Az éjjel

Feltámadt a hold, és hamvába holt főnixként tükröződik ezüstösen a néma erdei lombok harmatos levelein. Ezüstös korongja lassan emelkedett pályája csúcsára, s álmosan nézett le a földre, ahol is az erdőben az éji állatok serege köszöntötte őt. Szentséges éjjel borult reánk... Minden állat érezte a vibráló bűvöletet a levegőben. Egy mókus fel is riadt álmából, és kiáltozni kezdett félelmében. Aztán...az utolsót kiáltotta, mielőtt kedveséhez megtért, és békében hozzábújt az odújában. Makkal, és dióval álmodott. Ezüsttel, holdfényű ragyogással volt bevonva minden, s a kis mókus nagyon örült. Ily szépet mindig csak elképzelt életében, látni egyet se látott. Álmát tovább folytatta, s a kis közjátékkal mit se törődve zajlott kívül az éjszakai élet. Odvas fák ébredtek évszázados mozdulatlanságukból, és hangosan nyögtek kínjaik közepette. Az erdei tündérek riadtan szemlélték őket: nem tudtak csinálni semmit, de ők is érezték a változást a levegőben.

Ma éjszaka eljött hozzájuk maga a testet öltött boldogság, a Hold Leánya, aki holdfénykapuból lépett a tisztásra. Gyönyörű volt. Ezüstruhájának a látása is békét, gyógyulást, megnyugvást hozott: a róka magához ölelte az imént felébresztett nyulat, a vijjogó vércse pedig szárnyával megsimította a galambot, és visszavitte fészkére. Az ezüst leány hozzálátott munkájához: végigsimított a beteg, öreg fák kérgén, érintése nyomán üdezöld hajtások nyíltak, a fák meggyógyultak, és a szenvedés helyett elsöprő mennyiségű béke öntötte el lelküket. Tevékenysége nyomán az erdő felsóhajtott a lány mögött, az éji pillangók vállára szálltak, a bagoly és pacsirta együtt énekelt a feje fölött az ezüst szerelemről, miben egyesül a folyó vize és a hold fénye, ebből a frigyből született a Hold Leánya.

Szomorkás daluk megérintette a leány szűzi, tiszta szívét, mire könnyet ejtett. A könny hatására az egész erdő sírt, a róka és a nyúl könnyáztatta arcokkal bújtak össze, a denevér szeméből zápor hullt a földre, és a szépség könnye nyomán egy kis virág nyílott a földön. Ezüstös szirmait zöld levélkék ölelték körül. Belőle csak egy volt a világos, arra termett, hogy szép legyen, és boldog békességet sugározzon szét az erdőben. A Hold Leánya lenézett, látta a virágot, megvigasztalódott, aztán megkeményedett tekintete, az éji pillangókat és aí dcalos madarakat elküldte, aztán visszalépett a holdfénybe. Lelkének visszhangja örökre ott maradt az erdőben, ha az emberfia arra járt, meghallotta, és könnyekre fakadva távozott, és mindig kísértette a sosem látott leány emléke. S a leány továbbment, sok helyütt szolgáltat békét és gyógyulást még ez éjszakán, amikor a telihold tányérja szélesen mosolygott az éjben. Általában nem avatkozott bele az emberek dolgaiba, de ezt alkalommal kivételt tett: megállt egy fiatal fiú mellett, és összeragasztotta a szíve helyén levő kőkoporsó-törmeléket, a benne fekvő lelket pedig életre keltette, aztán a kőszarkofágba belehelyezte a művészet lantját, majd távozott.

írta: Gruntczekasky Adamov