Ajándék az alvilágból

– …be my, be my, be my little rock ’n’ roll queen! Be my, be my, be my little rock ’n’ roll que… hé, mi a f…? Túl hangosan énekeltem, Mr. Hyde? – kérdeztem bizonytalanul, miközben tekintetem hájas feljebbvalóm borostás képe és lekapott fejhallgatóm között ugrált, akár egy pingponglabda. A képéről szinte csöpögött a zsír, s az a gondolat fúrta be magát agyam egy rejtélyes dolgokkal foglalkozó szegletébe, hogy vajon az általa betöltött pozícióhoz előfeltétel-e a gumimacikéhoz mimikában sem felérő ábrázat, melyen a végigszánkázó zsírcseppek jótékony hatásának köszönhetően meg-megcsillan a téli napfény… (Esetünkben inkább a neonlámpa fakó, beteges fénye; ékes példája ez annak, hogy még az itteni készülékek sem bírják a túláradó pozitív energiát. Tulajdonképpen, ha képes lenne rá, a pirítós szerintem önként ugrana egy kád vízbe. És, ha jól sejtem legszívesebben akkor tenné ezt, amikor a főnök épp benne fekszik. Persze ez képtelenség, hisz ki látott már olyat, hogy egy ilyen fazon fürdik?) …szóval mennyire lehetett ez fontos szempont azon a bizonyos állásinterjún? Nekiszegezték vajon azt a kérdést, hogy „hajlandó lenne a megfelelő mértékű bizarr csillogás érdekében órák hosszat szaunában tartózkodni miközben kolbászt, és szalonnát zabál, majd ezek után kimenni emberek közé?” Vagy ilyen baromság csak nekem juthat eszembe?

– Azt a vernyogást nem nevezném éneknek. De túl hangos volt, igen. Ez egy munkahely, fiam, itt nem szokás a kiabálás, hőbörgés. Pláne, ha az én bisztrómról van szó – felelte Mr. Hyde, az én szócskára helyezve a hangsúlyt, csak, hogy tudjam hol a helyem, és biztosítson róla, mennyivel jobb nálam csak azért, mert itt van neki ez a szaros kajálda, és én csak egy dolgozó vagyok.
– Értem, uram! Több ilyen nem fordul elő! – feleltem engedelmesen. Istenem, add, hogy egy napon ő dolgozzon nekem… vagy nem is, inkább könyörögjön, hogy nálam dolgozhasson, és már akkor földhöz verje a seggét örömében, amikor közlöm vele: „kitakaríthatod a mellékhelyiséget! A fogkefét kérd Jimtől!” Igen, mellékhelyiség… akkor már csak ilyen szofisztikáltan fogok beszélni, szóval csak semmi budi vagy kaja. Én leszek a nagyfőnök és…
– Én is így gondoltam. Most pedig menjen, és mossa le az asztalokat! Ja, és egy kiskölyök behányt a sarokba, takarítsa fel! Gyerünk, mozgás! – fröcsögte ellentmondást nem tűrő hangon, s én már pattantam is.

Talán a szüleimre kellett volna hallgatnom, és akkor most egyetemre járhatnék, ami mellett bőven jutna időm csajozásra, bulizásra, de nem, én azt gondoltam, hogy ez túl snassz, nekem valami más kell. Hát tessék, most pont olyan különleges vagyok, mint egy ír alkoholista. Na jó, ha nem hiszünk a sztereotípiáknak, akkor nem minden ír alkoholista, de a francba is, jobb hasonlatot nem találtam hirtelen! Nem vagyok se író, sem költő. De még csak rocksztár sem. Nézzük a jó oldalát, Bonónak biztos nem lehet olyan örömben része, amilyet az ember akkor élvez, amikor sikeresen lekapar némi hányásmaradványt a falról, illetve azt a sikerélményt sem élheti át nap mint nap, ami nekem jut minden egyes elpusztított rovar után. Felettébb felemelő élmény, amikor egy ízeltlábú tehetetlenül vergődik, és én diadalittas vigyorral a képemen nézem egy darabig, majd eltaposom.

