Apróság

A történetek kedvelt szófordulata, hogy bocs, a hosszú bevezetőért, és az is, hogy amit leírok, megtörtént eset. Mindkettőhöz csatlakozom. Akkora horrorra azért ne számítsatok. Velem tizedannyi, századannyi se történt, mint a Nagy dobás főhősnőjével, ezért is tettem már túl magam rajta annyira, hogy most le tudom írni nektek. Viszont ahhoz elég volt, hogy talán egy picit sejtsem, mit érezhetnek az igazi komoly áldozatok. 12 éves voltam, de szerettem azt mondani, hogy már 13 vagyok. És egyébként is, rendelkeztem az összes olyan tulajdonsággal, aminek alapján az ekkora lányokat kis hülyének szokás titulálni. Elölről-hátra hátulról-előre ismertem Miriam Stoppad: Tinilányok könyve című remekművét, a szexről szóló részeket pedig még a mai napig is tudom fejből. Rengeteget ábrándoztam fiúkról, szerelemről, és egyszer már titokban elmentem kifestett szemmel a közértig meg vissza. A nyár utolsó két hetében a rokonságból néhány család közösen kibérelt egy parasztházat egy kis faluban.

Szép volt a környék, nagyokat kirándultunk. Az erdő közvetlenül a ház mögött kezdődött, igazi mesebeli tájon érezhettük magunkat. Mintha egy képeslap közepén töltöttünk volna el két hetet. Többen is voltunk gyerekek (hű de dühös lettem volna, ha valaki gyereknek mer titulálni!), nagyon jól elvoltunk. Annyira jó volt, hogy egyre többször felejtettem el, hogy nekem igazából most fölényes, unott arcot kellene vágnom. A hétvégére az volt a terv, hogy elmegyünk a közeli városba strandolni, és hogy ne kelljen korán visszaindulni, ott is alszunk. Belőlem előbújt a kamasz, kijelentettem, hogy márpedig én nem megyek sehova, de ne féltsenek, jól elleszek egyedül a házban, nagy vagyok már. Rám hagyták, maradhattam. Erre (bánatomra) a bátyám, és az egyik unokanővérem is úgy döntött, marad. A szombat úgy eltelt, mintha mi sem történt volna. Tényleg jól elvoltunk, fölmásztunk a hegyre, kártyáztunk, melegítettünk magunknak ebédet, és élveztük az önálló, felügyelet nélküli emberek életét.

Délután én úgy döntöttem, most már elég a nagy társaságból. Hanyagul csak annyit mondtam, hogy elmentem sétálni, sziasztok. Nem is vártam meg, milyen arcot vágtak. Csini voltam, illetve annak gondoltam magam épp. Tornacipő volt rajtam, egy akkoriban – szerintem – menőnek számító biciklisgatya, meg egy póló, amit nagylányosság kedvéért csomóra kötöttem a cicim alatt. Nem volt határozott célom, azt gondoltam, megyek egy kicsit a főúton, aztán majd valahol lefordulok a turistaútra, és egy kirándulok egyet az erdőben egyedül. Azóta rengeteget rágódtam már magamban ezen, és igenis biztos vagyok benne, hogy tényleg csak sétálni akartam, és tényleg egyedül. Nem ismerkedőtúráról volt szó, annak ellenére sem, hogy az akkori fogalmaim szerint csinos és szexis akartam lenni. Mentem a főúton, már kezdett szürkületre fordulni a délután, gondolkodtam, merre tovább. Épp az fordult meg a fejemben, hogy ez kezd uncsi lenni, és talán lassan vissza kéne fordulni, amikor egy jó erőst ütést éreztem a fenekemen idétlen röhögés kíséretében. Egy focilabdával találtak el. Egy csapat nálam két-három-négy évvel idősebb fiú jött mögöttem, és szemmel láthatóan jókedvük volt. Persze, eljöttem a falu végén lévő focipálya mellett, biztos onnan jönnek ők is.

Gyorsan olyan megvetőre igazítottam az arcvonásaimat, amilyenre csak tudtam, végigmértem őket, aztán visszafordultam, és mentem tovább. Hű, most mi lesz! Csak mentem. Jó messze voltunk már a falutól, de azért még fél óra séta legalább kellett volna a következő településig. Egyre távolabbról, aztán már egyáltalán nem hallottam a beszélgetést, de nem mertem megfordulni. Óvatosan visszanéztem, hogy jönnek-e még utánam, de nagyon megbántam. Mert egyikőjük bizony jött.
- Hé, várj már meg! Bocs a labdáért, véletlen volt!
- Aha, hello. – Sokkal inkább volt ez valami mormogás, mint értelmes köszönés, de megálltam és megvártam.
- Béla vagyok, itt lakom. Tegnap volt egy buli nálunk, hogyhogy nem jöttél át?
- (Úristen, hogy hívhatnak valakit Bélának? Még jó, hogy nem Aladár, vagy ilyesmi..) Nem tudtam, hogy buli van, meg nem is ismerek itt senkit.
- Na, mostmár engem ismersz. Megmondod, hány éves vagy?
- 13 múltam (!).
- Én 17 vagyok.

Persze a srác kíváncsi volt, meddig sétálok, merre megyek, és erre nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán azt mondta, hogy menjek el vele, épültek szép házak a hegyoldalban, megmutatja, de én inkább vissza akartam fordulni. Visszafordultunk. Akkor már egyre többször próbált meg átkarolni, én meg egyre sikertelenebbül próbáltam hárítani. És akkor kérdezett egy furcsát.
- Na, mondd meg gyorsan, milyen dezodort használsz!
- Minek?
- Mondd csak meg! Mondtam valamit, természetesen nem azt, amit tényleg használtam, azt nem tartottam elég menőnek.
- Jó, veszek neked egyet holnap. Van barátod?
- Persze, hogy van. (Nem volt.)
- És csókolóztál már vele?
- Miért kéne ezt megmondanom? Különben is, hagyjál légyszi békén, most mondtam, hogy van barátom, vedd le onnan a kezed! És most már inkább haza akarok menni, méghozzá egyedül!

