Ábel a vasúti kocsiban

-A felhőkkel vagy ellenük?-

Füstös felhők émelyegtek az égen. Némelyik habcsókformát öltve vágtázott a szelídebbek pihe-puha hátán, meglovagolva a legújabb áramlatokat is, míg egy másik göndör hajzuhatagát gurgatta egyre előre, mint holmi kihívó, kecses kislány, ki a tükörben versenyt kacérkodik, s ragyog. Eközben egy harmadik akaratgyenge vattapamacs pelyhecske remegve, s kócosan, törékeny, hullámos testét egyre a többi után vonszolta. Mind együtt gomolyogtak egy végtelen, éktelen libasorban, néhányezer méterrel a föld felett, öntudatlanul, szervetlen részeként egy szerves folyamatnak, mely elnyűhetetlenül, s megszüntethetetlenül bugyog, s pöfékel emberidő óta… Pont, mint a vasúti kocsi szalaggyártott szürke szobra.

…bátran, s reményekkel telve lépett fel az EK-1175 számú vasúti kocsi ridegvas lépcsőjére. Szelíden intett örök hű társának, ki vonakodva ugyan, de az emberekbe vetett vak bizalommal indult gazdája után. Fokról fokra, de ő is feljutott a peronra. Csapzott volt, s valóban hiányzott a fél szeme. Komótosan Ábel mellé telepedett, elülső két lábát kinyújtva hatalmasat ásított, majd bambán szájából a kemény, öntöttvas lemezre hulló, bugyogó nyálra meredt.
Ábel még egyszer visszarévedt a rengetegben eltöltött rengeteg időre. A száraz fából összetákolt kunyhójára, az erdő csendes nyugalmára, a tolvajokra, s hadászati sikereire, a papokra, s a könyveikre, majd végső soron szerető édesapjára. Most utoljára is fájó szívvel vált el tőle. Egyedül hagyta, s mikor erre gondolt újból az a furdaló gyomorgörcs kerítette hatalma alá, amit az atyai ház elhagyásakor érzett. Utána már csak az eleinte dölyfös, majd segítőkész vasutasra emlékezett, aki útba igazította, s ellátta néhány, a nagyvilághoz elengedhetetlen pénzmentő tanáccsal. Most pedig ott állt egyes egyedül a nagyvárosba tartó személyszállító vonat idegen peronján, és tudta, hogy ezután már senkire sem számíthat, csak is magára, no meg Morzsára, a fajtiszta korcs kutyára. Megfordult, s még mielőtt belelépett volna az eb által odaszutykolt nyáltengerbe, alaposan szemügyre vette elkövetkezendő néhány órája robajló színterét.

Végignézett a relatíve hosszú folyóson, amely a kabinok előtt nyújtózkodott, s máris enyhe émelygést érzett. Teljesen új volt számára a környezet. A vasrácsozatos lemezeken cincogva csoszogott a gumitalpú, boka fölé érő, barna bakancsa. Jobboldalt szürke bádoglemezekből összekovácsolt, az esztétikum kedvéért fa berakattal fedett fülkék mellett lépdelt el. Balján a néma egyhangúságot kétméterenként szögletes, különböző tisztaságú, két fokozatban lehúzható ablakok szakították meg. Feje fölött néhány magas energiaigényű wolframcső próbálta pótolni a természetet, mikbe belebámulva pillanatnyi látáskárosodás szenvedhető szintalatti villódzásuktól.

Ábel körülbelül a kocsi közepéig hatolt, mikor kérlelő szemekkel újból az eb felé fordult. Az még mindig a peronon ült és intenzíven nyáladzott. Majd még utoljára kitekintett a külvilágra, nagyot sóhajtott és megemelte földön fekvő farát. A napfény még megcsillant csimbókos bozontján, aztán éles csapódással csattant mellette az ajtó, s a mozdony nyomasztóan vad ereje elkezdte egyre előrébb püfölni a vagonokat. Éppen tolatást végeztek. Majd néhány perc múlva már szabadon siklott a síneken a géptestbe zárt monoton morajlás. Ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam.

Morzsa a bajsza alatt fintorogva, kelletlenül közeledett gazdájához. Ösztönéből adódóan ott hagyott volna csapot-papot. Az intuíciói azt súgták neki, hogy menj, fuss, fuss el, menekülj! Már ha beszélhetünk erről egy kutya esetében. Ő azonban engedelmesen, s a ragaszkodás pajzsával felvértezve ballagott Ábel mellé. Ott ismét leült, s tűnődve nézte, miként nyeli el gazdáját a szunnyadó, szürke fülke.

