Abszurd utazás

 
Delután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt. 
Reggel még sinte semmi baja sem volt. Egy kis szobakerékpározással indította mindig a napját tiz-tizenöt percre, majd jöhetett egy kis könnyed, frissítő séta a tágas téren, ahol több volt a kutyákból, és kis állatokból származó melléktermék, mint az egészséges zöldövezet. Később régi barátaival találkozott, mert mindig csöngött délelőtt nyolc és kilenc óra tájban a házitelefon. Ekkor általában vitás, vagy problémás kérdések csupán csak elvétve, vagy ritkán kerültek napirendre, mégis időnként – ha egy-egy barátnak füle volt hozzá -, szinte azonnal meghallhatta, hogy Frangepán hangja szomorkás, fátyolos hanggá süllyedt évszak váltakozásától függően. Nem is tagadta senki előtt sem, hogy ízig-vérig hangulatember volt, akit könnyű megbántani, és aki olyannyira komolyan vesz bizonyos irodalmi, és főként kulturális kérdéseket, hogy a végsőkig is képes elmenni azért, hogy önző, makacskodó igazát mindenképp keresztül vigye.
Mondogatták is neki hajdani kollegái elég sokszor: 
– Te gyurka? Nem viszed te ezt tulzásba? Már így is úgy néz ki a lakásod mint valami erődítményszerű raktár! Kinek őrizgeted ezt a sok felesleges limlomot, meg ócska kacatot? 
– Hát kérlek elsősorban az utókornak, és a későbbi generációknak, hogy amennyiben kedvük, és hajlandóságuk támad a művelődésre legyen mit haszonnal megforgatni! – volt ilyen esetekben a válasza. 
Frangepán még nem tudhatta, igazság szerint talán nem is nagyon foglalkozott vele, hogy ez a reggel lesz egyben az utolsó is, melyet túlzásba vitt rendszerető, és mindig gyilkosan precíz, megrögzött életében érezni fog. 
Sebbel-lobbal mosakodni kezdett, majd amikor befejezte a testedzést jöhetett a nulllkalóriás zab, vagy korpapelyhes reggeli szigorúan az orvos utasítására. Még most is élénken élt benne egy-egy kacifántosan, és furcsára sikerdő orvosi vizsgálat emléke. Tudniillik, ha vért kellett venni a vénájából akkor előbb Frangepánt szigorúan vagy kiadósan nyugtatózni kellett, hogy totális érzéketlen, és kába állapotba kerüljön, vagyha ez nem volt kéznél, akkor addig kellett fújnia az orrát, amíg el nem eredt bő patakokban a vére, mert egyrészt tűfóbiát diagnosztizáltak nála, másrészt valósággal rettegett a fájdalomtól. Talán ezért ment csupán csak abban az esetben fogorvoshoz, ha már annyira elviselhetetlen volt szájában a fájdalom, hogy csillagokat látott szemei előtt. (Erre az utóbbi bőséges húsz évben szinte egyszer sem akadt példa, mert egyetlen rossz foga sem volt, legfeljebb a keményvíz miatt tartós fogköve) 
Annyira képtelennek találta a helyzetét most, hogy szabályosan farkasszemet nézett saját tükörképével, mintha az ikertestvérével szemezne, hogy óhatatlanul is ócsárolni, és káromolni kezdte saját magát:
– Igenis, kérlek! Vedd csak egészen nyugodtan tudomásul! Minden miattad történt! Miért nem tudtál letérdelve, jegygyűrűt véve szerelmi vallomást tenni annak a – szerinted -, bombázó istennőnek, akit mindenkinél jobban imádtál, és szerettél? Miért nem tudtál végre tisztességesen lefogyni a száztíz kilóddal együtt? Miért nem lehettél tökös, és talpraesett pasi ahogy azt az apád szerette volna mindig elérni? Miért kell neked mindig fordítottan viselkednek, és reagálnod?! 
Hogy bíráló, ítélkező szavainak még nagyobb, még intenzívebb nyomtékot adhasson, miközben fogat is mosott a fogmosólével egyenesen szemközt köpte magát, mintha önmagát akarná ezzel is büntetni. 
Amikor már felöltözött és mindennel készen állt következhetett a házimunka, és takarítás! Még réges régen gyerekkorában látta a szülői ház falán díszelegni a felíratot, miszerint: ,,Tiszta udvar, rendes ház” – Akkor még fogalma sem lehetett róla, valójában mit is jelenhet – elvégre nem múlt több akkoriban, mint ötéves -, mégis valahogyan úgy megragadt fejében, akárcsak a nagyapai bölcs intelem, hogy feleslegesen senkitől se rabolja el a gazdag időt. 