Az út jobb oldalán egy patak csordogált. Amikor az utolsó mondat elhangzott, épp egy keskeny hídhoz értünk, ami egy bezárt, fából készült kapuhoz vezetett. Valami tanya lehetett, nem tudom. Elkapta a csuklómat, berángatott a hídon és nekiszorított a kapunak.
- Na, azt kérdeztem, csókolóztál-e már a barátoddal.
- Ne csináld már, engedj el!
- Válaszolj, és elengedlek.
- Jó. Igen. (Nem! Még soha senkivel!) És?
- Ha adsz egy csókot, elengedlek! Hülye is voltam, meg naiv is. Őrülten ciki bevallani, de én tényleg azt hittem, hogy el fog engedni. A csók részemről egy igencsak bizonytalan szájrapuszi volt, amire ő azonnal bejött a számba az egész nyelvével.
- Na! Te is csináljad! Azt éreztem, hogy szörnyű nagy nyelve van. Majdnem elsírtam magam a gondolattól, hogy ez az én első csókom. Pedig mennyit ábrándoztam arról, hogy majd lesz egy fiú, akinek nem tudom milyen lesz az arca, a szeme, de aki nagyon - nagyon kedves lesz, és nem is kell szólnunk semmit, csak nézünk egymásra, és …

Az egyik keze közben arra kellett, hogy lefogjon, de a másikkal benyúlt a biciglisnacim gumija alá, úgyhogy én két kézzel, tiszta erőből szorítottam, és toltam visszafelé a csuklóját. Szabályos szkander lett, de sikerült megakadályoznom, hogy lejjebb menjen. Elkezdtem öklendezni, majdnem a szájába hánytam.
- Így nem lehet csókolózni, te kis hülye! Hú, ez meg de megnőtt! Fölhajtotta a közben kicsomózódott pólómat, kibukkant a bal mellem. Nagyok voltak a melleim. Annyira hirtelen nőttek meg, hogy nem is nagyon tudtam velük mit kezdeni. És akkor úgy, de úgy elkezdtem szégyellni, ahogy még soha. Abban a pillanatban gyűlöltem a mellem (utána még sokáig). Elkezdtek folyni a könnyeim.
- Jesszus, még sírsz is? Na, nem bántalak! Ma megujjazlak, attól még szűz maradsz, aztán holnap is randizunk, és folytatjuk, jó?
- Engedj el, te hülye szemét!

Ez tőlem nagy szám volt, mert sose beszéltem csúnyán. Kitűnő tanuló voltam, szerettem én lenni az osztályban a legjólneveltebb. Egy pillanatra valahogy kevésbé figyelt, hasbavágtam a könyökömmel, kiszabadultam, és elszaladtam. Persze jött volna utánam, de megcsúszott, és majdnem beleesett a patakba. Futottam a már teljesen sötét autóúton a falu sajnos még nagyon távoli fényei felé. Elkezdett szemerkélni az eső, aztán pár perc múlva már szakadt. Hosszú hajam volt, csuromvizes lett, a ruhám is teljesen átázott. És egyszercsak meghallottam a hátam mögött az egyenletes trappolást.
- Hagytad volna, hogy kitörjem a nyakam? Megint elkapta a csuklóm, a következő mozdulattal pedig belökött a bal oldali árokba. Négykézlábra érkeztem. A sötétben nem lehetett látni, de az árokban végig derékig ért a csalán. Azt hiszem, ez volt az egyetlen szerencsém, ezért nem jött utánam. Csípőre tett kézzel végignézte, ahogy kimászom.

Szakadt az eső. Elázva, sírós szemmel, vizes hajjal, és telis-tele piros, csaláncsípéses folttal már nem lehettem annyira szexis látvány, mert nem próbált meg még egyszer elkapni.
- Na, tényleg nem bántalak. Nem is bántottalak, vagy igen? Nagyon féltem, nem mertem ellentmondani.
- Nem, persze, nem bántottál. Visszamentünk a faluba. Nem próbált hozzámérni, hála istennek.
- De aztán szexis legyél ám holnap is! Nyolckor várlak a hídnál.
- Jó, ott leszek. A bátyám és az unokanővérem a konyhában ültek és vártak. Nem mondtam semmit arról, hogy hol voltam, de az unott arckifejezés nem nagyon sikerült. Annyit sikerült mondanom, hogy bocs, eltévedtem.
- Na mi van, ennyire kellett félni a sötét erdőben? Nem válaszoltam. Bementem a fürdőszobába, letusoltam forró vízzel, aztán felvettem egy mackót és a szobában, ami aznap este csak az én szobám volt reggelig bámultam a sötétet.

Szerencsére már csak két napot töltöttünk ott, ami alatt én ki se mozdultam a házból, aztán jöttünk haza Pestre. Nem mondtam el senkinek. Azt gondoltam, ha nem beszélek róla, akkor úgy tehetek, mintha nem is történt volna meg. Évek teltek el. Kicsit benőtt a fejem lágya, találkoztam azzal a fiúval, aki nagyon kedves, és akivel nem kell sokat beszélni, mert elég belenézni egymás szemébe, és tudjuk, mit gondol a másik. Neki elmeséltem három év együttélés után. Most pedig elmeséltem nektek is. A tanulságot nem rágom szájba, illetve, nem is tudom, hogy van-e tanulság egyáltalán. Nekem mindenesetre jól esett leírni.