Álmok

Hűvös tavaszi éjszaka. Sötét és kihalt minden. Egy teremtett lélekkel sem találkozom, ahogy keresztülvágok a városon. Éjfél felé jár. Kicsit fázom, ezért szorosabbra húzom magamon a dzsekimet. Az ilyen pillanatokban fut át az agyamon, milyen jó lenne, ha valaki itt volna, hogy felmelegítsen. Mondjuk ő. De ezek csak kósza ábrándok. Nekem egyedül kell mennem. Nem számít melyik utat választom, egyedül kell végigjárnom. Nélküle. Mégis, valahol legbelül mindig reménykedem, hogy összefutunk és úgy fog mosolyogni rám, ahogy régen tette. Még akkor is, ha tudom, hogy ennek az esélye a nullával egyenlő.
 
Látom ugyan néhanapján, de tudomást sem vesz rólam. Legjobb esetben egy érzelemmentes köszönés és pár semmitmondó mondat, ennyi, ami nekem jut tőle. Talán még jobban fáj, mintha nem is látnám, ha nem is szólna hozzám. De valami ostoba remény még mindig ott pislákol bennem. Csak tudnám, milyen alapon? Mit várok egyáltalán? Ha eddig nem vett észre, ezután se fog.
 
Gondolataim közepette már azt sem igazán tudom, hová megyek. Utam egy parkon visz keresztül. Ez a park normális esetben elég zsúfolt, nyugdíjasok, kisgyerekes családok, lézengő fiatalok töltik itt az idejüket. Most viszont senki. Illetve… ahogy keresztülhaladok, valami furcsa nesz üti meg egyszer csak a fülemet. Megtorpanok és feszülten figyelek. Egy ideig nem hallok semmit sem. Már épp kezdem azt gondolni, hogy csak a képzeletem játszott velem, mikor újra hallani vélem. Nem tudnám beazonosítani, mit is hallok pontosan, de úgy hangzik, mintha ember adná ki azokat a hangokat. Magam sem tudom miért, a hang irányába indulok. Lassú, tőlem telhető halk léptekkel. Pedig alapvetően nem vagyok kíváncsi természet. De mikor az ember egyedül sétálgat a sötétben, valahogy fontosnak érzi, hogy beazonosítsa a zajok, zörejek eredetét. Én legalábbis mindenképp. Ahogy közeledek, a hang egyre egyértelműbben fojtott nyögdécselésre hasonlít. Aztán egy bokor mögötti, eldugottabb padon két alakot vélek kivenni a sötétben. Nehéz rendesen látni őket, mivel teljesen sötét van a park eme részén, semmiféle világítás nincs, a két alak pedig igencsak egymásba van gabalyodva. A hangokkal kísérve nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljam, mit is csinálhatnak itt. Egy párocska, akikre itt a parkban jött rá a gerjedelem. Megesik az ilyesmi. Nem vesznek észre, mivel sötét van, takarásban is állok, ráadásul eléggé el is vannak foglalva a ténykedésükkel.
 
Érzem, illendő lenne továbbmennem, valami mégis arra késztet, hogy tovább maradjak és figyeljem őket, még ha tudom is, mekkora illetlenség, amit csinálok. És ahogy figyelem őket és a szemem egyre inkább hozzászokik a sötéthez, egyre többet látok belőlük. Fiatalabbaknak tűnnek, olyan korombelieknek, az általuk kiadott hangok alapján is. Látom, ahogy fiú a padon elterülő lány széttett lábai között állva ütemesen mozog, a lány pedig fojtottan nyögdécsel ennek hatására. Aztán az egyik mozdulat után a fiú hátracsapja a fejét és felnyög. Hosszabb haját hátraveti a mozdulat közben. És ekkor szörnyű balsejtelem lesz úrrá rajtam. Úgy érzem magam, mint akit gyomron vágtak. Éppen olyan a haja, mint Neki. 
 
