Alpha Red

Prológ
 
Őszre fordult a naptár, de ennek hetekig nem sok jele volt. Aztán az Ősz, impresszionista festő módjára pasztell színekkel festette át a tájat, amely sárga, piros és barna színekben tündökölt. Végül reggelente vastag köd telepedett a tájra, mely súlyát nem bírták el a sárga falevelek és keringve hulltak alá a fákról, bokrokról. A vonaton ülve voltam tanúja a táj változásának, volt időm szemlélődni, mert nem kötött le semmi, egyre gyakrabban unatkoztam. Egyre gyakrabban kezdett piszkálni valami belülről. Végül ismét kezembe vettem a „tollat”.
 
 
 
 
 
Váratlanul történt az egész. Sosem fantáziáltam sztárokról vagy híres emberekről. Sosem kerestem őket, nem gyűjtögettem cikkeket és képeket róluk. Szégyen vagy nem, de a gyerekszobám fala sosem volt tele a nagymellű énekesnők posztereivel. Elvoltam a kortársaimmal és ez a későbbiekben sem változott. Volt némi problémám az önbecsülésemmel, de azért akadtak barátnők. Ez felnőtt koromra sem változott. Alighanem gyakorlatiasabb voltam annál, hogy elérhetetlen nőkről ábrándozzam, az elérhető hús-vér lányok helyett. Jót mulattam Hugh Grant-en, amikor az akkori barátnőmmel megnéztük a „Sztárom a párom”-at, de sosem képzeltem magam a helyébe. A barátnőmmel más volt a helyzet, többször is kifejtette, hogy hasonlítok Kevin Spacey-re. Nem is tartottunk soká...csak egy álom talmi materializálódása voltam. 
A véletlen sodorta mellém. Az Egyesült Államokba tartottam, hogy megnézzem a Sequoia Nemzeti Parkot. A jegyem eredetileg a turista osztályra szólt, de valamit elbasztak, így már nem volt számomra hely. A Business Class-on viszont volt hely, így a társaság felajánlotta, utaztak ott, felár nélkül. Kényelmetlenül éreztem magam a sok kivagyi majom között, akik közül némelyiknek az öltönye többe került, mint az éves fizetésem, pedig nem kerestem rosszul. Elhelyezkedtem az ülésen, és igyekeztem láthatatlanná válni. Mellettem volt még egy szabad hely. A gép várt...várt... Már e kellett volna indulni, de csak vártunk, anélkül hogy bármi magyarázatot kaptunk volna. Annyit kivettem a stwardess-ek pusmogásából, hogy az egyik VIP utas késik. Aztán beesett az utas, nő átlagos ruhában, hatalmas napszemüvegben. Nem nagyon mertem leselkedni, de annyit láttam, hogy bomba alakja van. Slepp is jött vele, egy szőke nő és egy faszi. Ekkor újabb ribillió kezdődött, mert a sleppjével akart utazni, de sehol nem volt 3 szabad ülés egyben. Kínosan éreztem magam, szinte az ülés kárpitja alá bújtam, a többi utas morgott. Bár nem néztem körbe, szinte éreztem a szúrós tekinteteket. Végül felálltam, és felajánlottam, hogy átülök máshova... Mindegy volt csak induljunk. További 10 perc csetepaté után végül újabb áldozatot hoztam: légiutaskísérők számára fenntartott ülést foglaltam el a mosdók és a konyha közelében, kilátással a WC ajtóra és a másodosztályra vezető csigalépcsőre, de legalább megszabadultam a lenéző-lesajnáló tekintetektől. A böhöm vasdarab már gurult, amikor becsatoltam magam. Felszállás után elkezdték kiosztani az ételt. A stewardess-ektől extraként whisky-t kaptam, méghozzá valami igen menő fajtából. Az magától értetődő volt, hogy a legfinomabb menüből kaptam, amihez egy pohár vörösbor is járt, így köszönték meg, hogy megkönnyítettem az életüket. Kényelmesen elhevertem az ülésen és felkészültem a további 7 órányi repülésre. A figyelmes utaskísérők teasüteményt és rágcsát készítettek oda. Mindent megköszöntem és apró bókokkal viszonoztam. Egyébként továbbra is igyekeztem láthatatlanná válni. A többi utassal volt elég gondjuk, egyik-másik rajtuk vezette le a frusztrációját. Próbáltam aludni, de kezdődött a mászkálás, a természet a nálam szerencsésebb anyagi körülmények között élőket is szólította. Időnként elszundítottam.
 
-Sorry...!
A későn érkező utas ébresztett fel...
-Szeretném megköszönni, hogy átadta a helyét...nem is gondolná milyen fontos...
-Szívesen... 
 
A nő magas volt, trapéz farmert és pulcsit viselt, és magas sarkú cipőt. Az arca kimondottan szép, a haja hosszú, szőke és hullámos. Meleg barna szemek fürkészték az arcom, dús ajkain zavart mosoly játszott. A pulóvere a megfelelő helyeken dudorodott. Kezdett rémleni...igen énekesnő, ráadásul az ismertebbek közül. A zenéje ugyan nem a zsánerem, de a nő mondhatni bombázó, emlékszem pár lengébb ruhában készült fotójára. Meztelen fotók nem készültek róla és a net sem volt tele a magánéletével.
 
-Semmiség, igazán semmiség...
Reméltem, hogy letudjuk a kötelező köröket, és nem szégyenülök meg. Az business class-on amúgy sem éreztem magam túl népszerűnek.
-Szeretném meghívni egy italra…kérem…
Kevés lelkesedéssel kullogtam a gyönyörű nő után, a business class utasainak figyelme megoszlott közöttünk, a nők az éneskenőt, a férfiak engem nézegettek irigykedve. A korábbi ülésemhez vezetett.
-Már megbeszéltem mindent az asszisztenseimmel. Elképzelni sem tudja mennyire fontos volt…! Kérem foglaljon helyet…
 
