Áramszünet

A vihar csak pár percig dübörgött, mostanra átáztató zápor maradt csak belőle. A villámok hegyes tüskéi átszúrhattak valamit az elektromos hálózat szövevényes rendszerében, mert a lakásomban kialudt a világítás. Áramszünet! Ritka, de kellemetlen időszak, a civilizáció kéretlen kérdése, hogy: „emlékszel még, amikor nem volt még áram sem?”
- Emlékszem! – válaszolok könnyedén, mert imádom a gyertya és a petróleumlámpa sárgásan meleg fényét. Tartok is mindig ezekből itthon, és mivel a dohányos is vagyok, a sötét nem ért felkészületlenül. Gyújtóm fényénél megkerestem a parafin rudakat, és már is gyertyafény táncolt a polcokon. Minden, amivel az estét ki akartam tölteni áramfüggő, így nem tehettem mást, kinyitottam egy üveg bort, és elővettem a könyvemet. Nem olvastam még erotikus művet, de ez tetszik. „Nem tudni mi ez, a csak a pillantás súlyával mérhető, édesen borzongató energia, ami átütve a levegő szigetelő rétegét, szavak nélkül kelti fel a vonzalmat férfi és nő között.” olvasom éppen ezt a részt, amikor kopognak.

Van csengőnk is! Mondom magamban, de egyből eszembe jut, hogy most az sem működik. Bosszankodva, hogy nem tudom meg mi lesz azzal a férfivel és nővel, megyek ajtót nyitni.
- Ne haragudjon, de elment nálam az áram és ki is zártam magam. – mondja az ázott lány az utcából. Két kezével a vállait fogja, haja egy csutak víz, látható, hogy fázik.
- Gyre be! – tegezem le egyből, az öregebb jogán. Egy kicsit el is gondolkodom ezen, hiszen nincs is akkora korkülönbség, én 29 vagyok, a lány talán 21. Ez lenne a magázásnyi távolság oka?
- Szia! Én Tamás vagyok! – nyújtom kezem.
- Szia! Hajnalka vagyok! – tegez vissza szerencsére, de oly bájos hangon, hogy megremeg a titánból öntött bensőm.
- Ülj le! Kérsz egy pohár bort? – kérdezem, mint egy udvarias vendéglátó, pedig elegem volt mára mindenkiből. Talán ha nem ennyire kedves hangú ez a nedves lányka, aki Hajnalka, lehet, hogy hívok egy lakatost, és úgy intézem, hogy mihamarabb visszatérhessek a könyvemhez. De volt ebben a lányban valami, ami a barátságosnál kedvesebb, a bájosnál édesebb.
- Köszönöm, de most valami erősebb jobban esne! – mondja, de hangja oly lágy és esdeklő, hogy nem tudok ellenállni, szolgaként megyek a bárszekrényhez.

Boromat eltüntetem, csiszolt poharakat veszek elő, jeget hozok, és Whisky-t töltök.
- Parancsolj! Itt az erősebb. – adom át, a szépen csomagolt italt.
- Köszönöm! – egyből belekortyol, de mint egy kislány, csak aprókat és közben arcát a rácsodálkozás tölti el, pedig biztos nem először iszik ilyet.
- Ez nagyon finom! - mondja, és kicsit feloldódva a lábait maga alá húzva elhelyezkedik a fotelban. Megfeledkeztem a lámpafény hiányáról is, annyira a lány hatása alá kerültem. Átrendezem a gyertyáimat, teszek még egyet az asztalra, és Hajnalka köré is egyet-egyet, hogy körülöttünk legyen nagyobb fény.
- Tudod én annyira szerencsétlenke vagyok, szinte mindent elrontok. – mondja, és a mondat végére már szipogni kezd. Most egy kissé nagyobbat kortyol, majd italát leteszi az üvegasztalra, de csak azért, hogy arcára tapaszthassa kezeit bánatában. Megáll a kezemben a pohár. Hajnalkát nézem ezt az angyalkát a gyertyafényben, ahogy belehüppenget az estémbe. Magamat ismerve, a legvalószerűtlenebbet teszem. Mellé ülök a karfára, gyengéden, de csak barátilag átölelem, és vigasztalni kezdem.
- Látod nem is vagy annyira szerencsétlenke! Átjöttél hozzám, és én majd segítek! – próbálok meggyőző lenni.

