Adattároló II.

Mikor magamhoz tértem, már rég szükségállapot lépett érvénybe. A világ, mintha nem is ugyan azon faj tagjai közé tartoznánk, kitaszított minket. Eszembe jutott, hogy egyszer valaki, mikor halálra ítélték /tudniillik a háború kitörése után áltanossá tették a halálbüntetéseket/ ezt mondta:
"Az emberek nem állatok, az állatok mindig egyensúlyra törekednek a természettel. Az emberek inkább olyanok, mint a vírusok, addig szaporodnak, míg a gazdaszervezet, tehát a Föld, vesztét nem okozzák."
Ez után másra nem emlékszem, csak arra, hogy a kamera ráközelít az ember arcára, és mintha csak kéjelegve figyelné, és hallgatná halálhörgését veszi a kivégzést a legnagyobb élethűséggel.

Minden féle cső lógott ki belőlem, szerintem elég jó bőrben voltam ahhoz képest, hogy pár kilométerre robbant fel mellettem egy atombomba. Hála az orvostudománynak a sugárfertőzés könnyen kezelhető lett az in vitro termesztett saját szövetekkel, szervekkel. Amikor felvettem a kommunikátort, és csatlakoztam az intercellularisra, ami egy valós idejű mentális kapcsolat a központi számítógéppel, és más emberekkel /leginkább a régi 3D-s virtuális valóság szimulálására szolgáló géphez hasonlít/ az információáradat majd kiütötte az elmémet. Mindenhonnan halottak ezreiről érkezett beszámoló, több fővárost is porig rombolt ez a meglepő támadás.

Pár nap múlva saját felelősségre elhagytam a kórházat, és kivettem egy lepukkadt kis szobát a város szélén. Megpróbáltam szüleimet felkeresni, de a kommunikátor nem jelzett vissza. Nem áltattam magam, tudtam, hogy a becsapódási zóna kellős közepén éltek. Beesteledett, mire elrendeztem a dolgaimat, és bejelentkeztem egy terminálnál, mint túlélő. Mikor hazafelé sétáltam, tekintetemet az égre szegeztem, hogy lássam a csillagok megnyugtató képét. Mást nem láttam, csak az erőtér rózsaszínes vibrálását.
Első dolgom az volt, hogy betértem egy kocsmába, felejteni akartam, nem azt, hogy ki vagyok, csak éppenséggel azt, hogy hol.

Leültem a pulthoz. A csapos egy félkarú ember volt. Észrevehette, hogy belemerültem a látványba, mert csak annyit mondott, hogy az Ar Riyad-i ütközetben vesztette el a kezét.
- Sajnálom.
- Mit sajnálja, talán maga lőtt majdnem vállon egy rakétával?
Elgondolkozva válaszán, miután megfordult, én is a vendégek felé fordultam. Elég piszkos kis lebuj volt, ezért is akadt meg a szemem egy csinos nőn, nem ült mellette senki sem, és a pia is már kezdte megtenni jótékony "gátlásoldó" hatását, tehát mellé ültem.
- Szép estét a csinos hölgynek!
- Önnek is uram - valami nyugtalanság és lenézés érződött hangján.
Talán ő valahogy nem osztotta azt az ötletet, hogy ma este együtt megyünk haza, de nem arról voltam híres, hogy egyből feladom.
- Kis asszonynak hol van a párja?
- Meghalt.
Lehet nem ezzel a csajozós dumával kellett volna kezdeni.
- Sajnálom - valahogy ez a nap a sajnálkozások jegyében telik.
- Bocsásson meg, de keresek valakit.
- Igazán, és kit ha szabad tudnom?
- Nem ismeri, egy bizonyos Sebő Lajost - a név hallatán a vér mintha megfagyott volna bennem, mintha a pia egyszerűen elszállt volna a fejemből, vagy mintha csak egy jeges vízzel teli kádba dobtak volna.
- Hm.. ez eléggé érdekes, én vagyok Sebő Lajos - mit kereshet itt egy nő, aki engem keres, és pontosan ugyan abba a kocsmába jön, amibe én, és még a nevemet is ismeri, és helyesen ejti ki, ami itt, Közép-Európában, nem semmiség.
- Akkor megtaláltam azt, amit keresek - a nő arcán egy kis mosoly jelent meg, nem tudtam mire vélni, de a jó hangulatom a nőre pillantva kezdett visszatérni, és ezt eléggé furcsának is találtam, hisz alig pár órája tudtam meg, hogy a családom halott. Poharamat egy kicsit, amolyan nagyon hozzáértő italspecialistához mértezve meglötyögtettem. Ekkor lettem figyelmes valami üledékre. Mikor jobban belegondoltam volna, egy hirtelen pillantást vetettem a nőre, aki csak ennyit mondott:
- Nyugodjon meg, most el fog egy kicsit szundítani, de minden rendben lesz.
Ahogy a mondatot befejezte, szemem lecsukódott, és csak annyit éreztem, hogy felemelnek, és hogy egy autóba raknak be.