A kabin üresen tátongott. Belül érdes, szürkés falak biztosították azt az összepréselő érzést, amit a klausztrofóbiások oly gyakran átélnek. Nyolc férőhelyes volt, s a polietilén bevonatú, de szigetelést nem tartalmazó, kényelmetlen ülésekkel kétoldalt, egy hatalmas állkapocsra emlékeztetett, felülnézetből. Az ablak már egy ideje fel lehetett húzva, mivel elég poros, lomha levegő lihegett a szűk térben. Ábel az ablak mellé ült. Az üveg piszkos volt, a gumiszegélyezés itt-ott már hiányzott, s a kinti táj üde fuvallata lágyan hívogatta őt. Így hát felállt, az első fokozatig leengedte az ablakot, majd kidugta a fejét rajta, s katartikus érzések közepette szippantotta be az újat, szebbet ígérő holnap, s egyben a mozdonyból pöfögő, kormos levegő menetszélben tovaillanó illatát. Aztán szélfújta kobakját vissza, az ablakot pedig felhúzta, majd visszaült önkényesen kijelölt helyére.

Morzsa még mindig a folyosón várt. Az újbóli hívásokra fittyet hányt, egyet-kettőt vakkantott tiltakozása jeléül, s aztán csak kisebb erőszak alkalmazásával tudta bevonszolni őt gazdája. Ő is jó alaposan szemügyre vette a fülke minden szegmensét. Talán vészkijáratot keresett. Aztán Ábel lábai között megadóan mászott be az ülések alá, s néhány pillanat múlva már hatalmas csomagokkal elbarikádozott titoknak számított. Kutyát ugyanis nem volt szabad vonaton szállítani.

Víííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí. Az első megállóig teljesen egyedül utaztak. Majd nem sokkal a már ismert, s egyre gyorsuló ta-tam-ta-tam ütem után két felszálló nyitott be Ábelhez.
Köszöntek, majd mindketten a szemközt lévő tömött, varrott műbőr ülésekre helyezkedtek. Az egyik egy fiatalember volt, afféle siheder alkat. Szétterpesztett lábait lazán előrevetette, majd sztoikus nyugalommal Ábelt kémlelte. Mikor ráunt, vagy rájött, hogy a hecc Ábel esetében nem ismert akadályba botlott, felhagyott vele. Lábait visszaterelte saját szférájába, majd más nem levén, üres szemekkel bámulta a kint elsuhanó árnyakat. Az üvegen némileg tükröződött az alakja. Sötétkék farmer nadrágot viselt, ami nem volt felszegve, ezért már jócskán ki volt rojtosodva. A bakancsával valószínűleg sárban tappoghatott, hiszen még a divatjamúlt, kék és sárga mintás, kötött, pamut zoknija is félig-meddig koszos volt. Felül egy pólóból elszaggatott, fekete ujjatlant hordott. A haja centis volt és támadólag az égnek meredt.

A másik felszálló egy idős úr volt. Korhű, sötétbarna sapkája sejtette a hajhiányt. A szarvasbőr könyökvédős, világosbarna zakója levegőért kapkodva feszengett pocakján. Nadrágja szintén ragaszkodott a barna színhez, csak fekete, lakk cipője nem tűrte az egyhangúságot. Hófehér ingén ugyancsak a megszokott színű nyakkendő kendőzte a gombok egyébként vakító fényességét. Az orrát fennhordta, fitymáló bajszát kissé lejjebb, egyik szemöldökét pedig akkurátusan feljebb, mint a másikat.
Ábel azon morfondírozott, melyiküket szólítsa meg elsőként, majd úgy döntött legjobb lesz, ha csendben továbbszemlélődik. Közben érezte, hogy Morzsának nem nagyon füllik a foga csekély életteréhez, ezért kicsit kijjebb húzta a túlcsorduló csomagokat.