Érzem, hogy teste hideg a nedvességtől. Én barom! Eszembe se jutott, hogy valami takarót, vagy kabátot adjak rá.
- Te biztos fázol! Hozok neked egy takarót! Rendben?
- Inkább valami száraz ruhát hozzál, kérlek! – szipogja. Eddig a halvány fény miatt nem láthattam, de így közelről egyértelmű, hogy reszket.
- O.K! Hozok valamit. Mit hozzak neki? Töröm a fejemet, de csak egy szabadidő nadrág és egy összement hosszúujjas póló jut az eszembe. Előszedem és átadom neki.
- Tessék! Biztos nem a méreted, de szárazabb, mint a tied.
- Kösz! Diszkréten kimegyek a konyhába egy gyertyával, hogy átöltözhessen. Hogy eltöltsem az időt, az edényeket rakom el, de egyfolytában rá gondolok.

Minden lány, akit ismerek, valahogy nem is nőies hozzá képest. Határozott öntudatos nőimitátorok csak, kérges férfias lélekkel a női burokban. Ő annyira finom és jó értelemben egyszerű lélek, hogy elgyengülök minden kis moccanástól. Édes merengésemet vízcsobogás hangja szakítja meg. Mi ez? Kimegyek. Nyitva a fürdőszoba ajtaja, a víz alatt áll. Egy gyertyát a mosdó, egy másikat a kád szélére helyezett.
- Bocsi, nagyon fáztam! Kérlek, hozz egy törülközőt! – miközben ezt szavakkal mondja, teste is bocsánatkérően biccent felém. Ezt a mozdulatot nem lehet leírni, mert arcától, a térde hajlatáig minden részecskéje részt vett egy kicsit ebben a testbeszédben. Annyira kifejező volt, hogy ha, hangosan nem is szól, akkor is értem. Nézem, teljesen megfeledkezve az estleges szégyenlőségről, a törülközőről és magamról. Csak bámulom tehetetlenül, ahogy a zuhanyrózsából folyatja magára a melegvizet, és érzem, hogy kezdek elveszni.
- Most haragszol? – töri meg áhítatomat és nem is próbálja takarni magát, tényleg csak az érdekli, hogy nem kérte az engedélyem a fürdéshez.
- Nem, nem! Semmi baj! – mondom remegő hangon. Lehajtom félbehagyott italomat, de szememet csak a legrövidebb időre veszem le róla.
- De látom, hogy haragszol! Csak így betörtem hozzád és beállok a kádadba, de annyira nagyon fáztam! – és megint sírosra áll a szeme-szája. – Kérlek, ne haragudj!

Nagy levegőt kell vennem. Lehet rá haragudni? Idáig nem tudtam, hogy mi bajom volt más nőkkel. Most állt össze a kép, mert megtaláltam Hajnalkában azt, ami eddig mindenkiből hiányzott.
- Tényleg nem haragszom! Hozom a törülközőt! Visszatérek egy frottír lepedővel. Szétnyitom, és a kezébe adom. Megtörölközik, majd maga köré csavarja, és kilép a kádamból.
- Megdörzsizel egy kicsit? - fordítja felém a hátát. De ezt is úgy tudta mondani! Mindenki mástól, valami kényeskedő selypegésnek hatna, de belőle valami természetes ős nőiesség árad. Nem akar ő se több, vagy más lenni, erősebbnek vagy magabiztosabbnak tűnni, mint amilyen. Egyszerűen magát mutatja.
- Megdörzsizlek! – mondom, de az én számból nagyon furcsán hangzik ez a szó, el is mosolyodok magamon. – Gyere, ülj ide a kád szélére.
- Jaj de nagyon jó!

