehetett hallani, mégis közben feszült figyelemmel az ajtóra kellett összpontosítaniuk, hogy ők legyenek az elsők, ha belép valaki.
Az ajtó előtt hasalva Herold elgondolkozott, ezt vajon hogy fogja egyáltalán Élve megúszni, hogy fog leszámolni a „társaival” és miként fog visszamenni és elvégezni az utolsó munkát...

Végtelennek tűnő percek után az ajtó lassan és nyikorogva nyílt ki, alig engedelmeskedett az erőt kifejtőnek. Amint egy belépett, az össze is esett, később négy golyót számláltak benne. A második sem eszmélt fel, mikor már halott volt...
- Ez csak két őr, várunk a másik kettőre!
A két újabb áldozatot is behurcibálták és felvették előbbi helyzetüket. Kisvártatva csakugyan a harmadik őr is félve belépett és meg is találta az ő nevére címezett golyóbist. William mozdulatlanságra intett mindenkit, hisz a negyedik őr még nem jelentkezett... Egy fél perc se telt el, amikor William nagy mérgesen kirohant.
- Hát mindent nekem kell csinálni?
Ahogy kinyitotta az ajtót, kívülről halk, szinte kísértetiesen suttogó, remegő hang hallatszott be:
- Behatolók vannak a villában, erősítést kérek!
Majd egy halk lövés, ekkor a remegő hang megcsuklott.
- Basta! Mindenki befelé, nincs sok időnk!
Alfredo berúgta az ajtót, ami a beltérbe vezet és az ajtófélfa két oldalánál szétszóródtak. Herold állt közelebb a félfához, így ő leshetett be, neki egy pillantás is elég volt.
- Három őr van fönn az emeleten, gépfegyverrel egyenesen idenéznek... kettő-kettő van a hall két végében.
- Remek, Alfredo vedd elő a gránátot!
- Mio piccolo, itt van, hová dobjam?
- Az emeletre és pontosan célozz! Amint robban, mi is berobbantunk és amíg a másik négy őr a robbanást figyeli, egy-kettőre lekaszabolhatjuk őket.

Repült a gránát fel a nagy korlátra, de a nagy dobása csak talált korlátra, épphogy csak beesett az emeletre, azonban a hatás nem maradt el, a három felső őr odafordította a fejét, rémült arcokkal egymásra néztek, hanyatt-homlok rohanni kezdtek, de már késő volt. A repeszek millió irányba vetődtek szét és halálra ítélték a közelben tartózkodókat. Hallván a nagy robajt a négy ifjú dalia is berohant, tűzerejüket megosztva, mindenkinek jutott egy célpont, szerencsére, mivel jó lövészek voltak és nem is rájuk figyeltek, nem sérült meg egyikük sem a lövöldözésben. A sors azonban sosem volt kegyes a halálhozókkal szemben... Az emeletre a terem két oldalából vezet íves, széles lépcső felfelé, a velük szemben lévő falon, a lépcsők mögött még két ajtó található. Sajnos a két oldalsó falon is van egy-egy ajtó, ezért eléggé védhetetlen ez a hely számukra. Herold és Alfedo a hall jobboldalán helyezkedtek el, míg William és Henry a baloldali ajtót figyelték árgus szemekkel. Az ő oldalukon kis idő elteltével három őr ugrott elő, míg a másik oldalon csak kettő. Herold és Alfredo elbánt az övékkel, de a másik két behatoló már korántsem járt ekkora szerencsével. A három támadó ugyan holtan került a földre, de Henryt egy kósza golyó eltalálta. Eszméleténél volt, amikor ő is elterült, de mellkasán egy súlyos lőtt seb tátongott. William gondolkodás nélkül térdre borult és karjai közé vette.
- Ne halj meg, hamarosan kijutunk innen, mindannyian, ne!
- Engem hagyjatok, örülök, hogy a Seramici család oldalán halhatok meg.
- Az istenit! Alfredo, Herold irány föl!

