Átváltozás

... A lány körülnézett, de nem látott senkit. Az erdő csendesnek tűnt, nem látott mozgást, nem hallott semmiféle neszt vagy zajt. Ijedt tekintete fáról-fára vándorolt, amint fürkészte a veszélyt. Lassan kezdett besötétedni. Az árny úgy kúszott lefelé az égből, mintha vastag fekete rétegbe burkolózna az erdő. Ahogy egyre sötétebb lett, az erdő megélénkült; az állatok kibújtak a vackukból élelem után kutatva, az erdőt ellepték a sárgán izzó szempárok.

A lány egyre jobban kezdett félni. Nem tudta, mihez kezdjen, merre tartson. Apjától tanulta kislány korában, hogy ha folyamatosan csak északnak halad, kijut az erdőből. Viszont tudatában volt, hogy éjszaka semmi esélye, így hát menedéket keresett magának, ahol meghúzhatja magát. Centiről-centire botorkált az éj leple alatt, a sűrű feketeségben nem látott semmit, csak tapogatózott. Lassan elért egy nagy odvas fa törzséhez, amit megfelelő menedéknek talált. Bekuporodott a fa korhadt törzse alá és várt. Hallgatta az erdő hangját, a vinnyogásokat, az apró neszeket, amik a rágcsálók hallattak magukról, amint élelem után kutattak. A lány felhúzta mellkasához a lábát, kezével szorosan átölelte, így védekezve az erdőtől. Egyre elkeseredettebb volt, nem lett volna szabad egyedül neki vágnia az útnak, de nem volt más választása.
Lassan megszokta az erdő állatainak hangját, és mély álomba szenderült.

Pár óra múlva lassan kinyitotta a szemét. Még mindig éjszaka volt, de most az erdő csendesebbnek tűnt. Ahogy hozzászokott szeme a sötétséghez, valamin megragadt a tekintete. Először nem tudta eldönteni, hogy mi is lehet az, de egyértelműen vonzotta; olyan sárga volt, mint a nap, de a napnak nincs vörös karimája. Ennek viszont volt. Az egyik közeli bozótban látta meg azt a valamit, aztán ahogy egyre jobban kezdett felébredni, világosan látta, hogy egy sárgán izzó szempár fúródik az ő szemébe. Testet vagy arcot nem látott, a sötétség és a bozótos mélye eltakarta a lényt. Csak a szeme verődött vissza a Hold fényében. A lányt elfogta a rettegés. Nem tudott hirtelen mire gondolni, nem tudta, milyen állattal van dolga. Ilyen szempárt még sohasem látott, a vörös karikák az izzó sárga írisz körül...
A szempár folyamatosan figyelte. Aztán a valami lassan elkezdett növekedni. Mintha felállna, kiegyenesedett, és a lány legnagyobb meglepetésére egy emberi alak kezdett kirajzolódni előtte. De a szempár továbbra is a lányt figyelte. Élénken, kíváncsian, éhesen...
A lány mozdulatlanná dermedt, talán még levegőt is elfelejtett venni. A különös férfi lassan megindult a korhadt fa irányában, mely lábánál a lány lapult. A lány úgy ítélte meg, mint ha egy fiatal férfi lenne, talán még fiú, de nagyon magas és kecses a mozgása - minta nem is járna a földön, hanem lassan siklana.

Nem ment gyorsan, inkább kimérten, meggondoltan. Pár perc elteltével - ami óráknak tűnt - odaért a lány elé, majd leguggolt, és a tekintete mélyen belefúródott a lányéba. Közel hajolt hozzá, és beszívta az illatát, miközben a lány lélegzetvisszafojtva várta a férfi következő lépését.
Pár másodpercig a férfi csak nézte a lányt, jó alaposan szemügyre vette az arcát, a nyakát, amit hosszú haja félig eltakart.
Aztán, mint derült égből villámcsapás hirtelen és nagyon gyorsan a férfi kivillantotta hegyes szemfogait és a lány márvány sima bőrébe mélyesztette a nyaki ütőeret keresve. A lány próbált szabadulni, de a vaskezek körbezárták, mint ha kővel szorították volna. A lány érezte, amint testéből eltávozik a vér, és egyre gyengébb lesz. Várta már a halált, várta már a megkönnyebbülést, de a halál nem jött el. A vámpír ugyanolyan gyorsan elengedte a lányt, ahogy megragadta, és három lépést hátrébb ugrott. A szája sarkán még csorgott a lány élénkpíros vére.
A lány nem értette az egészet, tudta, ha elkapják, megöli, de az itt életben hagyta. Lehet, hogy csak későbbre hagy magának élelmet – gondolta.
A férfi megtörölte az arcát, majd visszament ahhoz a bokorhoz, amelyikből előjött. Letelepedett és ugyanolyan mélyreható tekintettel fürkészte áldozatát, mint nemrég.