Egy barátom – vagy nevezzük inkább régi ismerősnek – szerint az állásom rossz hatással van rám. Nem értem, miért mond ilyet. Mióta itt dolgozom Mr. Hyde-nál (kár, hogy a jobbik fele, Dr. Jekyll még egyszer sem bukkant fel) megtanultam például, hogy van rosszabb dolog annál, ha az ember sportkocsival jár, a barátnője modell, dúsgazdag, és… ennél végül is majdnem minden rosszabb. Szóval, ami tény, hogy ránézésre már elég jól meg tudom becsülni melyik vendég fog hányni, panaszt tenni, mentőt hívni, fuldokolni, sírni, felháborodottan és záporszerűen dühöngeni (tudod, a záporszerű az, amikor egy beszélgetés után úgy néz ki az arcod, mintha épp végeztél volna a búvárkodással) valamint tisztában vagyok vele, hogy melyik általunk kínált termék okoz hasmenést, hányingert, vagyis tulajdonképpen azzal, hogy mi mit vált ki az előbbiekben felsorolt reakciók közül. Nem elhanyagolható tudás ez, kérem szépen.

Hát persze, hogy az, és meglehetősen szánalmas is, de hát ha állandóan ezt szajkóznám magamnak, mi lenne velem? Rövid úton leugranék egy hídról, azt hiszem, bár egyik sincs túl közel, szóval ennyit a rövid útról. S igen, ha a rossz kiszolgálás, és a förtelmes választék nem lenne elég, még rossz helyen is van ez a gyorsétkezdének csúfolt ipari hulladék lerakóhely. Mindezt végiggondolva a józanész minden törvényének ellentmond a hely létezése, s az, hogy három éve még csak a csőd közelébe sem jutott. Komolyan mondom, szerintem itt valami földöntúli hatalmak is szerepet játszanak, máskülönben kétlem, hogy ilyesmi megtörténhetne. Ez maga a csoda. Vagyis annak egy eltorzult, bizarr travesztiája.
Miközben az egyik asztal makacs kávéfoltjához értem, azon tűnődtem, hogy mekkora mázlim is van valójában, hisz lehetne akár a közelben egy gondolatolvasó is, aki kiröhöghetne és/vagy diliházba küldhetne iménti gondolatmenetem „hallván”, de nincs. Azért az már elég szomorú, amikor az ember ezt szerencsének tekinti, ugye?

– Öhm, elnézést… már zárnak?
– Kopj már le, te rohadék! – üvöltöttem a foltra, mintha csak egy váratlan vendég lenne.
– Sajnálom, azt hiszem…
– Hát ez nem igaz, hogy az istenben tüntesselek el, cseszd meg?! – Vak dühöm nem csitult. Olyannyira nem, hogy már süket is lett.
– Elég fontos lenne…
– Esküszöm, ha nem tűnsz el, én… he? – és ekkor, az asztalra száradt kávéval vívott D-naphoz felérő küzdelmem közben ért a vállamhoz az eddigi legbájosabb teremtmény életemben, akit sajnos csak későn vettem észre, s így egy hirtelen mozdulatommal… hát, hogy is fogalmazzak? Szóval, ahogy idegesen, s meglehetősen rémülten hátrafordultam, az átázott rongyra görcsösen tapadó ujjaim meglehetősen agresszív kontaktusba kerültek a hölgy keblével. – Azt hiszem, ezt hívják mellbevágó élménynek. Mármint, úgy értem, sajnálom, tudja nagyon belemerültem a munkámba, és észre se vettem, hogy bejött, miközben épp itt hadakozom a folttal, egyszer csak hozzám ér valaki, s én azt hiszem, hogy egy jeti vagy egy medve, fordulok hátra, hogy jól oldalba csapjam, hátha attól megrémül és nem próbálkozik tovább, keres valami kevésbé ellenálló vacsorát, de akkor a mozdulatsorom közepén érkezett az Ön egyik melle, mely megjegyzem igencsak formás, s kellemesen lágy, már amennyit abból a szempillantásnyi érintésből le tudtam szűrni, szóval nincs oka panaszkodásra – hadartam megállás nélkül, majd folytattam mintha nem is lenne szükségem levegővételre:
– Ó, a meglepettségtől csillogó szeme pedig olyanok akár egy gyermek kacaja az éjben, persze ez hülyeség, de csak így tudom megértetni, hogy micsoda boldogság az, hogy a szemeibe nézhetek, és ne nézzen pedofilnak emiatt, nem vagyok író. Vagyis ezt úgy értem, hogy azért nem tudok megfelelő hasonlatokat, illetve metaforát. Nem tudom, minek hívják ezt. Mielőtt bejött is épp ilyesmin gondolkodtam, de aztán megláttam azt az igencsak ellenállónak bizonyuló foltot, és… azt hiszem megfulladok – fejeztem be egy kis hörgéssel végtelennek tűnő szóáradatom. Mi a fene üthetett belém?
– Hozok egy pohár vizet – mondta sietősen a földre pottyant angyal. Na ne, most komolyan az én egészségi állapotom miatt aggódik? A történtek után? Biztos csak képzelődöm, gondoltam, ilyen nő nincs. Bejön, beszél hozzám(!), megérint(!), én megütöm, elhadarok egy az elmegyógyintézetbe kerüléshez tökéletes indítékul szolgáló monológot, s ő mit csinál? Vizet hoz.
– Köszönöm, az jólesne… – Talán újfajta mozgásra váltott a Föld, vagy Britney Spears hirtelen tökéletes anya lett, esetleg valami hasonló fajsúlyú változás ment végbe a világon (kétlem, hogy lenne ilyen) és az okozhatott egy hatalmas káoszt, melynek része az, hogy tökéletes nők örök veszteseket érintenek meg. - …és elnézést az iméntiért. Nem vagyok drogos, se alkoholista vagy ilyesmi, nincsenek tévképzeteim, nem vagyok őrült…