Azzal felsiettek a lépcsőn, szerencsére az emelet egy szűk folyosó volt és a lángok elállták a szemben lévő ajtóból érkezők útját, csak egy ajtóra kellett figyelniük, miközben haladtak a folyosó közepe felé, ahol egy újabb kétszárnyú ajtó várta őket. Alfredo most már nem törődve a csendességgel előkapott két ingramot. William működésbe helyezte a bombát, innen számolva öt percük maradt. Herold jobb híján csak szorongatta egyszerű kispisztolyát és figyelt. A tűz mintha a pokol legsötétebb bugyraiból keletkezett volna, lekígyózott a bíborszőnyegen és lángba borította a hallt. Ketten átrohantak a díszes, kétszárnyú ajtó másik oldalára, felkészültek. Herold is így tett, majd Alfredo nagy sebbel-lobbal kinyitotta az ajtót és a másodperc tört része alatt tüzet nyitott. A félautomata fegyverből záporként hullottak ki az elhasznált töltényhüvelyek. Egy kaszálással megoldotta a gondokat. Gyorsan belestek, nyolc fegyveres feküdt a földön, mást nem láttak. Az ajtó egy kis teremre nyílt, ahol egy reneszánsz asztal állt előttük, két ablakon szűrődött be az esti holdfény. A terem két oldalán két ajtó éktelenkedett, valami teljesen oda nem illő módon. Alfredo sebet kapott, lábon találták. Véres végtagját bevonszolta. A többiek is követték őt. A siker azonban sosem könnyű... A két ajtó talán mégsem véletlenül volt odaépíttetve, ugyanis kis idő múltán kattantak a zárak mindkét irányból és özönleni kezdtek ki belőlük az ellenséges emberek. Alfredot szitává lőtték és most a másik két behatolóra fogták a fegyverüket.
- Fegyvereket eldobni, semmi esélyetek!
Herold nem tudta mitévő legyen, az ijedtségtől kiesett kezéből a fegyver, így William is letette pisztolyát és a magasba lendítette mindkét kezét.
Az asztal alól valami motoszkálás hallatszott, egy sértetlen úriember kászálódott elő és elfoglalta méltóságteljesen a bársonyszékét. Herold a komikus jeleneten legszívesebben nevetett volna, de a sok fegyver, amit rászegeztek, hamar elfeledtette vele az örömöt.
- Lám-lám... – kezdte mondandóját mézes-mázos hangon, arcán negédes mosollyal. – A Seramici család támadást indít oly nagyra becsült szövetségesei ellen? Ez igazán nem szép és helytelen dolog, főleg, hogy mi átadtuk a pénzt és nem is tisztáztuk a félreértést...
- De igenis tisztáztuk! A pénz maguknál van, nem adták át! – mondta kikelve magából William.
- Ejnye de felvágták a nyelved, talán nem érkezett hozzátok egy új fiú?
- De igen... miért?
- Ahogy gondoltam, és ti minden szavát elhittétek, a szegény két lelőtt őrről, akiket biztos a gonosz Buonacetto család végzett ki brutálisan...
- De hát... így is történt!
- Hiszékeny és naiv barátom, ezt érdemled, hibáztatok és most, ha megengeditek, számos üzletet kell még lebonyolítanom, nincs időm a drágalátos Seramici család ügyeit kibogozni.
Herold érezte, hogy ha nem tesz semmit, gondolkodás nélkül agyonlövik. Bevillant a fejébe a táska és William képe, nem szép dolog elárulni „barátainkat” de a szükség törvényt bont.

Gondolt egyet és hihetetlen erővel berúgta az utolsó Seramicit az őrök közé. William annyira meglepődött ezen, hogy nekiesett az asztalnak és a táska kiesett a kezéből, majd kinyílt. Pont a főnök orra előtt történt mindez. Ő jött rá leghamarább, mit is rejtett a táska. Egy kicsiny fémszerkezetet, aminek az oldalán egy számláló mutatta a hátralévő időt. Kettő perc tizenhét másodperc választotta el a Buonacetto villát a teljes megsemmisüléstől. Az eddig higgadt és fölényes arc hirtelen rémültre, majd dühösre változott. Az őrök tétlenül álltak és figyelték az eseményeket, mindegyik arca a bombára és a főnökükre terelődött. Mire az óra kettő perc tizenötöt „ütött” Herold egy hátravetődéssel próbált menekülni a szobából. A jobb lapockájára esett, ez igen kellemetlenül érintette, aztán azonnal félregurult az esetleges lövések elől.
- Áruló! – kiáltotta William, de mire végigmondhatta volna monológját, már több golyó talált menedéket testében.

A következő lövések az ajtó felé érkeztek, de Heroldot nem találták el. Az emelet szélénél a lépcső lángnyelvei magasra nyaldostak. Nem volt más választása és a sürgető körülmények között meg se fordult más a fejében, minthogy leugrik. Vett egy nagy levegőt, enyhén behajlította térdeit, majd ellendítette egész testét és közben a csodáért imádkozott. Sajnos a földet érés nem ment simán. Elbotlott, mert túl kicsit ugrott és a földszint helyett az utolsó lépcsőfokra érkezett, a fejét is beverte, nagyon fájt neki, de az izgalom csillapította fájdalmát. Feltápászkodott, égő szövetnadrágját oltani kezdte kezeivel, sikerült is. Egy leszakadt darabot az orra elé vett, és így lélegzett tovább. Csak a combja sérült meg a tűzön átugrás következtében, de az se vészesen. Lábai nem bicsaklottak ki, ezért tudott még futni. Sóhajtott egyet és tiszta erejéből, minden tartalékát összeszedve elkezdett rohanni ki a bejárat felé. A föntiek hamar észbe kaptak és az emeletről nyitottak tüzet.
- Megölni a Seramiciket! – hangzott az egyértelmű parancs.
Hiába futott a fiú, nem volt elég gyors egy golyó eltalálta, elesett, de a lendülettől kigurult egészen a főajtón túlra. Minden elsötétült előtte.