Vííííííííííííííííííííí. Ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam, s a mozdony máris gőzerővel zakatolt az újabb megálló felé. Most csak egy lány érkezett. Ábel mellett foglalt helyet, lábait keresztbevetette, majd elővett egy impozáns kötésű könyvet a kistáskájából, s azt olvasta. Egy kicsit molett volt ugyan, de szemlátomást aranyos lánynak tűnt. Ő is kék farmert hordott és a nagy meleg ellenére egy hosszú ujjú garbóban izzasztotta magát. Majd hirtelen felnézett a könyvből, mire mindenki levette róla a szemét. Ekkor tűnt fel Ábelnek, hogy a fiatal srác, aki vele szemben ült, mindkét karján tetoválással hívta fel a figyelmet duzzadó izmaira, s hirtelen a haja is hosszabbnak látszott. Sáros barna bakancsa pedig fekete sportcipővé tisztult. Ábel semmit sem értett. Tétován az öregúrra pillantott, de ott is megakadt a tekintete. Az eddigi lenőtt bajusz helyett már egy gondozottabb csiklandozta az öreg orrát. Sapkája eltűnt, s valóban csak pár szál haj görbült a fején. A pávaszemek viszont az újdonság erejével hatottak Ábelre, hiszen nem vette észre, egyáltalán, hogy az idős úr megmozdult volna. Nem tudta, mit kezdjen az érthetetlen változásokkal, így hát inkább ő is kibámult az ablakon. Az ablakon melynek hirtelen polisztirol szigetelése lett, s oly fényesen csillogott a tisztaságtól, akár egy tükör. A kint elhaladó környezet és a tárgyak egyre lassultak, majd egy búcsúzkodó asszonynak sikerült egy egész percig szemközt néznie Ábellel, aztán tovatűnt az archaikus világ mesés csodáival együtt.

Riadtan kapta fejét a hang irányába, ugyanis egy új jövevény túl határozottan tolta félre a hajlékony műanyaggal mozgatható, gumiszigeteléssel ellátott, csúsztatós ajtót, amire az hatalmas cuppanással válaszolt. Ábel még csak fel sem ocsúdott az újabb meglepő változástól, máris majd szörnyethalt egy a szemközti falon értetlen képpel bámuló, kócos egyéntől, aki egyre furcsább fintorokat vágva, majd a rádöbbenés megnyugtató arcvonalaival meredt vissza rá. Hirtelen fejmagasságban, vízszintesen futó tükör szelte körbe a zöldre festett falakat. A középütt villódzó wolframcsövet kitúrta helyéről az alacsony energiaszintű xenon égő, mire az társaival együtt feldúltan távozott az egész vonatból.

Ábel önkéntelenül összekuporodott kissé, valósággal félt beismerni, hogy valószínűleg megőrült vagy csak álmodja az egészet. Ekkor azonban az álomillúziót széttiporva valaki megérintette. Ábel csalódottan nézett a szomszédjára. Nem ő volt az. Az újonnan érkező útitársuk indítványozta a csomagok összébb szorítását, Morzsa önfeledt örömére, és a helyhiány miatt. Ábel egy kicsit elmélázott hű társa helyzetén, majd a tűzként perzselő szemek hatására beljebb lökte holmijait. Mikor felnézett megint elakadt a lélegzete. A tetoválásos kétméteresre nőtt, a különböző hormonszármazékok és injekciók, a kreatin és egyéb testsúlynövelők hatására. Zsíros, fekete haja a háta közepéig ért, tizenhat soros, acélbetétes bakancsa fenyegetően tiporta el a kezéből a műanyaggumi talajra hulló csikket. Szemeit éjsötét napszemüvege takarta el, s komor, fekete bőrnadrágjáról betegen villant vissza a fény.

Az öreg dús hajkoronát növesztett különböző génkezelt adalékokkal vegyített vitaminkúrájától, melynek köszönhetően pocakja eltűnt, s vagy húsz évvel fiatalabbnak nézett ki. Szemüvege helyett árnyékolt kontaktlencse szűrte a szemébe ömlő napsugarakat, melyek ugyanolyan játszi könnyedséggel verődtek vissza onnan, mint ráncfelvarrásos, csupasz, szőrtelenített, üde arcáról. Divatos Armani öltönyt viselt narancssárga nyakkendővel, s lábait most már ő rakta keresztbe, nem pedig az Ábel balján lévő csodaszép cicababa. Az inkább szétterpesztett, várva a nagyon nagy ő-re, s kacéran pislogta szembe a tükörből visszakacsintó édes kislányt. A könyv porrá hamvadt a kezében, helyette egy meglehetősen nagy kapacitású i-podból zúgtak fejébe a trágár szavakkal tűzdelt, érfelvágó énekesek által kiöklendezett harsány szavak. Molett testét elküldte egy fogyikurzusra, miközben ő is az érfelvágást fontolgatta, majd a visszakapott filigrán testért a megmaradt gondolatfoszlányaival fizetett. Anorexiás kezével folyton apró szoknyácskáját igazgatta, a hódítás elméletén dolgozott. Comb kitakar, feslett pillantás a szemközti csini csajra, s máris elejtette a mai napi vadat.