Kissé meghökkentem, de elhelyezkedtem a sokkal kényelmesebb ülésben. A kisasszonyok whiskey-t hoztak.
-Még egyszer köszönöm! Egészségére.
Csendben iszogattam, az alkalmi útitársam is.
-Ön tudja ki vagyok? -szólalt meg csendben.
-Igen…a híres énekesnő.
-És…? Miért nem rohant le autogrammért vagy kért közös fotót…vagy akármi…
-Azt hiszem időnként a hírességeknek is elege van a rivaldafényből, és úgy akarnak utazgatni, mint bárki más. Úgy döntöttem nem zaklatom…
-Nem is sejti mennyire igaza van…
Békén hagytam, megint csend.
-Sokan gondolják mennyire könnyű az életünk… -vetett véget a szótlanságnak.
-Nem hinném, hogy az lenne… Mennyit is vagy otthon egy évben? Bocsánat… -pirultam el.
Felém nyújtotta a poharát.
-Szia…így kényelmesebb a beszélgetés…
-Szia… -koccintom a poharam az övéhez.
-Hát nem sokat vagyok otthon -folytatja az előbbi gondolatot- Akkor is állandóan edzőterem…tánc…úgy értem a koreográfia gyakorlása…éneklés…stúdió. 
-Nem irigyellek. Tényleg nem…
-Szerintem a te életed se nyugis.
-Nyugisabb, mint a tiéd.
-Akkor ki vele! Mondd el milyen egy napod...
-Általában 6-kor kelek. Reggeli, kávé, ilyesmi... 8-ig bevonszolom magam a melóba. Először letudom az adminisztrációt, aztán nekiállok a munkának. Az adminisztráció olykor az egész délelőttöt elviszi...
-Adminisztráció...?
-Hivatalos levelek, e-mailek, megbeszélések, számlák, könyvelés...
-Elég uncsinak hangzik.
-Az is... Szóval miután letudtam az admint, jöhet a munka. Ha nagyon elhúzódott, akkor előbb ebéd...
-Mivel foglalkozol? -kérdez közbe ismét.
-Mérnök vagyok. Saját vállalkozásom van, egyelőre egyszemélyes. Vannak napok, amikor utaznom kell, többnyire autóval. Ilyenkor van hogy 4-kor kelek és este 10-re érek haza. Ha mégis előbb megyek haza, akkor is sokáig dolgozom...11-ig éjfélig. Vagy tovább.
-Miért nem veszel embereket? Te meg csak számolod a lét.
-Egyelőre így sokkal jobban hasítok, kezelhetőbb is. Majd ha nem bírom veszek fel embereket.
-Jól hasítasz... -pillant rám oldalvást.
-Top menedzserek  irigylik a pénzt, amit összeszedek.
-Most is üzleti út?
-Kikapcsolódás. Két hét. Te jössz!
-Én is hatkor kelek. Bekapok valamit... Marha! – nevet rám amikor kajánul elvigyorodok- A pasik csak arra tudnak gondolni? Szóval reggeli és reggeli edzés. Utána stúdió. Aztán táncpróba. Ebéd után pihenő és masszázs. Délután az énektanárral dolgozunk a hangomon. Este edzés, ha fellépés van akkor odarepülök. Turnék alatt követem a napirendet, csak az utazás szól bele. Na meg ha fotózások vannak vagy ha partira vagyok hivatalos. Olyankor borul a napirend. A tiéd nehezebb.... Az én életem csupa party és csillogás.
-Na ne etess, az emberek nagy része az első hét után bedobná a törölközőt. A te életed nehezebb!
-Neeeeeeem! A tiéd!
Kezdtem kicsit gyerekesnek találni.
-A maga módján mindkettőnk élete húzós, de szívesen csináljuk. -zárom a vitát.
Elmosolyodik.
-Elegánsan lezártad...
 
Meglepően jól elbeszélgettünk, annak ellenére, hogy ő művészlélek és a zene mellett a festészet a kedvence. Elhívta az egyik asszisztense, engem pedig elnyomott a buzgóság A leszálláskor barátságosan intett, majd elnyelte az örvénylő embertömeg. Biztos voltam benne, hogy soha többet nem látom, legfeljebb a TV-ben.
A kirándulgatás a nemzeti parkban hatalmas élmény volt, alaposan kikapcsolódtam. Hazafelé sima repülőn jöttem, mindenféle kalamajka nélkül. 
 
Folytatódott a munka, egy darabig rengeteg dolgom volt, majd pár hónap után lecsillapodtak a dolgok, keveset kellett dolgoznom, ami nem volt nagy baj. Eléggé lefáradtam, de ha a számlakimutatásomra néztem, megérte. A cég számára kötelezően félretett tartalék mellett is 2 évnyi pénz volt a számlámon, és még voltak munkáim arra az évre. A saját megtakarításaimmal együtt bőven volt pénzem nagyobb lakásra. Házról nem is álmodtam, de egy jó helyen lévő sorházi lakás esetleg bejött volna. A sors végül úgy hozta, hogy két lakást vettem. Mindkettő ugyanabban a régi épületben volt, ami valaha egy iparmágnás villája volt, de aztán kisebb lakásokra osztottak. Az egyik földszinti lakás volt saját kerttel, a másik a pontosan felette lévő 1. emeleti lakás. Az adásvétel gyorsan ment, az egyik lakásból kihaltak a tulajdonosok, az örökösök pedig pénzt akartak látni, a másik lakásban lakó néni pedig amikor meghallotta, mennyiért vettem meg a lakást, gyors osztás-szorzás után eladta nekem a lakását és legköltözött a Balaton-parti nyaralójába, meghalni, ahogy mondta. Kirázott a hideg a gondolattól. A két lakást egybe nyitattam és így lett egy két szintes, összesen vagy 200 nm-es lakásom, kerttel. Sok kivitelező ismerősöm volt, így a munkák folyamatosan és gyorsan zajlottak. 
Igazából ő nem is jutott az eszembe, mígnem meghallottam egy számát. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon épp mit csinálhat, merre járhat... De aztán csak megcsóváltam a fejem. Az is szerencse, hogy híres emberrel beszélhettem...
A legnagyobb építkezések és munkák idején kértek fel egy nemzetközi konferencián előadónak, beugróként. Úgy gondoltam jót fog tenni egy kis kikapcs, így elfogadtam a felkérést és mentem Stuttgart-ba. 
 