Nagy feketeséget látott, valahol a távolban egy kaput, elindult irányába, de mielőtt elérhette volna egy állandóan kavargó energia az útját állta. Testéből mintha kezet formált volna és elhessegette Heroldot onnan. Úgy érezte Herold, hogy átjárja az Élet és kék csíkokat látott mindenhol, a különös energia integetett és ellebegett.
Magához tért és azonnal talpra ugrott Herold. Elejtette a szövetdarabot a kezéből és felszabadultan szippantott bele a friss esti levegőbe. Aztán visszaemlékezett, hogy jobb lenne eliszkolni, hisz alig van egy perce. Fájó végtagjai nehezen engedelmeskedtek egy újabb megerőltetésnek, ám sikerült elindulni a háztól. A szomszédos telek nagy építkezés nyomait viselte magán. Úgy gondolta Herold, hogy egy félig kész beton tömb mögött fog menedéket keresni a robbanás elől. Alig ért el odáig, amikor az egész kóceráj a levegőbe repült. Már éppen nyugodt szívvel indult volna tovább, de amikor hátranézett megdöbbentő dolgot látott: A föld alól egy csapóajtón keresztül emberek jöttek a felszínre, elég sokan voltak,
tíz-tizenöten. Herold az éj leple alatt elsántikált onnan. A golyó csak a vállába fúródott, úgyhogy nem aggódott. Elkötötte vérző sebeit és elindult vissza a Seramici villába, szerencsére alig volt pár kilométerre.

6. fejezet: A bosszú édes

Herold már javában gyalogolt a villa felé, amikor az óra éjfélt ütött. A közeli templomból messze hallatszódott a harang zengése. Az égbolton denevérek röpdöstek prédát kutatva.
Alig fordult be a sarkon, amikor meglátta, hogy követik őt, nyolc ember ezen az oldalon, másik nyolc a túlsó oldalon. Futásra fogta a dolgot, azonnali bebocsátást kért a villába és egyenesen Don Seramici irodája felé igyekezett. Egy újabb előadásra volt szükség, valahogy meg kellett győzni a főnököt arról, hogy el kell menni innen és akkor majd bevégeztetik a sorsa...
- Uram, az akció sikeres volt, de odavesztek az embereink, itt vannak a Buonacettok, hogy revansot vegyenek, azonnal el kell tűnnünk, kérem, hadd vezessem el innen.
A főnök kétségbeesésében nyikkanni sem tudott. Kérdően bámult a fiúra, majd így válaszolt:
- Csak te vagy az egyetlen, aki el tudott menekülni?
- Igen, de a bomba felrobbant, kérem, siessünk!
Ekkor a bejárat felől két lövés dördült el. Don Seramici tágra nyílt szemekkel és ijedt arccal fordult Herold felé.
- Gyerünk a hátsó garázsba, mielőtt mind odaveszünk! – majd tuszkolni kezdte a fiút maga előtt.

Egy festetlen, szürke helyiségbe érkeztek hamarosan. A tűzlépcső fémből összetákolt valami volt, amikor lerobogtak rajta, a fémes hang kíséretében hamar leértek az aljára. Egy másik ajtó rögvest a garázsba vezetett, arra mentek. Úgy tűnik, Don Seramici sosem utazik
egyedül... Ott állt három kigyúrt, jól megtermett testőr, akik a Don személyes épségéért voltak felelősek. Herold nagyot nyelt, ezeket vajon hogy fogja kijátszani? Már nyílt is a garázs, már fordult is a slusszkulcs, lassan kigurult a garázsból a páncélozott limuzin.
Az egyik rádióban, amit bekapcsolva felejtettek, Herold a Seramici villába tartó útja során, hallotta, hogy egy közeli városban tűzvész pusztít, tegnap éjszaka indult, de valószínűleg nem sikerült megfékezni. Gondolta elkocsikáznak arra. A főnöknek ötlete sem volt az útiránnyal kapcsolatban, így nem ellenkezett. Hamar odaértek és Herold agya már csak a bosszún járt. Hátulról két különös kocsi tűnt fel, beérték a limuzint és lőni kezdtek rá. Az autó ugyan golyóálló volt, de a kerekek nem. A három testőr egy emberként nyitották ki az ablakokat és kezdtek lőni hátra. A két kocsi hamarosan abba is hagyta a követést. Az egyik lesiklott az útról és megállt, a másik kicsúszott a szembe sávba és felrobbant.
Ekkor, a bajt tetézve, felbukkant szembe velük egy másik gyanús autó. Egyenesen nekik akartak hajtani, ekkor Herold úgy látta, jobb lesz ha cselekszik.
Pár hónappal ezelőtt az út szélén még szórták a fűmagokat, de szerencsére mára már pázsit terül el az út mellett. Herold ránézett a vezérlőpultra, ezernyi gombot látott, mindegyik más és más, de neki csak egy kellett. Az épületek lángokban álltak körülöttük, a főnök már gyanakodva nézett, hová is vitte őt Herold, ám már nem volt sok hátra.
- A bosszú édes! – kiáltotta Herold.