Ahogy tisztítószeres, prontós vizet kevert egy műanyag vájlingba, és beletett egy tisztítórongyot, hogy azzal törölgessen, ahogy szétnézett a mindig makuáltanul berendezett kislakásán hirtelen egyetemes utálat, és szánalom kettőzött keveréke kerítette hatalmába. Egyrészt szánalmasnak érezte magát, hogy ennyire olcsóvá vált az élete, és sokszor nem élvezte úgy, ahogyan szerette volna (tengerparti nyaralókkal, és romantikus naplementékkel a feleségével), másrészt ott lappangott benne, akár valami kis alamuszi féreg, vagy kártékony bogár az utálat, hogy miért nem tudott legalább nyugdíjából, ha már fizetéséből sosem futotta legalább annyit félretenni, hogy vehessen magának egy új házat, vagy lakást, vagyha valamelyik hozzátartózójának volt gyereke, talán adhatott volna valamicskét, hogy megkönyíthesse a továbbtanulási folyamatokat. 
Felvette kényelmes háziköntösét. Miközben a tükörbe nézett szabályosan leköpte gyűlölt tükörképét. Amikor bő két és félóra múlva végzett a takarítással némi nemű elégedettség szálta meg, hogy azért csak nem olyannyira hitvány senkiházi, mint azt közeli hozzátartozói anno állították róla, ha vele találkoztak, vagy valamely rokon társas, ünnepi összejöveteléről volt szó. 
Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de megpróbál valami kis csenevész, akár porszemnyi kis nyomot hagyni a világban, melynek úgyan szervesen része volt, és mégis, helyhez olyannyira nem tartozott soha, mint egy örökösen kívülálló idegen. 
Később aztán óhatatlanul is felülemelkedett benne a gyávaság, és a lusta félelemérzet, és ilyenkor hajlamos volt kiesni önmagának beadott szerepéből. 
– Beszélnem kell telefonon régi barátnőmmel, akit már vagy húsz éve nem is láttam! – később alighanem észbe kapott, mert heves lelkiismeretfurdalás, és bűntudat telepedett örökösen marcangoló természetére.
– De mi van akkor, ha már családja van, és történetesen vagy az egyik gyereke, vagy unokája veszi fel a kagylót?! – hirtelen elkomolyodott, és száraz hangon, minthacsak saját magának beszélne kijelentette: 
– Ő volt az aki mindig cserben hagyott, és szakított! – mintha csak így próbálna kísérletet tenni rá, hogy lerázza megmaradt felelősségének utolsó csökevényét is. 
Odasietett éjjeli kis szekrényéhez, mely a szépen rendben tartott hálószobában állt a tágas franciatípusú ággyal, melyben hölgy már régen feküdt. Kivette azokat a szerelmes kamaszleveleket, melyeket hajdanán fiatal, hóbortos korukban egymással váltottak, amíg nem volt internet, és chatelési lehetőség. Ahogy verejtékezésre hajlamos, kissé már májfoltos, vén kezeivel óvatosan, és gyöngéden megérintette a zizzenő papírlapok mintha életre keltek volna, hogy az egymásnak titokban megvallott büszke, és őszinte szavak is új értelmet nyerhessenek. 
Ahogy csöndes, sztoikus nyugalommal, és bölcselkedve olvasgatni kezdte – csak úgy önmagának a leveleket egyiket a másik után -, észrevette, hogy fokozatosan múlik fejfájása, és ezzel talán hasogató feszültsége, hogy még egyszer életében beszélhessen azzal, akit szívébe szeretett volna fogadni. Arcáról fokozatosan perget le a kora reggeli hangulat békétlen szomorú bágyadtsága. Kezdte magát jobban érezni. 
Fiatalnak, és talpraesettnek képzelte magát, amint egy-egy butoska szerelmes soron, vagy kiragadott versrészleten megakadt mélázó tekintete. 
Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az egzotikus, mogyoróbarnaszemű angyali szépséget annyi év után, hogy vajon most ennyi év után vajon sokat változott-e? A mindig hamvas, őszibarackokra emlékeztető, enyhén anyajegyes bőr vajon még mindig olyan selymes, és kellemes tapintású, mint volt? Vajon felfedezné-e még ugyanazt a halhatatlan hűségben, önzetlen odaadásban sugárzó, szikrázó szemet, mely szomorúságában igazgyöngyöket is tudott bármikor pergetni? 