– Állj! Nyugodjon meg! Ne szóljon semmit, csak igyon, lassan, kortyonként – mondta, és a kezembe adott egy poharat akár egy gondoskodó édesanya.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok.
– Az szép és jó, talán életünk legfontosabb szakasza az, amikor igazán szerelmesek vagyunk valakibe, de tudja, én céllal jöttem ide. – Nem csak gondoskodó, gyönyörű, kedves, de még határozott is! - A nevem Mallory és csak azért vagyok itt, hogy Önt boldoggá tegyem.
Atyaég, még a hallásom is tönkrement. Valóban rengeteg energiát elfogyaszthatott az a szómenés… és még képzelődöm is, futott át az agyamon. Tökre úgy tűnt, mintha az ölemben lenne és átölelne, pedig tudtam, hogy ott áll előttem. S akkor elbizonytalanodtam. Tényleg éreztem a rám nehezedő testet, az arcomra tapadó ajkakat, és azt a mennyei illatot, ami oly ismerősnek tűnt mégse tudtam hová tenni. Várjunk csak, hogy a fenébe lehet most bármi is ismerős? - kérdeztem magamtól. Hohó, kit érdekel az orrom, ha egy egészen más tájékomon sokkal izgalmasabb ingerek érnek épp? És ezzel le is zártam a kétkedést.

– Ez csak álom… tutira álom… álom… – motyogtam el, még ki tudja hányszor, miközben azt vettem észre, hogy álmaim nője felhagy a simogatással, öleléssel, és ehelyett inkább jól elkezd rázni, mintha legalábbis csak egy paplan lennék. – Hé, ez nem jó. Csináld azt, amit a kezeiddel az előbb, tudod…
– Mégis minek nézel te engem? Ó, a francba, Mickey! Miért kell ezt nekem látni? – csendült fel egy túl ismerős hang, mire pislogtam párat, és kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a világ továbbra is olyan szar, mint amilyennek addig ismertem.
– Roni? Mi? De nem? Ó. Szóval tényleg csak álom volt. Kár.
– Jah, már megint elaludtál. És bár tudni sem akarom, hogy milyen teljesítményt nyújtasz az ágyban, az minden esetre nem a legjobb előjel, hogy csak egy kicsit megráztalak, és máris ez történik – mutatott a magát haptákba vágó ezredes felé.
– Ugyan már, ne akadj már így ki! Talán még nem láttál ilyet? Férfi vagyok na, bocs. És megnyugtatlak, ennyire jó nő nem vagy. Csak egy kellemes álomnak köszönhetem. Igen, a legjobb résznél szakítottad félbe, és most emiatt súlyos letargiába fogok zuhanni, rossz kedvem lesz, és talán odáig fajul a dolog, hogy leülök Jerry Springert nézni. Ha én is csak egy olyan tévé előtt nyáladzó birka leszek, mint a szomszédom, akkor az a te lelkeden fog tehát száradni, ezt jól jegyezd meg! – próbáltam némi bűntudatot, részvétet s egy bocsánatkérést kicsikarni a fúriából, aki nem mellesleg a kollégám; bár ő valamivel emberibb melót végez, mint én.
– Valahogy kibírom – Mission failed. – És most szedd össze magad! Zárunk. El se hiszem, hogy megint ilyen mázlid van… – jegyezte meg Roni inkább csak magának, miközben elindult a bisztró hátsóbejárata felé. Remek alkalom volt ez arra, hogy megbámuljam csinos fenekét, mely ugyan a Lopez-skálán csak ötös, mégis mérföldekkel szebb látvány, mint az ébresztés miatt képzeletembe tódult Mr. Hyde pofázmánya.