Herold kivágta az ajtaját, majd megnyomta a „minden ajtó zárása” gombot és kivetette magát a kocsiból. A hepehupás talajon összevissza zúzta magát, kék-zöld foltok jelentek meg mindenütt, ahol csak hozzáért a földhöz. Végül megállt és felegyenesedett. A két autó frontálisan ütközött és néhány másodperc leforgása alatt fel is robbant. Herold letörölte a vért, verejtéket és a kormot arcáról, kifújta a levegőt, majd megfogadta: „Soha többé nem fogok Élőlényt bántani.”

Végszó

- Éljen! Megnyertem a fogadást, az emberek Életben maradnak, igaz Rotsrek?
- Igen, szavamat én is tartom, igazad van, még van remény az emberiségben...
- Így igaz, látod, mondtam, hogy az Életet fogja választani és a jövőbe is lát, ha ügyes, megakadályozhatja az egészet. – mondta Áben.
- Azért azt nem hiszem, egy ember nem képes csodákra, viszont pont annyit tehet, amennyit egy ember képes!

A meteor mérete feleakkorára csökkent és a mérges gázok nagy része elpárolgott belőle, ám még mindig rendíthetetlenül vonult a Föld felé ez a megállíthatatlan kőóriás...

Herold úgy érezte, a közeli városba kell mennie, nem tudta megmagyarázni, olyan érzés volt ez, mintha valaki hívogatná őt. Mit volt mit tenni, elindult és meg sem állt a sétáló utcáig. Ott egy sötét csuklyás alak várta. Herold már éppen ökölbe szorította a kezét és arca elé tette, amikor megszólalt az idegen.
- Nyugodj meg! Én vagyok az, Kelen.
- Jó napot kívánok, köszönöm, hogy segített nekem, és most, hogy végeztem mindennel, miért jött ide? Gondolom maga hívott ide, így van?
- Szóról-szóra így igaz, nem véletlenül jöttem ide. Amikor először találkoztunk, még nem tudtad, hogy miért vagy olyan fontos, veled született képességed révén, akár hiszed akár nem, de a jövőbe látsz, kedves látó barátom...
- Hmm... Látó... – gondolkodott el az ifjú. – Ez a név tetszik, megtartom. Várjunk csak, tudom már mit láttam... az évezredforduló éjszakáján, akkor volt az a különös álmom a meteorról.
- Micsoda egy meteor? Mi fog történni, mondd el, kérlek!
- Az álmomban becsapódott a Földbe és mindenki menekült valami menhelyszerűség felé. Ez nagyszerű, akkor mindig tudom majd, mi fog történni, csodálatos!
- Értem, ez súlyosabb, mint gondoltam.
- Akkor, ez azt jelenti, hogy így fog történni, tényleg kipusztul a Föld?
- Így fog történni, ám a Föld túl fogja Élni, ne aggódj! Neked a dolgod annyi, hogy ismertesd meg a jövőt minél több emberrel, ez a végzeted, segítened kell társaidon, kérlek, tégy így!
- De hát ez... képtelenség! – háborgott Herold. – Ha még lesznek is akik hisznek nekem, bár már ezt eleve kétlem, mégis hogyan építtessek menhelyeket? Nincs nekem erre pénzem.
- Hidd el, meg fogod oldani. A te kezedben van a jövőnk... Még mindig áldásnak tartod a képességed?
- Ó igen, a legnagyobbnak!
- Akkor tégy úgy, ahogy helyesnek látod, a jövőnk nincs megírva...

Azzal elsétáltak az éjszakába, majd hamarosan, a félhomályban semmivé foszlott
körvonaluk...

2006. jan – 2007. aug