Valamikor ketten jöttek ki a kacifántos gyerekkorból, és talán azáltal váltak érettekké, hogy komoly szándékkal, és nem csupán futó egyéjszakás kalandra felkínálták egymásnak bimbódzó testük összes szenvedélyét. 
Amikor alig huszonnégy éves korában értesítést kapott, hogy egykori barátnője férjhez megy egy módos üzletemberhez szándékosan kibúvót keresett, és vakbélműtétjére hívatkozva (amit később ki is vettek) nem ment el az esküvőre.
Váltig meg volt róla győződve, hogy barátnője csupán számító szándékkal, és érdekből kötötte magát egy gazdag emberhez, mert szerette volna érezni, milyen érzés az, ha hatalmat adnak a kezébe, és ezzel hatással lehet akár mások életére is. 
Pedig, ha tudhatta volna, hogy mi áll a valódi háttérben. Barátnője apja utolsó akaratát próbálta ezzel a friggyel teljesíteni, mert apja körömszakadtáig arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy modern nő kapcsolatok nélkül – különösen a mostani világban -, semmire se viszi, még akkor sem, ha felsőfokú végzettsége van, és néhanapján előszeretettel foglalkoztatja a helyi rádió szerkesztősége. 
Barátnője engedett a szülei rábeszélésének, és bár boldogtalan volt, amikor kimondta az igent, és később is önmagára vett színészi álarccal igyekezett megjátszani tiszavirágéletű boldogságát, elégedettségét – mégis mivel férje megadott neki mindent, és mindennel elhalmozta önmagában alkut kötött, hogy így talán jobb lehet az élete mindenkinek. 
Érdekes, hogy pont egy könyvesboltban találkoztak, és futottak egymásba újfennt, ahol a mozigépész szinte már visszajáró törzsvendégnek számított, hiszen rajongásig szerette a szépirodalmi könyveket. 
A hölgy sugárzóan elegáns, és csinos nyárias, szoknyás ruhát viselt, és átszellemült kíváncsisággal olvasott éppen egy vaskos könyvet. Első látásra úgy tűnt, mint egy szorgalmas kutatósegéd, aki minnél több titkot szeretne akár töredékidő alatt is megfejteni! 
A mozigépész – hogy megbizonyosodjon róla, nem káprázik a szeme -, pontosan a hölgy lába előtt ejtette el szándékosan szorongatott verseskötetét. A hölgy, mintha gyenge lázban égne.
Először meg sem ismerte egykori kedves barátját, hiszen az ember mindennapjai során olyan sok emberrel találkozhat, hogy ki emlékezhet minden egyes arcra a múltból. 
A moziépész elhatározta magát, hogy ha törik, ha szakad, de megpróbál higgadságot, és nyugalmat erőltetni magára miközben mindvégig tárgyilagosság, és hidegség álcája mögé rejtőzik. (Utóbbi sajnos egyálalán nem úgy sült el, ahogy eltervezte) 
– Bocsásson meg… - hebegte, amikor a földről felnézett azokba a babonázó, sugárzó, és szíveket bármikor összetörni kész mennyországmosolyú őzikeszemekbe. – Az én hibám! 
– Hát ez nem lehet igaz! Kicsi a világ nemde, hogy éppen Vallató Karcsi elbújhasson benne?! – széles, gyönyörűszép mosolyt küldött feléje, hiszen rögtön megismerte. – Hogy vagy? Mi van veled mostanság? – kellemesen enyhén telt, ajakfényes ajkaival gyöngéden, kedvesen kétoldalról megpuszilta, miközben ő sokkal inkább pirult, mint régi barátja.
 – Kérlek mondd azt, hogy nem sietsz sehova, mert olyan jó volna sok mindenről beszélgetni kicsit! – ölelte magához, miközben Károly mindvégig azon morfondírozott magában, hogy megmerje-e csókolni szenvedélyesen, és romantikusan, vagy csupán egy ártatlan kézcsókra fussa tőle? Végül megelégedett – legalább is egyelőre -, a kézcsókkal. 
– Fantasztikusan gyönyörűséges vagy s roppant csinos! – nem győzte bókok virágcsokraival elárasztani. – Mi történt az érettségi találkozó óta? Nagyon hiányolt mindenki! Kár, hogy nem tudtál eljönni! 