Leülünk és masszírozom, dörzsölgetem a hátát.
- Tudod, el kell mondanom valamit! Nehogy megint elrontsak mindent!
- Mondjad csak! – masszírozom tovább, de már előre érzem, hogy valami molekulányi jelentőségű dolgot akar mondani, de biztos erős átéléssel.
- Amikor ma este kiszaladtam a villanyórához a sötét miatt, és becsukódott mögöttem az a vacak ajtó, mehettem volna másik szomszédhoz is segítségért.
- Értem! És…?
- Hát nem érted? Én hozzád jöttem, pedig öt házzal arrébb lakom, de te vagy a legaranyosabb pasi a környéken. Azt sem tudtam, hogy itthon vagy-e, csak reméltem, és azt éreztem, hogy nálad jó lesz. Érted már? – mondja csodálatosan kedves hangján, ami belém kúszik a fülemen át, szétárad bennem, valami rég elfelejtett zsongó melegséget keltve minden részemben.
- Értem! – de hangom reszket, ahogy belsőm is, teljesen elgyengültem.

Megfordul, szétnyitva a törülközőt az ölembe ül, majd átölel a fürdőlepedővel befedve minket.
- Ugye már egy icipicit sem haragszol? – testének meleg párás illata áraszt el, apró csókot ad a szám szélére és talán ma először mosolyog. Végem van! Valamit akarok mondani, de az első hang a torkomba szorul, és a többi nekiszalad, hang karambolt okozva a gégémbe. Zavarodottan köhécselni tudok csak.
- Hozok valamit inni! – áll fel rólam, a törülközőt a nyakamba hagyja. Utána nézek, most látom először ruha nélkül hátulról. A gyertyák sárgás vörös fényében látom testének íveit, ahogy átmegy a szobán. Nézem, ahogy kitölti az italt, minden mozdulata finom és gyengéd. Felemeli a poharat, azután még is visszarakja.
- Tudod mit? – folytatás helyett, két háromágú gyertyatartót tesz a bárányszőrből összevarrt szőnyeg oldalaira. Olyan természetességgel mozog meztelenül, hogy kétségem sem maradt arról, hogy minden, ami történik, a lehető legjobb. Lefekszik a puha szőnyegre, kezében az italommal. Egy ókori palota hangulat költözik a szobába. Táncoló lángocskák fényében a fekvő mezítelen lány, pohárral a kezében.
- Gyere! Kész az innivalód! – nyújtja felém a száz szikrával csillogó kristályt.

Férfiúi tartásom utolsó páncéldarabkája is lehullik. Feledek minden magamnak állított szabályt, hagyom, hogy végleg behálózzanak. Leveszem én is a ruháimat, melléfekszem, és könyökölve kortyolgatok, közben nem szólalunk csak egymás szemébe nézünk. Meg – meg itatom őt is. Elfogyott az ital, lerakom magunk mellé a poharat. Összefonódunk, és csak csókoljuk egymást, de csak olyan lassan, mintha egy életen át tartó szeretkezést kezdenénk most el. Annyira odaadóan simul hozzám, mintha, már évek óta ismernénk egymás érzéseit. Nincs benne semmi tartózkodás, semmi feszültség, csak a tiszta vágy. Kibontja karjaink csomóját, és a poharunkból kivesz egy kövérebb jégkockát. A hátára fordul, a fagyott tömböcskét a mellei közzé teszi.
- Kérlek, kérlek! Borzongassál egy kicsit! - a szokatlan kérés most annyira nem váratlan, hogy szinte magamtól is tudtam volna, hogy merre és hogyan mozgassam a hideg jégdarabot. Három ujjammal megfogom a tömböcskét és elsőnek melleinek vonalát rajzolom körbe. Hajnalka becsukja a szemeit, száját szűkre szorítva sistergő hangokkal vezeti a kezemet. Csigavonalban közelítek a feszes halmok közepére, egyszer az egyiken, azután a másikon körözve. A bimbó korongokhoz érve, a sistergő hangok erősödnek, kezét ökölbe szorítva állja és élvezi a hűvös simogatást.