A konferencia végül nem úgy alakult, az előadásom nagy vihart kavart, és a szünetek is azzal teltek, hogy a kollégákkal vitatkoztam. Volt aki egyetértett velem, volt aki nem. A harmadik napon este már zsongott a fejem a folyamatos vitáktól, így elmenekültem egy elegáns bárba. Kértem egy italt, és csak néztem ki a fejemből, közben reméltem, nem jár arra ismerős. Kivégeztem az italt és nem is terveztem még egyet inni, de újabb pohár koppant az asztalon. Tiltakozni akartam, de a pultos félbeszakított. 
-Az a hölgy küldi...annál az asztalnál.
 
Odafordultam. Egy félreeső asztalnál az énekesnő ült. A ruhája egyszerre volt elegáns és kihívó. Szépen sminkelték, kiemelték a természetes szépségét, bár nekem a repülőn látott „szomszéd csaj”-os megjelenése jobban tetszett. Tartózkodó mosolyt küldött felém.
Felmarkoltam a poharam és az asztalához sompolyogtam. Lesütött szemmel ült, de a tartásán látszott a várakozás.
 
-Elnézést, de mit keres itt egy ilyen szép hölgy egyedül?
Vigyorgott, mint a vadalma.
-Ha megengedi, csatlakozom. 
Továbbra is vigyorgott. A poharam az övé mellé tettem és letelepedtem vele szemben.
-Szia! -a mosolya barátságosnak tűnt, de kicsit zavartnak is, mintha ő se tudná, mi legyen.
-Szia...nem gondoltam, hogy újra összefutunk...valaha is...
-Remélem nem baj...?
-Dehogy...örülök neki...
 
Valójában eszméletlen ideges voltam, ami nem javította a társalgási képességeimet. Ott ült velem szemben egy észbontóan csinos nő én pedig készen álltam arra hogy hülyeségeket makogjak angolul... Szerencsére ráérzett a zavaromra és megszánt. 
 
-Hogy vagy?
-Nem túl jól... Ok...igazából szarul.
Először nehezebben, később a részletekbe menően meséltem neki arról, hogy vesztem össze a szakma felével. Az ordibálásba torkolló és az engem érintő személyeskedést sem nélkülöző viták emlékére szar kedvem lett. Észrevette ezt is.
-Szar a kedved?
-Boccs hogy rádzúdítottam a problémáim
 
Megembereltem magam és vicces sztorikat meséltem magamról, a munkáról. Ő egyre harsányabban nevetett, és titkon azt reméltem nem csak az italtól.
-...ott lógtam, félig vízben, egy kézzel kapaszkodtam...
 
Folyamatosan mosolygott, a mosolygást csak a nevetés kedvéért hagyta abba. A szemei csillogtak a félhomályban. A tekintetem egyre gyakrabban kalandozott a csupasz vállain, a ruhából izgatóan de nem ízléstelenül kikandikáló mellein, az oldalt szinte csípőig felsliccelt ruha által szabadon hagyott combján. Kipakolta a kínálatot, és be kellett valljam: volt mit. Észrevette ahogy a magam szemérmes módján gyönyörködöm benne, de nem neheztelt érte. Időként fészkelődött, de ezt csak arra használta hogy pózoljon nekem (sokan nem voltak rajtunk kívül) és még jobban szemügyre vehessem. Gondoskodott róla, hogy a ruha mindig szabadon hagyja a combját és úgy helyezkedett, hogy a melleiből a lehető legtöbbet mutassa. Olykor elakadt a szavam... Teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, a bár teljesen kiürült, a lámpákat leoltották, csak az asztalunknál égett. 
-Hűha...már hajnali 3...
-Affenébe... -mordultam fel- 6-kor indul a gépem. Lekésem...
-Várj... -nyúlt a telefonja után.
-Mindjárt itt a kocsi, elviszlek...
 
A sofőr tapasztalt és alighanem sokat látott fickó volt, kb. fele annyi idő alatt vitt el szállodáig, mint egy taxi. A cuccaimat 5 perc alatt hajigáltam a bőröndbe és száguldottam vissza. A reptérig tovább tartott az út, 4 után nem sokkal fékezett a kocsi a bejárat előtt. 
-Hogy talállak meg? -szinte azonnal megbántam a merészségem, de nem utasított el.
-Add meg számod...majd én megkereslek.
Bepötyögtem a nevem és a számom a telójába. 
-Gyere... -mondta, és búcsúzóul megöleltük egymást. 
 
Gyorsan becsekkoltam, és irány a beszállás. A nagy üvegablakokon keresztül láttam, ahogy hosszú kabátban és napszemüvegben áll az aulában a sok érkező és induló utas között, és talán engem keres a tekintetével. Gyorsan intettem neki, mire elmosolyodott és eltűnt, mintha soha ott se lett volna. Az alváshiánytól és italoktól kótyagosan foglaltam el a helyem. 
Otthon félholtan hullottam az ágyba. Késő délután ébredtem. A telefonon üzenet várt. A küldő Titty...azaz így írta alá.
-Hazaértél?
-Igen. Most keltem. 
A szám rejtett, nem tudom menteni, csak válaszolni az üzeneteire.
-Legyen jobb a kedved! Majd kereslek még.
 
Idióta mosollyal az arcomon ültem az ágy szélén vagy fél órát. Eltelt két hét, eltelt három hét. Birtokba vehettem az új lakásom. Róla sokáig nem hallottam. Néha lement egy szám a rádióban, vagy olvastam róla egy cikket, de semmi. Igazából nem viszketett az ujjam, hogy írjak neki (igaz nem is tudtam), csak kellemes emlék volt a beszélgetés, amikor kiültem a teraszra és a villa teljesen elvadult kertjének rám eső részét nézegettem.
Kezdtem belakni a lakást, és nyomtam a melót. Egy unalmas délutánon jött üzenet.
 
Ideges lettem, nem tudtam mit kezdjek a helyzettel... Találkozni akar! Velem! Legyezgette a hiúságom, ugyanakkor féltem is... Egy magamfajta senki csak veszthet az üzleten. Idegesen túrtam a hajam. Végül kezembe fogtam a telót. De mit írjak...hogyan... hogy ne tűnjek idiótának?
 
 
 
Csengett a telefon. A hangján ugyanazt a tétovaságot éreztem, mint a bárban a mosolyán. 
-Egy hónapig itthon leszek. Londonban. Ki tudsz ugrani?
-Persze, megoldom. Két hét múlva?
-Oké! Várlak...
-Szuper...
-Ne haragudj, rohannom kell... Majd még írok talán. De mindenképp gyere!
 