– Jaj, el se hiszed! Az ember azt gondolná, hogy az egyetemi időszak végleg kifacsarja minden maradék életkedvét, erre bumm, és tessék-lássék a hétköznapok legalább annyira kifacsarják sok esetben az embert, akár az érett citromot! Egy reklámügynökségen melóztam nemrégen, és bár szeretném azt mondani, hogy sok tapasztalatra tettem szert, és tanúságos volt, mégis sokszor úgy hiszem túlzottan is szigorú, és kemény voltam elsősorban önmagammal szemben! De hát az embernek jó volna egyszer és mindenkorra megszabadulnia végleg a megfelelési kényszerétől nem igaz?! De tudod mit? Inkább üljünk be ide a sarokra! Van itt egy kis bisztró! – semmi mással nem foglalkozva máris szabályosan ráncigálni kezdte a félig megilletődött, majd köpni, nyelni nem tudó mozigépészt a sarki kis bisztró felé, miközben csacsogó üzemmódban be nem állt a szája. 
– Mondd csak? A többiekkel igyekszel azért tartani a kapcsolatot, vagy mindenkinek van már magánélete és önállóan boldogul?! – kreatív kíváncsisága ebben a percben nem ismert határokat. 
A nap nemsokára lemegy a kellemesen balzsamos nyári éjszakában. ,,Micsoda romantikus pillanat lehetne ez!” – töprengett egy kis ideig Károly. 
– Tudod az az igazság, hogy az utóbbi időben minden szabad percemet lefoglalta az írás, meg a verselgetés, és annyira rá lettem utalva az internet vívmányaira, hogyha akár csak egy napig nem lenne eluszna egy teljes évnyi anyagom! 
– Jaj ne csigázz már! Mivel foglalkozol? Várjál! Nem te írtad azt a hogyishívják remek krimiregényt ami arról a ninjalányról szól, aki dobócsillaggal, és szamurájkarddal járkál az éjszakában, és levadássza a rosszfiúkat? 
– Hát ami azt illeti… - szabadkozott -, sok mindent írogattam… Jó lett volna nagyon sok mindent önálló forrásokból kiadni, de te is tudod, hogy az alig ismert szerzőkkel egyszerűen cseppet se törődik a feltörekvő, profitorientált könyvpiac. 
Beültek a leginkább romkocsmára hasonlító hangulatos kis bisztróba, ahol Károly egy üdítőt rendelt a hölgy pedig egy nyárias, alkoholmentes koktélt természetesen napernyővel a pohár szélére tűzve. 
Károly persze rögvest kihúzta előtte a széket, amitől barátnője megint csak úgy elpirult, mint aki valami tőle rendkívül szokatlant csinált, ami miatt esetleg szégyenkeznie kellene. 
– Jaj annyira kedves és figyelmes vagy! Mondták már neked, hogy igazi úriember vagy? 
– Eddig te vagy az első hölgy aki megtisztel!
A hölgy óvatosan ajkaihoz emelte a szívószálat, és megízlelte a finom nedűt, amibe kókuszt is tettek. 
– Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de van esetleg valakid, aki nagyon fontos neked? – sötétbarna léleklátó szemei elől nem lehetett menekvés, bár a mozigépész a legkevésbé sem akart menekülni. Mindent beakart vallani. 
– Nagyon fontos vagy neked! – bukott ki belőle kissé félszeg, remegő hangon.
– Hogy te milyen aranyos pasi vagy! Igazán köszönöm, de kicsit beszélgessünk komolyan! – mintha nem akarna hinni a fülének. 
Ebben a percben Károly olyan őszinte, és komoly volt, amennyire csak hevesen dübörgő szíve engedte neki. Talán gyerekes naivsága volt a baj, amit már mindenki unalomig jól ismert? A hölgy mégis furcsán kezdett ránézni. 
– Igen! Ahogy jónak látod! – váltott most ő komoly hangmemre. – Volt valakim, az a bizonyos nagy ős szerelem! – elszomorodott, úgy nézett ki, mint aki azonnal sírva fakad, és majd megszakad a szíve. – Én is hibázhattam, de ő volt az, aki egyszer csak összecsomagolta minden holmiját, és váratlanul kilépett az életemből! Szerettünk volna kisbabát is, csak aztán ez is további problémákat szült! 