– Mázli? Inkább talált volna rám a főnök, akkor legalább kirúgna végre! – kiáltottam utána álláspontom, hátha érdekli.
– Ha ennyire utálsz itt lenni, mondj fel! Kétlem, hogy bárki hiányolna – hangzott a csöppet sem meglepő válasz.
Azt kellett volna tennem már jó rég, ez igaz, de a büszkeségem nem engedte. Fura egy szerzet az. Nem zavarja, hogy mások mocskát takarítom, hogy akkor is lecsesznek, ha kivételesen jól dolgozom, de az már bántaná a csőrét, ha felmondanék és egy kis támogatást kérnék a szüleimtől. Persze kereshetnék más munkát is… ami ellen hirtelen nem jutott eszembe, mi szól, de tudtam, hogy korábban már gondolkoztam az előttem álló lehetőségekről, s akkor tisztáztam, hogy jobb lesz, ha egy darabig még itt szenvedek. Te jó ég! Tuti be voltam szívva. Most azonnal megyek, és felmondok, határoztam el. Úgy értem, holnap reggel ez lesz az első dolgom, helyesbítettem aztán.
– Roni! Roni! Felmondok! – futottam kolleginám után lélekszakadva. Mikor beértem, épp a kulccsal babrált mosolyogva. – Talán nem hiszed el?
– Ugyan, Mickey drágám, hát miért ne hinném el? Csak örülök, hogy huszonhárom éves fejjel végre némi látszatát mutatod a benned lappangó férfiasságnak. Ez tőled egész jó teljesítmény. És ne haragudj, hogy úgy kiakadtam. Rossz napom volt. Na meg kicsit sokkolt a felismerés, hogy még nálad is észre lehet venni némi különbséget izgalmi és nyugalmi állapot között – közölte, majd felvillantott egy „annyira király vagyok, hogy még az Oscar-díj sem kell bizonyítékul” vigyort. Tőlem ezzel szemben csak egy nem teljesen őszinte mosolyra futotta.
– Köszi. Tudtam, hogy rád számíthatok.
– Bárhol és bármikor.

Kissé feszült csend telepedett ránk, mely elég időt adott arra, hogy belegondoljak valamibe, amibe korábban sosem mertem: Roni tulajdonképpen egész jó csaj. Csak hát a melle túl kicsi (panaszkodott már férfi arra, hogy túl nagy?), a feneke lapos, a haja sárgarépaszínű, az arcberendezése pedig kb. olyan, mintha Isten csukott szemmel dobálta volna össze a darabokat, amiket aztán egybegyúrt. Szóval az a korábbi kijelentésem igencsak tévesnek tűnt, de mégis arra gondoltam, hogy van benne valami. Valami bájos egyszerűség. Mint mondjuk a játékos mosolya. Kár, hogy utóbbit nem sokszor látni, mivel ideje nagy részét zsörtölődéssel tölti, ami persze érthető, de sajnálatos is egyben. Már épp arra vetemedtem volna, hogy mondjak neki valami szépet, amikor meghallottam a zár kattanását.
– Akkor holnap reggel még találkozunk – törte meg végül ő a csendet (a kis szadista!) – jó éjt!
– Jó éjt! – visszhangoztam, majd mindegyikünk elindult a maga útjára.