Furcsa belső remegés lett rajtam úrrá. Mi ez az egész? Estig járkáltam a lakásban, mint egy ketrecbe zárt állat. Este aztán leültem a gép elé. Fapados járatra vettem jegyet. Rövid böngészés után egy kellemesnek látszó, nem túl drága külvárosi hotelbe foglaltam szállást. Úgy terveztem, hogy csütörtök este megyek ki, és hétfő kora reggel repülök haza. Aztán gondolatban félre tettem az egészet. Legalább látom Londont. Készültem az indulásra, megint üzenet. Rejtett szám.
-Mikor érkezik? -mintha nem is ő írt volna.
-Ma este, 11-kor.
Ennyi. Több üzenet nem is jött. 
 
A gép késett kicsit, a félig üres elővárosi vonaton zötykölődtem a hotel felé, csengett a telefon.
-Nem jöttél...?
-De...most utazom a Brick hill felé.
-Brick hill?
-Ott találtam hotelt. 
-Azt hittem...
-Jobb így...
-Holnap gyere a Fortnum & Masons-hoz. Villásreggeli.
-Oké...
-Lazásba gyere, de azért nézz ki jól!
 
Másnap korán keltem. A hotelben csak teát kértem és egy pirítóst. Megérdeklődtem hol találok ruházati boltot. Normális ingem volt, zakóm nem, de azt nem is akartam húzni. Némi tanakodás és az eladó tanácsai hatására vettem egy jersey pullóvert. Nem volt túl hideg, így csak a hátamra dobtam és összecsomóztam az ujjait. Felpattantam az elővárosi vonatra, majd a belvárosban kétszer is eltévedtem, így jól elkéstem. Rohanás közben azon agyaltam mit is mondok majd, de az előtérben mindjárt lestoppolt az asszisztense, így gond nélkül jutottam be. A jellegzetes tartózkodó mosolyával várt, átölelte a nyakam üdvözlésként. Viszonoztam az ölelést. 
Elégedetten méregetett. 
-Csini vagy... 
-Te is...
-Tetszem?
-Igen. Bejövős ez a "szomszéd csaj" stílus
 
Jó hangulatban telt a reggeli, bár igazság szerint inkább egymással voltunk elfoglalva. Kicsit össze-vissza beszéltem, meséltem az új lakásról, aztán magamról...a gyerekkoromról. A tartózkodás egyre inkább eltűnt az arcáról. A reggeli után csavarogtunk a városban, betértünk a Tate gallery-be és a Brittish museum-ba is. Csinos volt, de nem öltözködött feltűnően. A csípőjéig sem érő felsőjének kapucnija és a napszemüveg jó álca volt. Paradox módon épp engem ismertek meg hárman is, szerencsére nem állítottak meg hosszabb időre. Az egyik boltban én is vettem egy napszemüveget. Majdnem egy órát bohóckodtunk és teszteltük a bolt személyzetének idegeit. Este megint egy exclusive étterembe tértünk be. Vacsora közben komolyabb témákat boncolgattunk. Megállapíthattam, hogy művelt és kifinomult ízléssel bír, nem üresfejű sztárocska. Fáradtnak tűnt. 
-Pihennél? Nem tartalak fel...
-Dehogy is! 
 
Kiültünk a teraszra kényelmesen elhelyezkedtünk két fotelben. Kicsit csalódottnak tűnt, hogy nem a kanapét választottuk. Ezúttal ő mesélt magáról és vicces pletykákat osztott meg velem. Egyre gyakrabban hallgattunk és csak néztük egymást. 
Hajnali egykor bújtam be az ágyba, de nehezen jött álom a szememre. Forogtak a kerekek...ez most mi? A búcsúzás járt az eszembe. Megöleltük egymást...emlékszem, pont tíz szívdobbanásig tartott...mintha hozzám simult volna egy kicsit...mintha vonakodott volna elengedni. 
A maradék napok is így teltek, lófráltunk Londonban és rengeteget beszélgettünk. Hétfőn hajnalban a reptéren várakoztam, amikor váratlanul megjelent.
-Mindenfelé kerestelek... Nem mondtad, hogy fapadossal mész. -mondta egy kicsit neheztelve, de azért mosolygott.
-Nem reméltem, hogy kijössz.
-Kérem a telód...
Pötyögni kezd. 
-A számom... Írj, vagy hívj...bármikor.
Zsebbe dugtam a telefont.
-Gyere... -tárta ki a karjait.
Átöleltük egymást, hozzám simult...2 szívdobbanás...öt...tíz...húsz… 
-Hiányozni fogsz. -mormoltam.
-Te is nekem...
Indulni kellett, puszival búcsúztunk volna, de búcsúpuszik félrecsúsztak és ajkaink jobb és bal felén landoltak. Zavartan mosolygott. Aztán elkomorult...
-Fotósok...jobb ha megyek...
 
Zakatoló szívvel ültem le a helyemre. Nem tudtam eldönteni, hogy ami történik az valóság vagy csak félreértek mindent. A reptérről hazarohantam, leraktam a bőröndöt, felkaptam a laptopot és rohantam dolgozni. Legközelebb csak délután értem rá gondolkozni. Furcsa-kellemes vibrálást éreztem amikor eszembe jutott...de vajon ő? A puszi, az ölelés véletlen volt? Csöngeni kezdett a telefonom, és nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam a kijelzőn a nevét. Kétségek közt vettem fel...Vajon mi lesz? A kétségeimet hamar eloszlatta...
-Csak hallani akartam a hangod... El kellett rohannom... Beszélj kérlek...
Mesélni kezdtem neki, mit csináltam, mit csinálok, mit fogok csinálni.
-Itt vagy...?
-Igen...élvezem a hangod. Tudtad, milyen kellemes rezgése van a hangodnak? 
-Nem...sose mondták...
-Mondjuk ki!
-Mit...?
-Tudod te...  Mondjuk ki végre!
Így vallottunk hát egymásnak szerelmet.
-Miért nem vagy itt? -suttogta mielőtt elbúcsúztunk.
 