– A szemét kis lotyó! – óvatosan, gyengéden párszor megsimogatta előbb szőrös kezét, majd szomorkás, búsa arcának vázlatát. – Mondok valamit! Aki egy ennyire fantasztikus, igazi gavallér hapsit veszni hagy, akkor az nem is érdemelt meg! Biztosan nagyon nehéz volt! Annyira sajnálom! 
Vallató Károly már megtanulhatta, ha a sajnálat, és a részvét előtérbe kerül akkor szinte minden egyes jól kezdett, és kellemes társalgás, vagy beszélgetés könnyedén a dúgába dőlhet. Ezért igyekezett annyira higgadt, és közvetlen maradni, amennyire visszatartotta gyerekes sírását. 
– Tudod szerintem azért hagyhatott ott, mert szerinte én nem voltam hajlandó változni, míg ő – állítólag -, feláldozta értem az egész karrierjét!
– Mivel is foglalkozott pontosan? 
– Nem tudom helyesen mondják-e de make upos, meg stylelisztes volt! Nem tudom jól mondtam-e?! – gyerekes naivsága sugárzó mosolyt csalt a hölgy bosszúja elé. 
– Olyan drága vagy! Igazi kincs! Tehát akkor az egykori nagy ő egy egyszerű, és átlagos sminkes volt, aki azt hitte, hogy ő készítette a spanyolviaszt! Hát kérlek! Nem szabadna így keseregned utána! Hidd el, hogy a nagy ő igenis létezik, és biztos vagyok benne, hogy alig várja, hogy beléphessen az életedbe! 
– Olyan jó volna ezt elhinni, de tudod néhány nappal ezelőtt olyan furcsa, ismeretlen, szorongó halálfélelem jött rám! Aztán később, amikor elmentem az orvoshoz megint rámtört valami pánikrohamszerű eszement, és masszív szorongás! 
– Nyugtass meg kérlek, hogy nincsen semmi baj, és hogy nem akarhatsz már megint öngyilkos lenni?! – kétségbeeesés, és rettegő aggodalom tükröződött hamvas, őszibarack arcán. 
– Hát a helyzet azért nem ennyire bonyolult! Csupán igyekeztem átgondolni az életemet, hogy bizonyos dolgokat új megvilágításba helyezzek! 
– Na, ez aztán a váratlan fordulat! És sikerrel jártál?! – kis kezét ajkai, és zongorabillenytűkre emlékeztető fogai közé tette, miközben könyökével enyensúlyozott a damasztszínű terítőn. 
– Szeretném hinni, hogy igen! Tudom, hogy naiv, és gyerekes voltam egész életemben, de talán azért nem mertem, és nem is akartam megváltozni, mert akkor már nem az az ember volnék, akit te is ismertél! Várj! Még szeretnék mondani valamit! – kérte, hogy hadd hallgassa végig. Tudom, hogy azt gondolod, hogy hibát követek el, de ebben a szent percben nagyon szeretném a szívem szavát követni, ahogy egykor anyám tanította nekem. – Gyöngéden megfogta a másik hezitáló, verejtékező kezét, mélyen a szemébe nézett, és kicsit ügyetlenül, de romantikusan, hosszantartón megcsókolta, és a hölgy visszacsókolt. 
Néhány jelentős, ünnepi percig tartott az egész, mégis úgy érezték, hogy ez talán örök életükre szól.
Amikor a hosszú búcsúzás után mindketten elváltak egymástól a mozigépész már nem mondhatta el, hogy talán élete legelső, és legutolsó, meghatározó találkozását élhette át. 
A házmester kopogtatott ajtaján, mert a legtöbb lakónak feltűnt az orrfacsaró, émelyítő, trágyadombszerű szag, mely minthacsak megromlott, rothadó dögtemet volna lassan az egész bérházat kezdte elárasztani. 
A házmester kinyitotta kulccsal az ajtót, és megtalálta a mozigépész holttestét, melyet a szőrszálhasogató önkormányzat nem járult hozzá, hogy azonnal végső nyugalomba helyezzék, mert mivel a mozigépész testét felboncolták a halottkém nem tudott egyértelmű választ adni vajon miként következhetett be a természetes halál állapota! 
Vallató Károly régi, gimnazista kedvese összetört lélekkel később mindig friss virágokat vitt a temetőbe ahhoz a szóróparcellához, ahol egykor Vallató Károly szülei is örök álmukat aludták…