Az Ártatlan Csillag

Vöröslött az ég aznap hajnalban. A szél szelíden fújt be a rácsok rései között. Szinte már az arcáig ért a hűsítő fuvallat. Mélyet lélegzett, hogy egy pillanatra a cella poshadt levegője helyett érezhesse a szabadság bódító illatát. Ezt a lélegzetét másodpercekig bent tartotta és lehunyt szemmel várta a lég következő frissítő löketét. Ám kénytelen volt beletörődni abba, hogy nem lesz legközelebb. Kinyitotta a szemét. Lelki nyugalom tükröződött benne. Lenézett a kezében lévő papírosra és tollra. Végigolvasta újra a lejegyzett szöveget.

„Furcsa milyen szépnek tűnnek a dolgok, ha tudod, utoljára csodálhatod meg őket. Ha tudod, számodra elvesztek. Ma éjszaka az eget néztem. Ezernyi csillag ragyogta be utolsó estémen a világot. Némelyik nagyon erősen világított, némelyik pedig haloványan pislákolt. Néhánynak sárgás színe tündökölt, néhány pedig fehér vakító fényárt küldött a földre. De mind csodálatos volt. A bátyám egyszer mesélte, az éjszakai csillagok az igazságtalanul meghaltak emlékei. Akárhányszor egy ember a sors által megírtnál hamarabb hal meg, valamilyen eszement őrült értelmetlen okai miatt, egy újabb csillag csillan meg az égen. Talán én is kapok egy csillagot. Nem kell nekem túl nagy, csak egy pici halovány szikra, mely emlékeztet téged halott szerelmedre. De meg kell ígérned valamit. Életed nem fogja rövid boldogságunk démona örök árnyékba borítani. Meg kell ígérned, hogy rendes életed lesz és majd, mikor a halál közelít életed alkonyán feléd, tiszta szívvel mondhatod: Nem bánok semmit. Én is ezt mondom most, hogy már biztos végzetem. Remélem, hogy pirosló arcod még egyszer láthatom rövid életem végén. Szeretlek mindörökké.”

Ekkor két marcona alak állt a rácshoz. Az egyik kulcsai közt kutatott, a másik őt figyelte. Úgy tűnt az őr nem csak a szokásosat érezte. Arcmozdulataival tudtára adta, hogy ő még várna a kivégzéssel egy rövid időt. Előtte még szeretne egy-két dolgot művelni a rabbal. Az undorító mosolytól hányinger fogta el. Sose fordult meg a fejében, hogy férfiakkal is élhetne. Egyszerűen undorodott a gondolattól. Természetellenesnek tartotta.
Szavak nélkül zajlott a mozdulatsor, mely a cellából kivezető útját jelentette. Felállva a levelét a kulcsos őrnek a kezébe nyomta.
- Bízhatok benned? – kérdezte.
- Persze, nem kell félned, megkapja. - nyugtatta meg őt.
Csendben haladtak tovább. Lassan mentek. Gyenge volt már szegény és a 3 hónapos fogságtól jócskán lefogyott. Bár nem mondták ki, mindkét őr tudta a láncok és a béklyók szükségtelennek. De ő nem erre gondolt. Képzelete abba a csodálatos estébe vitte vissza, mely élete legboldogabb pillanata volt. Abba a forró nyári estébe, amikor megismerte levelének címzettjét. Emlékezett minden szóra, mozdulatra, csókra. És emlékezett a boldogságra is. Igen, a boldogság ama rövid pillanata tisztán élt benne, ami miatt csak keserűség jutott számára. A vöröslő nap fénye csillant könnyes szemében. Álmából a tömeg moraja ébresztette fel.

Fellépdelt az emelvényre. Várta, hogy a hóhér a nyakára akassza a kötelet. Eközben egy arcot keresett szemével a tömegben. De nem látta sehol. Ám ekkor a nevét halotta.
- Elizabeth Robertson! – Egy köpcösen álló alacsony ember felé fordult. Ő volt a helyi bíró.
- Önt halálra ítélte a Louisiana-i bíróság az alábbi vádpontok alapján. Megrontott egy 16 éves helyi lányt, aki kérte, hogy nevét ne említsék… – halk morajlás hallatszott a tömegben. A bíró megvárta, míg újra csend lett. – És ezzel együtt elkövette a fajtalankodás bűntettét is, melyet vallásunk törvényei szigorúan tiltanak.
- És ezzel kinek ártottam? – hangzott elkeseredett kiáltása a bitófa felől.
- Az Istenünknek! – hangzott a felbőszült válasz.
- Ha a ti Istenetek képes ezért kiűzni ebből a világból, majd találok magamnak másikat, akiben hihetek! – Mindenki elnémult e szavak hallatán.
- Az ítélet végrehajtására – folytatta, ügyet se vetve már a lányra. - az Úr 1817 évének szeptember tizenegyedik napján került sor. – És azzal a hóhérra nézett. Az pedig engedelmesen meghúzta a kart. A kötél, mely eddig lazán lógott le a keresztfáról, megfeszült és vadul himbálódzni kezdett. Ám mindez néhány másodpercnyi kilengés volt. Még pár percbe telt, mire a teljesen függőleges és mozdulatlan állapotba került. Ezután az emberek hamar oszladozni kezdtek. Vége volt a mulatságnak.

Még aznap este egy lány állt a csillagos ég alatt. Egy levelet szorongatott jobb kezében. Szerelme levelét. Csendben fürkészte az éj sötét égboltját könnyes szemével. Tekintete az ég nyugati részén állapodott meg. Hatalmas fájó sebébe az öröm csöppnyi gyógyszere került. Megtalálta csillagát.

Vége