A lányban feltámadt az élni akarás. Olyan erővel rohamozta meg az érzés, amit nem tudott mihez hasonlítani. Élnie kell! Tudta, hogy túl sok vért vesztett és semmi esélye elfutni vagy szembeszállni vele – de akkor is meg fogja próbálni. A nyakára szorította a kezét, ami erősen lüktetett a fájdalomtól és felállt. Kis híján összeesett, nagyon gyenge volt és homályosan látott; de a szempárt még mindig látta. A férfi nem mozdult, figyelte a lány minden rezdülését, minden mozzanatát – de nem mozdult.
A lány lassan megkerülte a fát és elkezdett előre botorkálni, pár lépés után viszont négykézlábra esett. Hátranézett, de a szempár még mindig ugyanott volt. Nem értette, mit akar tőle, miért nem öli meg, miért hagyja elmenni. De nem is érdekelte, elhatározta magában, hogy addig fog küzdeni az életéért, amíg csak lehetséges. A seb elkezdett iszonyúan égni, mintha tüzes vasat dugtak volna bele, azt hitte, megőrül a fájdalomtól. Próbálta elterelni a gondolatait, és előbbre haladni, próbált erőt gyűjteni. Nagyon lassan haladt, és a férfi követte. Mindig hagyta a lányt előrébb menni, a nyomában maradt, de nem bántotta. Két óra földön való kúszás után és a sok vérveszteségtől a lány feladta a harcot, és összeesett.
A férfi odament hozzá, karjába fogta, majd magával vitte.

Ne tudta, mennyi idő telt el, és nem tudta, hol van. Csak annyit érzett, hogy a teste átváltozik, valami más lesz, hallott hangokat, de az nem az erdő hangja volt már. Nem nyitotta ki a szemét, azt hitte, ha kinyitja olyan dolgot lát, amit nagyon nem akar. Emlékezetébe vésődött a vámpír tökéletes, ámde félelmetes arca, az izzó sárga szempár, és halvány emléke volt arról is, hogy valaki lágyan átkarolja és elviszi valahová.
Napokig feküdhetett úgy, a nyakán lévő seb marcangolta a testét, a lángolás lassan hagyott csak alább. Egyre élesebben hallotta a hangokat, minden apró neszre oda figyelt, azokra is, amikre ez előtt nem volt képes. Hallotta, hogy valaki van mellette, de szívdobogást nem hallott. Különös – gondolta. Hallania kéne a szívverését is, ha a többi apró neszt is hallja. Koncentrált, de nem hallott szívverést – csak sima, egyenletes légzést.
Még egy nap eltelt, és a fájdalom teljesen eltűnt. A hátán feküdt, a szeme még mindig csukva. Kinyújtotta a kezét, megtapogatta a földet. Friss, puha füvet érzett a tenyerénél, a nap melegen cirógatta az arcát, hallotta, amint a madarak énekelnek. Aztán hirtelen furcsa dolog történt – egy utolsó hatalmas dobbanással a szíve leállt. De ő nem halt meg, nem történt semmi és nem érzett semmit. Nem dobogott többé a szíve.

Lassan kinyitotta a szemét. Látta az eget, mely olyan kéken ragyogott, mint a legtisztább óceán. Felült. Egy gyönyörű, virágzó tisztáson volt, mellette kis patak csörgedezett, körülötte az erdő, ami most már egyáltalán nem tűnt veszélyesnek.
Pár méterrel arrébb tőle a férfi állt, nekidőlve egy fának, és őt figyelte. Egyáltalán nem volt ijesztő, a szeme még mindig sárga volt, vagy inkább borostyán színű, és eltűnt a vörös karika. A férfi lassan odasétált a lányhoz, és belelézett annak sárgán izzó szemébe.

- Te mostantól a párom vagy – közölte a férfi kecses hangon.
A lány ráemelte tekintetét, és hatalmas szomjúságot érzett.
Szomjas volt, de nem a vízre, azt nem kívánta, valami mást akart a szervezete.
A férfi felhúzta a lányt maga mellé, és megfogta a kezét.
- Szomjas vagy? – kérdezte.
- Igen – felelte a lány, meglepődve, hogy mennyire megváltozott a hangja. Valahogy szebb lett.
- Akkor Vadásszunk! – mondta a férfi és kézen fogta a lányt, majd bevetették magukat a sűrű erdőbe…