Angyalok naplója II.

Néztem a csillogó szemeidbe, és nem akartam elmondani, nem akartam elrontani!
Féltem attól, hogy sírni látlak, és nem akartam! Szerettem volna, hogy te mindig boldog legyél mellettem. Soha ne tudd meg milyen érzés szenvedni, s legyőzni a bánatot. Nem akarom, hogy megtudd, mennyi kínt őriz még a szemem fénye, mely kicsordulna, csak egyedül lehetnék! Mindent, ígérem, mindent mi neked fájhat, eltemetnék!
Csak fuss most el, egy kicsit, hagyj egyedül, majd én legyőzöm, mi szívedbe sebeket karcolna, s talán elvéreznél. Szívemből lassan kicsordul az utolsó csepp is érted. Tudom, hogy te sosem kérted. Azt mondták nekem mégis, odafönn az égiek, én téged védjelek! Láthatatlan voltam, de mégis ott álltam melletted, minden nehéz pillanatban, és éreztem, hogy hallod miként suttogom a füledbe az élet titkait. Nem akartam, s most mégis látom elgyengültél...
Könnyeid áztatják arcodnak gödreit, s én szél vagyok, felszárítom minden egyes cseppedet, nehogy gyengének lásson a világ! Felszáradt könnyeid emlékére, én leszek a nap, mely simogatja megtört szívedet.