Az első hét eufóriával telt. Gyakran beszélgettünk, vagy csak üzenetet küldtünk. Felhívott Trisha, az asszisztense (akit a repülőn is láttam). Megosztotta velem a naptárát, így tudtam mikor merre van, mikor hívhatom. Meg néhány más dolgot is elmondott. Egyelőre titkolni kellett, amit nem is bántam. 
Újra találkozni akart, de most nálam. Szervezkedni kezdtem fontos volt, hogy kerüljük a feltűnést és a sajtót. A reptéren vártam és egy barátomtól kölcsönkért autóval indultunk haza. A belváros felé kanyarogtunk, amikor feltűnt, hogy követnek. Idegesen pillantgattam a visszapillantóba.
-Mi az...?
-Követnek.
-Mintha a „Sun” két firkászát láttam volna a reptéren…
-Semmi baj, számítottam erre.
 
Index nélkül váratlanul kanyarodtam el balra egy mellékutcába, sűrű dudálástól kísérve. Újabb balforduló és egy párhuzamos mellékutcába és visszafelé mentünk. Néhány háztömb után visszakanyarodtam a körútra, amin jöttünk. Telefonon hívtam a haverom. 10 perc múlva egy pláza mélygarázsában voltunk a Széll Kálmán téren, a haverom már a kocsim mellett várt. Gyorsan átpakoltunk.
-Kössz tesó...
-Semmiség... Mennyit várjak?
-Autózgass a városban egy kicsit, téged fognak követni. Jövök eggyel...
-Érezzétek jól magatokat!
Fél óra múlva otthon voltunk. 
 
Pihegve feküdtünk egymás karjaiban, igyekeztem visszaemlékezni az eseményekre, de nem mindenre sikerült. Megmutattam neki a lakást de nem jutottunk a végére, mohón kezdtünk csókolózni az egyik szobában, még a földszinten. Aztán az emeleten kötöttünk ki ruha nélkül, a szám ismerkedett a testével, azután valahogy az ágyban találtuk magunkat, mohó ölelések...birtokló döfések...a kiáltásai...a szája fájdalmas nyomot hagyott a bőrömön. És ott feküdtünk, kielégülve, a szemei csillogtak és mosolygott. Tapogattam a nyakam ahol a szája még mindig parázsló nyomott hagyott.
-Megjelöltelek... -vigyorgott.
 
Fürgén pattant ki az ágyból, és kezdett nézelődni. Csak feküdtem az ágyban és néztem ahogy a késő délutáni napfény glóriát vont a mezítelen teste köré. Észrevette.
-Na, mi az? -kérdezte kissé oldalra billentett fejjel.
-Gyönyörködöm benned…
 
Elmosolyodott, majd úgy ahogy volt, felderítő útra indult a lakásban. Már nem emlékszem mivel töltöttük a nap hátralevő részét. Este testes vörösbort kóstolgattunk az ágyban. Másnap korán reggel ébredtem arra, hogy egy céltudatos száj és ügyes kezek az előző napi szerelmeskedés ismétlését követelik. A hátralévő két napban bebarangoltuk Pestet, amennyire lehetett, estenként ismerkedve szerettük egymást egyre tágítva a határokat. A harmadik napon kicsempésztem a reptérre és a búcsúzásba egy kicsit mindketten belehaltunk. Még mindkettőnkben ott bujkált a hajnali búcsú-szeretkezés kéje. 
 
Aztán beütött a mennykő... Egy angol lap szellőztette meg a kapcsolatunkat, amit az itthoni sajtó hamar átvett. Először nem volt különösebb visszhang. Egy hét után sajnos mocskolódás kezdődött. Egy reggeli rádióműsorban kezdtek el csámcsogni a dolgon. A műsorvezetők hamar oda jutottak, hogy „aranyásó” lehetek, aki a híres énekesnő hátán akar felkapaszkodni. Tulajdonképp nem tudtak rólam semmit (ahogy rajta és a két asszisztensén kívül senki), mégis egy órán át aláztak... Háromszor is kezembe volt a telefon, hogy betelefonálok, de rájöttem, hogy csak veszthetek. Remegtem az idegtől, és órákba telt, mire lenyugodtam. Eldöntöttem, hogy neki nem mondom el. Aztán eszembe jutott, hogy a csapata figyeli a sajtót…ha a magyar sajtót is, akkor már mindent tud. Kétségbeesetten ületem. Vajon elhisz egy szót is az egészből? Kétségbeesve vártam, hogy megcsörrenjen a telefon…
-Szia…
-Szia… Kérlek ne higgy el semmit…kérlek!
-Soha egy másodpercre sem hittem el semmit…
Megkönnyebbültem.
-…de ennek nem tehetlek ki. Kínlódás volt elolvasni…amit rólad mondtak… Ezt nem tehetem veled! Soha senkibe se szálltak bele ennyire… 
Tudtam mire akart kilyukadni… Tehetetlenül álltam, kezemben a telefonnal, és hallgattam végig, ahogy arra kér, ne találkozzunk többet. A nap hátralévő részében idegesen járkáltam fel s le. Főképp a düh dolgozott bennem, aztán fokozatosan úrrá lett rajtam a lehangoltság. Megbeszéltem magammal, hogy jobb így, amúgy sem lett volna semmi esélyünk. Ő híres, én senki, az ő élete teljesen más. Ettől nem lett jobb… A következő napokban pár közeli baráttal beszéltem, az egyöntetű vélemény az volt, hogy talán még nem bonyolódtunk még bele semmibe, és így sérülök a legkevésbé. Lassan fordultak a régi napok az újabbakat. Ő nem hívott, és én sem kerestem. Trisha és Mike a két asszisztens azonban többször is hívtak, úgy tűnt nem akarták, hogy megszakadjon minden kapcsolat.
 