Legalábbis az esetek többségében ez szokott történni, azon estén viszont, ahogy megtettem az első lépést, valaki megkocogtatta a vállam. Tanulva álombeli hibámból, szépen, komótosan fordultam csak meg, hogy aztán szembesüljek egy irtózatos meglepetéssel, de akkorával, hogy még a szám is nyitva maradt. Persze ennek oka talán inkább abban keresendő, hogy Roni ellenállást nem ismerve igyekezett beletuszkolni ficánkoló nyelvét, mielőtt bármit is szólhatnék, s én ezt igencsak értékeltem, tekintve, hogy fogalmam se volt mit mondhatnék ilyenkor. Mondjuk, ilyenkor azt hiszem, nem is kell mondani semmit, na meg különben is, teli szájjal nem illik beszélni, és egyébként pedig igazán kiélvezhetném a helyzetet, ha már itt van ez a kis lehetőség, mely tökéletesen alkalmas a nap folyamán felgyülemlett feszültség levezetésére.
– Az előbb hazudtam.
– Nem szeretnéd, hogy jó éjszakám legyen?
– Hülye. Még bent. Nekem igenis hiányozni fogsz. És most el ne érzékenyülj itt nekem, tudod, hogy mennyire rühellem a nyápicokat!
– Tudom.
– Na, akkor vége a gyereknapnak, menj, aludd ki magad, és reggel olvass be szépen annak a hájas disznónak! – mondta, majd némaságomat kihasználva megajándékozott egy búcsú puszival, és még hozzátette: – Szép álmokat, Mickey! Tudom, hogy te többre vagy hivatott ennél.
Azzal sarkon fordult, én pedig meg se mukkantam, csak meredten néztem távolodó alakját, melyet pillanatok múltán már el is nyelt az éjszaka sötétje.
– Szép álmokat neked is, Roni. De miért akkor kell így viselkedned, amikor tudod, hogy nem találkozunk többet? Mondjuk, talán éppen ezért – suttogtam az előttem tornyosuló mocskos téglafalnak, mely nem felelt - Ezt megerősítésnek veszem.

– Mikor is mondtad, hogy lelépsz?
– Hétfőn.
– Ühüm, és ma péntek van. Hát te tényleg egy irdatlan nagy lúzer vagy.
– Hidd el, Roni, elég jó okom van rá, hogy…
– Teszek rá. Most pedig dolgom van.

– Ugyan már, Mickey! Unatkozom, robbantsunk fel egy bárt! Esetleg szurkáljunk forró piszkavassal valakit, vagy legalább rontsunk meg egy gyereket! Gyerünk már, ne legyél ennyire nyámnyila! Ha nem akarsz kimozdulni a lakásból, akkor meg tapossuk el mondjuk azt a csótányt a konyhában, vagy menjünk fel a tetőre és vadásszunk galambokra, tudom is én, csak mondj már valamit!
Azt mondják, a szüleidet nem választhatod meg, de a barátaidat igen. Na és mi a helyzet a testedbe költöző démonnőkkel? Én nem akartam, hogy Aosoth belém kerüljön az biztos. Tulajdonképpen azon sem igazán rágódtam sosem, hogy „bárcsak megszállna egy démon! Na de ki is legyen az? Mondjuk Astaroth, esetleg Asmodeus? Nem is tudom…” Jah, hiba volt. Korábban kellett volna foglalkozni a problémával, s akkor mostanra már rég csütörtököt mondott volna az akaraterőm, s egy démon uralná a testem. Így viszont csak egy gyengus hárpiával vagyok kénytelen osztozni. Ennél talán még a nemlét is jobb lenne, komolyan.
– Nem vagyok hárpia, te szánalmas kis féreg! És különben is, engedelmeskedj! Hódolj be hatalmamnak, és…
– Ne erőlködj, tudod, hogy ez egy patthelyzet! Egyébként, ha már itt tartunk, miért nem kerestél magadnak egy újszülöttet, vagy óvodást? Miért pont én?
– Emlékezz vissza arra a bizonyos éjszakára, és talán megválaszolhatod a saját kérdésed.