Az áttetsző kocka hat lángocska fényét gyűjtötte össze, és mint egy világító jégdarab csúszkál a libabőrös testen. Válla és nyaka hajlatain át, a szája dudoráig tolom a hidegeget. Megnyalja a csöpögő jeget, megnedvesítve sziszegéstől kiszárad nyelvét. Lejjebb szánkázok, köldökét írom körbe, majd lába köze hajlatainak és dombocskáinak a környékét hűvösítem. Egy kiolvadt vízcsepp legördül a középső vágaton, de csak lassan, komótosan, meg – meg pihenve a rövidre nyírt szőrpihék tövében. Izmai megfeszülnek, félig felülve élvezi végig a lassú borzongatást. A felére olvadt jégdarabbal combjai belső felére kalandozok. Most már nem állhatja meg hang nélkül, mélyről induló hörgésekkel dicséri az olvadó jégtömb útját. Mostanra már én nem bírom tovább, nyelvemmel kell éreznem, ízlelnem a dombok és az ajkak környékét. Combjai közé fekszem, térdeit kissé feltolom, és alulról felfelé lassan végig szántom a szárnyacskák aljától, egész a csikló meggypiros hegyéig. Kicsit kivárok, amíg a feltörő sóhaj jelzi, hogy jöhet a következő mozdulat. Lassan, de gyorsulunk, a lágy nyelv érintéseim csak olyan gyengédek maradnak, mint az elején. Fokozza a tempót, nyelvem szinte már trallalázik, majd két kezével a hajamba markolva magához húz, lábait az égnek emelve, kiabálva elélvez. Engem is az elégedettség tölt el, látva az élvezettől mámorosan rángatózó Hajnalkát. Melléfekszem és még néhány sóhajtás után magához von, és úgy falja a csókjaimat mint akit még soha nem kapott.

A lihegéstől hűvös szája és nyelve köszönti az enyémet, azt, ami az előbb azt a fergeteges gyönyört elhozta neki. Miután beteltünk ajkaink élvezetével, rám ül, kezével magába segít. Föl – lemozogva egyre mélyebbre enged, amíg teljes hosszában be nem fogad. Ekkor egy kicsit megállt, nagyobb súlyt helyezve altestére, és csak apró előre –hátra mozgásokkal dörzsöli magát hozzám, élvezve szervem végének belső ingerlését. Ujjainkat összefonjuk a levegőbe, hogy egymást itt is érezzük, és lassan mozogni kezd. Ebben a pózban teljesedett ki végső „leigázásom”. A földön fekszem, felettem, pedig győzelmi kört lovagol a nőiesség. Hogy legyőzöttségem érzését fokozza, szemeit becsukja, és érzem, hogy most csak a saját öröméért dolgozik. Persze kellemes vereség az ilyen, remélem, hogy még sok csatát veszthetek így el vele. Tudja, vagy reméli, hogy kitartásom megengedi, hogy most még önző legyen. Nem érdekel, sőt testének lelkének önfeledtsége átszáll rám is. Nem számít már a teljesítmény, eltűnnek a falak, a világ egy pontban egyesül, bennünk. Most már nem a földön vagyunk és szeretkezünk, csak egy termékenységi táncot járunk, a teremtés szellemeinek birodalmában. Lélekké átalakult testünk érzi a kozmikus ritmust, érintéseink váltják a koreográfiát.

Ebben a világban nincs idő, nincs anyag, csak egy Hajnalka nevű meleg felhőt érzek magam mellett, amely egyre jobban közelít és az utolsó ütem után, összeolvad velem. Apró keserűséggel, de még is boldogsággal telítve térünk vissza a testünkbe. Csak fekszünk, egymást nézve, mosolygunk, még mindig, vagy újra, nem tudom, de egyik kezünk szorosan fogja a másikét. Nem tudok, nem akarok teljesen felébredni. Valahogy ágyba kerülünk, miközben készülődünk, visszakapcsolták az áramot, de nem is vettem észre, hogy mikor. Egymást átölelve alszunk el. Hajnalka és a hajnal ébreszt.
- Jó reggelt!
- Szia!
- Képzeld, egy nagyon szépet álmodtam veled! – mondja mosolyogva.
- És mi volt az a szép?
- Nem tudom, arra már nem emlékszem, csak te voltál benne és minden olyan jó volt és szép!
- Ez nagyon érdekes! – mondom igen kevés meggyőződéssel a hangomban.
- Most miért? – bújik hozzám. – Szerintem nem az a lényeg, hogy mi történik, csak az, hogy mindent szépnek és jónak lássunk! Nem?
- De igen! Teljesen igazad van! – magamhoz szorítom. Nagyon odavagyok érte.