Három hét is eltelt, amikor megkeresett egy rádió, kinyomozták (szerintem az egyik barátom „dobott fel”), hogy én voltam az énekesnő „pasija”, szerettek volna egy riportot. Hosszasan tépelődtem, végül belementem, azzal a feltétellel, hogy a személyazonosságom sosem derülhet ki, és persze az ő csapata is leokézza. Egy óra sem telt bele, és már hívtak is, hogy megkapták a jóváhagyást, ki is tűzték azt a napot, amikor a reggeli adásban szerepelek majd. Felvirradt a nap, és a rádióadó az ígéretének megfelelően mindent megtett annak érdekében, hogy ne derüljön ki, ki vagyok. Kevés ember volt jelen, egy személyzeti bejáraton keresztül vittek be, és a műsor után azon keresztül távoztam.
Az adás jó volt, előtte volt egy stúdióbeszélgetés, ami segített feloldódni, aztán jött az élő adás. A műsorvezetők jó fejek voltak, és a kérdéseikkel segítettek. Elmeséltem hogyan találkoztunk, hogyan kerülgettük egymást, és hogy kezdődött az egész.
-Annak az ominózus műsornak mekkora szerepe volt abban, hogy szakítottatok?
-Kizárólag az volt az oka. 
-Elhitte? Kételyeket ébresztett?
-Nem, meg akart óvni… Elég durva támadás volt.
-Mihez kezdesz most?
-Próbálom élni az életem, ahogy azelőtt.
Jöttek hallgatói kérdések, nem is kevés, így a tervektől eltérően majdnem a műsor teljes időtartama alatt a stúdióban voltam. 
 
A riport nem kavart fel annyira, mint vártam, sőt segített egy kicsit abban, hogy ülepedjenek dolgok bennem. Némi elégtétel volt, hogy az engem alázó műsorvezetők lázas magyarázkodásba kezdtek. Pár nap múlva felhívott Trisha, elmondta, hogy megkapták a műsor felvételét, és lefordították angolra. Ő egy TV-s talk show-ban volt, elküldi a linkjét, és hogy a koncertjén az egyik számot nem tudta elénekelni, mert rám emlékeztette.
Este visszanéztem a talk showt. Meglepetésemre a kapcsolatunk is szóba került. Megtörtnek tűnt, bár jól palástolta, amikor kettőnkről beszélt, egyértelműen nehezére esett bármit is mondania. Mindketten romokban voltunk, ez a két műsorból megállapítható volt.
 
Újabb hetek teltek el, nem tudtam eldönteni, hogy a felejtés, és lassú kilábalás fázisában vagyok, vagy egyszerűen csak elzártam az érzéseimet egy dobozba és bármikor újra a nyakamba zúdulhat az egész.
Barátaim rávettek, hogy menjek el megint Londonba, egy NFL mérkőzésre. Meglett a zsuga, és a repjegy is, úgy intéztem, hogy a meccs után az első géppel már jöttem is volna vissza. A leszállás után épp a Wembley felé bumszliztam, amikor csöngött a telefonom. Morogva kotortam elő a zsebemből, és kis híján elejtettem a telefont. Ő hívott.
-Szia…
-Szia… 
-Mi van veled? Jól vagy…?
-Szarul vagyok.
-Én is…
Csend lett…talán a másikra vártunk, hogy mondjon valamit.
-Mit csinálsz most…?
-Épp a Wembley-be tartok…
-Itt vagy?! Gyere…gyere el hozzám… Beszéljünk…
-Indulok… -de ezt már akkor mondtam, amikor épp az ellentétes irányba induló metróra nyomakodtam fel.
 
40 percig tömegközlekedtem még vasárnap délután is, de 40 perc után a kapuja előtt álltam. Inamba szállt a bátorságom, a kezem azonban már önkéntelenül is indult a csengő felé. Trisha engedett be. Keresztben ült a fotelben, a fején óriási fülhallgató, behunyt szemmel hallgatott valamit. Amikor Trisha magunkra hagyott bennünket, letette a fejhallgatót, és elém jött. A kezeim megrándultak, ahogy ölelésre indultak volna, de megállítottam őket. Talán 1 méternyire álltunk egymástól, talán közelebb. A szemeiben mintha könny csillant volna.
-Mit hallgattál? -törtem meg a csendet.
-Téged…azt az interjút…élveztem a hangod…
Ez volt az utolsó csepp. Csak egy lépés és újra öleltük egymást.
-Mi lesz…?
-Tudok vigyázni magamra… -mormogtam halkan, mire még szorosabban ölelt.
 
Ölelkeztünk…nem tudom meddig. Óvatosan bújtam ki az öleléséből, hogy ledobjam a kabátot, a kapucnis felsőt, a kék, hátán 12-es számot viselő pólót, hogy csak farmerben és pólóban álljak előtte és újra átöleljem. Szorosan bújt hozzám, mintha el akart volna tűnni bennem. A délutáni fények estébe fordultak, és Trisha halk kopogtatás után jött be újra, de akkor még mindig összeölelkezve álltunk. Kelletlenül engedett el, és kérte meg Trisha-t, hogy mondja le minden aznapi programját. És a másnapiakat is. Miután Trisha távozott visszajött hozzám, és a ruhadarabjaimat kezdte leszedegetni rólam. Ágyba bújtunk, de sokáig nem történt semmi, cirógattuk egymást, hozzám bújt és átöleltem, és ez is jó volt. Késő éjszaka volt, amikor szeretkezni kezdtünk, örömmel fogadott magába, csípőink hamar megtalálták a közös ritmust, és csaknem egyszerre élveztünk el. Megint sokáig feküdtünk egymás mellett, az apró érintések újra simogatássá, a röpke puszik újra mohó csókokká váltak. Óvatosan fordított a hátamra és ült rám, kényelmesen, szinte lustán ringatta és kőrözött a csípőjével, közben kellette magát. A kezeim az orrom előtt hullámzó bájait érintették, de mást nem engedett, ő határozta meg a ritmust, egyszer megállt, de öle továbbra is kényeztett anélkül, hogy moccant volna. Nem bírta sokáig, rám szorított és előre dőlt, hogy megcsókoljon, majd határozattan csavart egyet a csípőjén és hevesen kezdett mozogni. Hangosan ért fel a csúcsra, ahová én egy kicsit később halk nyöszörgésekkel követtem. Egymás illatában, érintésében, apró neszeiben fürödve aludtunk el.
 