Az a bizonyos éjszaka.
– Ó, bakker! Akkor ez most azt jelenti, hogy én lehetek az első, aki végre megválaszol egyet az egész emberiséget foglalkoztató kérdések közül? – kérdeztem izgatottan.
– Attól függ, mi az?
– Hát, hogy mi a rosszabb: a tökönrúgás vagy a szülési fájdalmak ?
– Idióta.
– Na, de most tényleg, miért vagyok női testben? Így néztél ki a halálod előtt, és most, hogy eggyé váltunk…
– Dehogyis, ez a szánalmas emberi külső bizonyára a "beköltözésem" mellékterméke. Démoni valómnak a nyomába sem érhet. Ha azt meglátnád, akaraterőd csődöt mondana, és minden parancsomat azonnal teljesítenéd. Vagy csak szimplán lebénulnál, esetleg meghalnál.
– Aha. Szóval ahhoz elég akaraterőm van, hogy megakadályozzam a lelkem pusztulását, és a testem feletti kontroll elvesztését, de ahhoz már nem, hogy ellenálljak szépségednek? Fura.
– Te csak egy emberfajzat vagy, ezt nem értheted. A szépség belülről fakad.
– Hasfelmetsző Jack is ebben hitt.
– A belső alatt a mágiát értem. A hatalmat, amit egy lény birtokol.
– Szóval ezzel a hatalommal szépnek tudod feltüntetni magad még akkor is, ha egy bányarém vagy?
– Lucifer szerelmére! Hát te tényleg nem érted. Káosz, pusztulás, szinte isteni hatalom! Nagyban gondolkodj, gyermek!

Ez az emlék nem sok választ adott. Viszont Aosoth észrevehetően megváltozott azóta. Kicsit mintha gyerekesebb lenne. Akkor még úgy beszélt akár egy úrnő, most pedig…
– Na hogy? Mondd ki! Ne tartsd magadban!
– Olyan mintha átvettél volna tőlem némi infantilitást.
– Logikus. A két lélek szépen fokozatosan egyesül. Mivel a megszállás mondhatni sikertelen volt, most szépen megküzdünk egymással. Egyre több tulajdonságunk fog keveredni, s végül már azt sem tudjuk, hogy éppen ki cselekszik. És ez nem jó.
– Hát nem. Anyám már így is épp eléggé odavan attól, hogy egyetlen fiacskája ahelyett, hogy egyetemre járna, edényeket törölget egy gyorsétteremben. Hogy fogadná vajon azt, hogy csecsemőket dobálok a kandallóba tűzifa helyett? Bakker, ez is tőled jött, mi?
– Aha. Tudod, milyen jól égnek?
– Undorító vagy, és könyörtelen.
– Ó, mindjárt elpirulok. És inkább a könyörtelenség, mint, hogy én alkalmazkodjak hozzád. Semmi szórakoztató nincs benned. Haszontalan vagy. Most komolyan, egy éve robotolsz abban a bisztróban, és az a szőrös zsírgolyó még mindig él? Ha nem lenne ez az állandó ellenszegülés a részedről, ami folyamatosan szívja az energiám, már vagy egy hete kivégeztem volna azt a gusztustalan rohadékot! Tudod, hogy a szemgolyó milyen lágy? Csak egy finom kis szúrás mondjuk egy villával, s aztán már ki is kanalazhatnánk az agyát. Jól átsütve, majorannával és oregánóval igazi csemege – szólt a mesterszakács, aki hobbiból szemgolyókat gyűjt, és villára tűzve tárolja őket a szekrényében.
– Villával kanalazni? Nem értem a logikád. Na de mindegy, még mindig nem jutottunk közelebb a válaszhoz. Mit keresel itt? – kezdtem elveszíteni a türelmem, de tényleg.
– Kérdések, kérdések, mindig csak ezek az unalmas kérdések. Ahelyett, hogy örülnél nekem. Egészen eddig csak egy átlagos férfi voltál. Pont olyan szomorú sorssal, mint bármelyik szomszédod. Bár az idiotizmusod kiemelkedő, ezt elismerem. Elhiszem, hogy nem érzed jól magad, tudod, már én is unom, hogy állandóan hányni járunk, de ez idővel talán elmúlik. Ha már egy kicsit jobban megszoktuk egymást. De tényleg jólesne, ha belátnád, hogy hála nekem különleges lettél. A szürke massza közepén egy vörösen izzó tűzoszlop. Ez vagy te. Amikor csak akarsz, úgy nézhetsz ki, mint az a nő, akit most a tükörben látsz.
– Végül is, ezzel egy álmom vált valóra.
– Csodás. Akkor tekints engem ajándéknak, hagyd abba a tükörképünk gusztálását, és öltözz fel végre!