Az esküvő...

Soha nem felejtem el az az estét... 1999. június 5. 22 éves fiatal lány voltam és az ex barátommal egy esküvőre voltunk hivatalosak. A kollégájának és egyben haverjának volt az esküvője, ahol csupa-csupa ismeretlen ember vett minket körül. És ott volt Ő - így, tisztán nagy Ő-vel...

A történet ott kezdődött, hogy a házasságkötés után elindultunk egy budapesti étterembe, ahol a lagzit tartották. Az esküvőkön igen népszerű U-alakzatban voltak elrendezve az asztalok. Szépen elhelyezkedtünk és arra lettem figyelmes, hogy velünk szemben, kicsit jobbra ült valaki, aki igen sűrűn nézett rám. Gyönyörű kék szeme volt, kellemes megjelenése, de a nézése eleinte kicsit zavart. Nem értettem. Mit akar, mi nem tetszik neki, vagy mi tetszik? Miért? Hiszen Ő is nő volt...

Elkezdődött a vacsora. Mivel nem hagyta abba, hogy sűrűn rám pillantson, egy idő után már azon kaptam magam, hogy én is nézem. Magamat sem értettem. Talán akkor még azért viszonoztam, mert ilyenkor az emberben kialakul egyfajta kíváncsiság. Vacsora közben alaposan szemügyre vettem, de természetesen gondosan ügyeltem rá, hogy minél kevesebbet vegyen észre belőle. Azt már csak később tudtam meg, hogy a vőlegény, illetve akkor már újdonsült férj nagybátyjának volt a barátnője. Mint már írtam, gyönyörű kék szemek kék szemceruzával kihúzva, szabályos, szép száj, szép arc, természetes göndör vállig érő középbarna haj, ami a végei felé kicsit világosodott. Fehér gyöngysor, fekete rövid ujjú blúz, fölötte acélkék blézer, szürke nadrág. Szolidan elegáns és izgalmas volt egyszerre az összhatás. Rajtam fehér szoknya, fekete blúz volt és akkoriban még szőke voltam.

Vidáman telt az este, a vacsorát követte a tánc, iszogatás. Az akkori barátom szerencsére szeretett táncolni, jól éreztük magunkat. Közben Ők is sűrűn táncoltak a barátjával. Az estének ebben a szakaszában már teljesen természetes volt, hogy szemezünk. Tánc közben még kedvesen mosolyogva kacsintott is egyszer. Soha nem éreztem még, hogy ilyen izgalmas is tud lenni... Egyszerre volt szokatlan és ismerős érzés. Szokatlan volt, mert egy másik nővel kapcsolódott össze a tekintetünk, kerestük egymást, már hiányzott, ha kikerült a látóteremből. Ugyanakkor ismerős volt, mert hasonló volt ahhoz, mikor egy férfival szemezek, csak ez sokkal, de sokkal bensőségesebb volt. Akkor és ott visszavonhatatlanul lángra gyújtott bennem valamit. Egy ismeretlen érzést, amitől iszonyúan bűnösnek éreztem magam.

Mindig a férfiakat szerettem. Előtte és utána is. Teljes volt minden kapcsolatom. Hogy történhet, hogy egy Nő ekkora hatással legyen rám? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben akkor is, miközben ráhajtottam a fejem a párom vállára. Éppen üldögéltünk egy kicsit és néztük a frissen házasodott párt, ahogy a földről sepregetik a viccből szétszórt 5000 db egyforintost. Elnéztem kicsit jobbra és láttam, hogy csak Ő ül az asztalnál és ismét hosszan nézett. Akkor kellett volna odamenni. Hiszen abban még nincs semmi. Miért nem tettem meg? Miért nem tette meg Ő? Mi járhatott a fejében?

Nem sokkal később a barátom már menni akart, ami ellen tiltakoztam, maradni akartam. Miatta... Végül a lagzi végéig maradtunk. Hajnali 3-kor kezdett mindenki öltözködni, megbeszélni, hogy ki kivel megy haza. Minket is elvitt valaki egy darabon. Kimentünk az útra az autókhoz, de a férfiak el voltak foglalva a pakolászással, illetve, hogy ki kihez ül.
Megálltam két autó között, amíg el nem rendezték ezeket a dolgokat, és szemben velem a járdán ott állt Ő. Csak álltunk és néztük egymást. Mélyen és nagyon sokáig. Illetve a valóságban talán néhány perc lehetett, de ebben az elvarázsolt állapotban óráknak tűnt, csodálatosan hosszú óráknak. Akkor és ott pontosan tudtam, hogy nem csak bebeszéltem magamnak az egészet, és nem csak azért nézett, mert mondjuk ismerős voltam neki valahonnan, nem csak sima egyszerű szimpátia. Nem. Akkor teljesen biztos voltam benne, hogy kialakult közöttünk egy láthatatlan kapocs. És azt is tudtam, hogy nem látom többé...

Azóta eltelt pontosan 15 év és úgy érzem, hogy még mindig ott a kapocs. Részemről mindenképp. Időről időre magam előtt látom az arcát. Azokat a szemeket, a száját soha nem leszek képes elfelejteni. Sokszor kínzom magam azzal a gondolattal, hogy "mi lett volna ha..." ha akkor bátrabb vagyok, ha több visszajelzést adok, ha le tudom győzni magamban a gátlásokat, rengeteg a ha... Azonos neműek között a kapcsolatfelvétel nagyon kényes dolog, legalábbis szerintem. Még most is, nemhogy sok-sok évvel ezelőtt. Nem lehettem benne biztos, hogy azért néz... csak utólag, a végén hittem el, akkor hittem benne.

Hiába van már azóta mindenhol internet, közösségi oldalak, az elmúlt években nem sikerült megtalálnom, annak idején is csak a keresztnevét tudtam meg, és azt, hogy másik megyében él. Gyönyörű emlék - mondhatnák sokan, de nem, nem szeretném, hogy csak emlék legyen. Találkoznom, beszélnem kell vele még ebben az életben. Csak remélni tudom, hogy valahol Ő is így érezte, így érzi. Remélni tudom, hogy talán olvassa és magára ismer.