Óvatosan teszek egy lépést feléjük és még jobban meresztgetem a szememet. Muszáj bizonyosságot szereznem arról, hogy nem Ő az. Nem lehet Ő. Biztosan csak a képzeletem játszik velem. De most már a nyögései is az Ő hangszínére emlékeztetnek. Ha jobban megnézem, a srác testalkata is éppen olyan, mint az övé. Még ha nem is látom tisztán az arcát. De amit látok, az mind rá emlékeztet. Á, nem, hülyeség! Biztos csak bebeszélem magamnak! De létezik, hogy minden ennyire egybevágjon? Tudom, érzem, hogy Ő az, bármennyire is szeretném meggyőzni magamat az ellenkezőjéről. Ő az, aki olyan élvezettel mozog annak az idegen lánynak a lábai között. Mintha egy kést forgatnának bennem. Hogy féltékeny vagyok-e arra a lányra? Bár magamnak is nehezemre esik bevallani, de valahol igen. Szeretném én is a lábam között érezni Őt. Hazudnék, ha mást állítanék. Éjjelente, ha magamhoz nyúlok, Őt képzelem oda. Vágyom az érintésére, a testére, mindenére, amit ez a lány most itt olyan könnyedén megkap. Még ha nyilván csak erre az egy alkalomra szól is az egész. Szeretnék most előkapni valahonnan egy revolvert és hátba lőni vele. Hogy egyszer csak megálljon ágyékának ütemes mozgatásában és döbbent partnerére rogyjon, vére pedig lassan elborítsa a földet, a padot, az ő és partnere testét. Én pedig csak állnék a sötétben és nézném, majd nyugodt léptekkel távoznék, mielőtt észrevennének, a pánikba esett, sokkos állapotú lány pedig sikítani kezdene, mikor felfogná, mi történt. Sikítana, míg valaki meghallaná és kihívná a rendőrséget és a mentőket. De Ő addigra már halott lenne. Én pedig hazamennék, majd az üres lakásban a telefonom képernyőjén az Ő képét nézve, a kedvenc számaimat max hangerőn bömböltetve ugyanazt a revolvert, ami az ő életét is elvette, a halántékomhoz illeszteném, majd meghúznám a ravaszt. Csak egy mozdulat lenne és követhetném Őt. Csak később találnának rám, mikor a szomszédok a bömbölő zene miatt kihívnák a rendőrséget és rám törnék az ajtót. Időbe telne, míg össze tudnák kapcsolni a két esetet, de a telefonomon lévő képből és a gyilkos golyók alapján idővel rájönnének, hogy én voltam a tettes mindkét alkalommal és lezárnák az ügyet. Egy ideig lenne gyász meg minden, talán még a helyi újság is írna az esetről, aztán viszont mindenki elfelejtené az egészet és visszatérne az addigi életéhez. De nincs fegyverem, úgyhogy a gyász csak az én szívemben él. Ott viszont örök.
 
Lassú léptekkel hátrálni kezdek, majd visszakóválygok az útra és folytatom utamat. De a képet már nem tudom kitörölni az emlékezetemből. Az beleégett. Ahogy ott mozog annak a lánynak a lábai között. De miért ő? Mit tud ő, amit én nem? Vajon annyival szebb lenne? Bár nem láttam, de biztosra veszem, hogy így van. Biztosan szebb, vonzóbb, nőiesebb, szexibb, bájosabb, csábítóbb, mint én.  Még ha nem is láttam rendesen, így kell lennie. Más magyarázat nincs, miért akarja Ő azt a lányt és nem engem. De én vajon miért akarom ennyire veszettül Őt? Elmúlik-e valaha ez a vágy? Vagy felemészt? Remélem, jön valaki, aki megszabadít. Remélek. Mást nem tehetek.
 
Addig pedig csak megyek. Hogy hová? Nem tudom. Az egyetlen, amit tudok, hogy egyedül megyek. Egyedül az éjszakában. Elmémben a képpel, ahogy Ő vágytól fűtötten mozog egy másik lányban. Egy másik lány teste okoz neki élvezetet. Én pedig csak álmaimban láthatom úgy, hogy rám mosolyog, rám vet vágyakozó tekintetet. Más nincs. Csak az álmok. De az álmokkal is valójában egyedül vagyok. És mégis, csak megyek és megyek. Mindegy már hová. Csak megyek.