Másnap ugyanitt folytattuk, ki sem keltünk az ágyból, élveztük a másik közelségét, ha kedvet kaptunk egymáshoz, szeretkeztünk. Többnyire ő irányított, irányításának megfelelően újabb és újabb módokon fonódtunk össze. Ez távolról sem holmi üres, élvhajhász üzekedés volt, az eddig elnyomott érzelmek törtek felszínre és a hetek óta halmozódó vágyainkat szabadítottuk egymásra. A bennünk tomboló szerelem parancsára cselekedtünk, adni akartunk és nem kapni. Késő délután már kezdtünk torkig lenni a kéjek sorozatával, így előmásztunk. Este mégis elment táncpróbára, mialatt Trisha és Mike információkkal tömték a fejem. A csapat ezentúl Alpha-ként említ, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a nevem. Megtanítottak néhány egyszerű szabályt, amelyeket muszáj követnem, ahogy mindenkinek. Néhány gyors üzenetet elmentettek a telefonomba, amelyekkel értesíteni tudom őket, hogy mi van velem. Pl. Alpha Gold…jó hír vagy siker, Alpha Red…valamilyen komoly probléma, és így tovább. Minden eseményhez egy-egy szín tartozott. Hosszabb szöveget nem lehet írni, mert ha feltörik a telefont, nyilvánosságra kerül. Trisha átfoglalta a jegyem másnapra. Neki is mennie kellett, és én sem hanyagolhattam a melót. De leegyeztettük, hogy mikor és hol lehetünk ismét együtt. Időközben hazaért, Trisha-ék pedig tapintatosan magunkra hagytak minket. Boldog mosollyal vettette rám magát, és úgy kifacsart, mint még soha senki.
 
Másnap a reptéren búcsúztunk, ő New Yorkba indult, én két órával később vissza Pestre. „Titty Blue” jött az üzenet…tehát szomorú. Az elsőadandó alkalommal felhívtam.
-Mi a baj?
-Nem vagy itt…
-Egy hónap...egy hónap és megint ölelhetjük egymást
-Rengeteg… Beszélj…élvezni akarom a hangod.
Egy órán át lógtunk a telefonon. 
Vigyorogva ültem a kocsiban és a torlódó forgalom és araszolás sem tudta kedvem szegni.
 
 
A csattanásra egy pillanatra megállt az élet a körúton. A terepjáró a pirosnál várakozó kocsisort kikerülve, a szembe haladók sávjában próbált meg átszáguldani a kereszteződésen, de addigra már a lámpa elengedte a keresztirányú forgalmat. A terepjáró eltalált egy szabályosan haladó autót, ami az ütközés után felborult és szörnyű csikorgással csúszott a tetején, míg jópár méter után meg nem állt. A járókelők közül többen fotózni kezdtek a telefonjukkal, pár ember próbált csak segíteni. Percek múlva megérkeztek a mentők, a rendőrség és a tűzoltóság is küldött egy szerkocsit. Hamar sikerült felfeszíteni az autó ajtaját, hogy kiemelhessék az autóban tartózkodókat. A mentősök, akik jópár balesetet láttak már, a legrosszabbra készültek.
-Siessetek, életben van!
Az autót vezető férfi láthatóan súlyos sérüléseket szenvedett, a gyengülő ujjai közül kifordult a telefon. Az egyik mentős felvette, rövid két szavas üzenet várt küldésre. „Alpha Red”.
-Érti amit mondok? Küldjem el az üzenetet?
A sérült alig láthatóan biccentett. A mentős megnyomta a küldés gombot, majd szórakozottan zsebre tette a telefont, fontosabb dolguk volt. A férfit hordágyra tették és beemelték a mentőbe. Kezdődött az igazi küzdelem.
-Elvesztette az eszméletét…
-Csoda, hogy még nem áll sorba a szertárnál a szárnyakért…hol van már az az infúzió?
-Esik a vérnyomás…szaturáció 80…
-Adrenalint és atropint…kapjon oxigént…stabilizálni kell az állapotát.
-Az irányítás kérdezi, mennyire súlyos?
-Fejsérülés, többszörös törések, belső vérzés. Riasszák a Honvédot! Nem csak néhány sebtapaszt kell majd feltenni. Amint lehet indulunk…
 
Szirénázva vágtattak át a városon, az orvos aggódva nézte a monitort. Telefoncsöngés zökkentette ki. Eszébe jutott a sérült telefonja, maga sem értette miért, de felvette. A vonal másik végén angolul érdeklődtek. Gyorsan elmagyarázta, hogy orvos, és a telefon tulajdonosát baleset érte, épp kórházba száguldanak vele, ahol műtétek sorozata vár rá. Jóslásokba nem bocsátkozott.
Eltette a telefont…a vonal túlsó felén beszélőből olyan kétségbeesés áradt, amilyet nem gyakran tapasztalt, bár nemvolt tisztában vele, hogy a sérült és a hang milyen kapcsolatban állnak. Műszak után megérdeklődte, mi van a sérülttel. Megműtötték, az állapota stabil, de válságos.
 
Másnap nem volt szolgálatban, így elment a kórházhoz, és konzultált az intenzíves orvossal. Elég volt egyszer átnéznie a leleteket, hogy megállapítsa, nincs sok esély.
-Mindig a vétlen sofőr szívja meg…bassza meg a kurvaélet! -káromkodott félhangosan. Az intenzíves bólogatott.
-A következő 48 órában dől el minden…
-Ha 48 óra múlva még életben lesz…?
-Akkor lesz úgy 25% esélye. Ha egy hét múlva is életben lesz, akkor túlélheti. 
-Itt egy telefon…a sérülté. Ha esetleg valaki keresné… Hozzátartozó esetleg.
-Kereste valaki?
-Igen, egy angolul beszélő hölgy.
 
A fiatal orvos nézegette egy darabig a telefont, majd gondolt egyet és tölteni kezdte. közeledett a műszak vége, már várta a váltást, amikor csöngeni kezdett a telefon. Felvette, a vonal másik végén kissé bizonytalanul hallózott valaki.
-Hallo…Dr. László Pethő speaking…
A következő percben megtudta, hogy a beszélő egy énekesnő asszisztense és a telefon tulajdonosa az énekesnő kedvese. Lassan, megfontoltan kezdett beszélni.
-Életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani, az intenzíven van, mélyaltatásban tartjuk. Sikerült megszüntetni a belső vérzést és csökkenteni az agyra nehezedő nyomást. Ha 24 óra múlva még életben lesz, van remény… Nézze, nem akarok hamis reményeket táplálni Önökben. Súlyos sérüléseket szenvedett, több közülük akár önmagában is halálos lehet… Remény…? Remény mindig van… Mindent megteszünk, higgyék el…de a sorsa már Isten kezében van.
 
Trisha kopogtatott az ajtón, majd benyitott. Ott ült a fotelben, fejhallgatóval a fején és a szeméből egy könnycsepp gördült alá. A leeresztett árnyékolók keltette félhomály baljós hangulatot teremtett. Bár a nő a főnöke és munkaadója volt, a barátnőjének is tekintette. A fotelhez óvakodott, a nő felnézett.
-Mi…mi van vele…? Meghalt…? -ült fel a fotelben.
-Nem…nem… -letérdelt és átölelte a nőt- Még van remény…
Az énekesnő csendben sírdogált egy darabig, majd felállt.
-Lepihenek…megpróbálok aludni.
Trisha csendben távozott a lakosztályból.
-Mi van vele? Fel fog tudni lépni? -támadt Trishára a manager.
-Baszódj meg, Jerry… 
-Trisha, tudnunk kell…A rajongók…
-Ma este nem lesz koncert. Ha meghal, akkor az összes fellépést törölhetjük, egy időre.
-Mit mondtak…? Mennyi ideje van?
-Ha holnap este még életben lesz…akkor van remény. Ha nem…
-Életemben nem voltam templomban, de most akár imádkozni is hajlandó lennék…
-Akkor jobb, ha mindjárt hozzá is kezdesz.
 
A fiatal orvos reggel ismét felvette a műszakot, átnézte a betegek kartonjait, a baleset sérültjének eredményei aggasztóak voltak. A riasztás valamikor délelőtt 11 körül érkezett, az egyik beteg szíve leállt. Azonnal rohant az őrzőbe, két ápoló és még egy orvos csatlakozott hozzá. 37 percig próbálkoztak a szív újraindításával, sikertelenül. Elvégezte az utolsó vizsgálatokat, majd színtelen hangon szólalt meg:
-A reanimálás sikertelen, exitus 11:49-kor. 
A kis csapat nekiállt eltávolítani az intubációs csövet és az infúziókat, az EKG érzékelőinek tappancsait, kikapcsolták a monitorokat az ágy mellett. Az ápolók átemelték a testet az időközben begurított hordágyra és becippzározták a zsákot.
Rosszkedvűen ült az asztalnál, előtte a telefon. Már kétszer majdnem felemelte, de mintha valami láthatatlan erőtér lökte volna el a kezét. Végül felkapta a készüléket és tárcsázta a számot.
-Halló? Igen… Sajnálattal kell közöljem…
Bár kiválóan beszélt angolul, mégis keresgélte a szavakat. Amikor végzett, kikapcsolta a telefont. A kijelző ugyanolyan sötét volt, mint a monitorok az ágy mellett az intenzíven… Kiszáguldott az osztályról, le a dohányzásra kijelölt helyre. Idegesen gyújtott rá egy cigire.
 
-Miért rongálja az egészségét kolléga? -lépett mellé az osztályvezető főorvos- Nap mint nap vesztünk el betegeket. A halál a munkánk része…van, hogy nyerünk…van, hogy vesztünk.
-Közölni a hozzátartozókkal… A kurva életbe, ezt nem lehet megszokni!
-Az nem is baj…azt jelenti, hogy még rendelkezik a szükséges mértékű - de nem több! - empátiával.
-Szükséges mértékű empátia…? Ezt is milligrammra mérjük, mint a dopamint?
-Ne legyen szarkasztikus! A képzésünk része, hogy tárgyiasítják a pacienst. Nem veheti a nyakába minden beteg gondját, minden hozzátartozó bánatát, mert összeroppan alatta. Kell egy bizonyos mértékű együttérzés a munkájához, de csak annyi, különben beleőrül, vagy kiég.
-Ennyi lenne az egész?
-Ilyen egyszerű. Ne higgye, hogy nem sajnálom a betegeimet, ha elvesztem őket vagy nem tudok segíteni, dehogynem. Hadd meséljek el valamit! Fiatal orvos voltam, talán olyan fiatal, mint maga. Behoztak egy sérültet egy balesetből pont, mint azt a szerencsétlent két nappal ezelőtt. A tapasztalt kollégák csak legyintettek, amikor meglátták, én viszont bemosakodtam és nekiálltam megmenteni. Sikerrel jártam, bár kiterjed agysérülése volt, tulajdonképpen az agya nagy részét elvesztette, de az agytörzs és a nyúltagy sértetlen volt. Fél év múlva átvitték egy rehabilitációs intézetbe, utána haza. Bár mindenki azt mondta, hogy a beteg életben maradt, mai fejjel azt mondanám, hogy nem élt, hanem működött. Lélegzett, pislogott, emésztett, vert a szíve… Mozgásképtelen volt, ahová ültették vagy fektették, ott maradt. A szeme látott, de semmi sem dolgozta fel, amit látott. Nem gondolkodott, mert nem volt mivel. Nem kommunikált. Két évvel később láttam a feleségét, bár alig múlt harminc, az utcáról időként behozott hatvanas alkoholista hajléktalanok jobban néztek ki nála. Akkor értettem meg, hogy mit tettem. Azóta máshogy viszonyulok egy-egy beteg halálához. Nem! Ne értsen félre, mindent megteszek értük, nem hagynék senkit meghalni, de ha olyan beteg hal meg, aki utána csak vegetál élet címén, akkor bizony azt gondolom, hogy jobban járt. Olykor ezt a hozzátartozóknak is megmondom. 
-De hát sikerült csökkenteni az ödémát…
-Alig ismerjük az agyat. Az EEG-je folyamatosan romlott, biztos lehet benne, hogy az agy is komolyan sérült. Előfordul, hogy az első órákban, nincs tünet, aztán leoltják a villanyt. 
-Valami híres nő hapsija volt… A nő padlón…
-Igen…? A jó öreg kaszás nem válogat… Fiatal…öreg…ismert…ismeretlen…gazdag…szegény… Mindegy, ha eljön az idő, menni kell. Ha az öreg kaporszakállú úgy dönt, mi is tehetetlenek vagyunk. Mondom: ennyi empátia kell, de nem több. Ne eméssze magát!
A főorvos telefonja csippant.
-Nocsak… A lányom nagyon szeretett volna elmenni egy koncertre, vettem neki jegyet. Most írtak, hogy törölték a turnét.
Visító szirénákkal érkezett egymentő.
-Újabb kuncsaft… Jöjjön kolléga! Várja a következő menet!