Ábel rá sem merte emelni a tekintetét az újoncra. A tükörből csak a fejére vetett egy sanda pillantást, de mikor látta, hogy az orrából karikák állnak ki, felpuffasztott ajkai zölden virítanak és szakálla hosszúsága csak a szempilláival vetekedhet, már arra sem volt kíváncsi, hogy férfi-e vagy nő az illető.

Víííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí. Ta-tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam. Ábel már ki sem akarta nyitni a szemeit, de egy lágy, elomló illat ért a markáns szagokhoz szokott orrához, s muszáj volt megtudnia mi az. Egy ízléses kiszerelésű, citrusok, bergamott és fekete ribizli kompozíciójából összeállított frissességet, energiát és szabadságot magában rejtő, szantálfával, vízi virágokkal és pacsulival árnyalt, egzotikus parfüm lebegett a fülkében. A most érkezett hozta magával. Egy ínyenc férfi volt. Feszes Kenvelo farmerban, egy rózsaszín pólóban és egy sportzakóban, amit a gombnyomásra előugró fogasra akasztott, amely aztán szintén gombnyomásra eltűnt a zakóval együtt.

Mikor leült kissé kikukucskált a pink férfitangája. Ábelt már meg sem lepte a bársonyhuzatú, maxibiztonsági rendszerrel felszerelt kagylóülés, amelybe belecsöppent. A falak fenomenális festményekkel voltak telis tele. Az utasért mindent alapon új, a karfába beépített mikroelektronikának köszönhetően Ábel bármikor helyben elvégezhette volna kisebb-nagyobb, természeti indíttatásra történő ügyeit, ételt rendelhetett volna, napi újságot, születésnapi tortát, sőt talán még táncosnőket is. Ő erről persze mit sem tudott, csak a halom gombot észlelte, amikhez véletlenül sem akart hozzáérni.

Utastársai természetesen megint csak éltek természet adta jogaikkal, s a metamorfózison morfondírozva kissé megint megváltoztak. Az öregúr újból öregnek nézett ki, sőt már agg számba ment, s szemei alatt táskák jelentek meg az őrült tempójú munkától. Toalettjére azelőtt sokat adott, most nem volt ideje rá. Haja ősz lett, s nem ért rá befestetni, még csak gyógyszereket sem tudott szedni. A szíve már fáradtan kalapácsolt, s rozsdás ereiben az egész elméleti világ feltérképezhető volt. Idegpályáin idegesen szökellt a feszültség, remegő kezével alig találva el az ölében fekvő lap-top gombjait.

A sihedernek kihullott az összes haja, s a mosdókban véres mintákat hagyott. Izmai kétszer-háromszor akkorára nőttek, mint azelőtt, ruhája még feketébb, s agyonhajtott testét talán még egy villamos sem billentette volna meg. Szemközt az orrkarikást már lapokban karikírozták, testén már csak néhány négyzetcentiméter volt, ami ép. Mellette a lány halottan, agyatlanul feküdt az ülésben. Arca a felismerhetetlenségig ki volt festve, korrektorozva, és bepúderezve. Agyonhasznált teste már a kutyának sem kellett. Félig fedetlen mellei formásan domborodtak a szűk ruha alatt. Az agg csak sokadszorra vette észre, aztán hunyorított egyet, hogy vén szemeivel élesebben lásson, majd hirtelen a mellkasához kapott, mert egy nagyra nőtt vérrög elzárta a szívéhez vezető utat, s nem sokra rá a kapillárisok élettelenül sorvadoztak a sokat megélt rendszerben.

Ekkor váratlan dolog történt. Az automata hangosbemondó közölte, hogy kalauz közeledik, s a jegyeket szíveskedjen mindenki előkészíteni. Pár perc múlva valóban megjelent az ellenőr, s a hallottakat közönnyel konstatálta, majd intézkedett a halottakat illetően. Minden jegy rendben volt, a kalauz már ment volna, ám Morzsával nem várt esemény történt. Hatalmasat tüsszentett. Ugyanis a légkondicionáló berendezés, mely a kellő hőmérsékletet biztosítani hivatott, közvetlen mellette volt beszerelve. Ábel halántékán hidegen folyt le a veríték, majd jégcseppként törött ezer darabra a kalauz fagyos pillantása után az egyedi eljárással készített szőnyegen. Rögtön tudta, hogy lebuktak. A kontrollőr félrerúgta a csomagokat és egy megvető pillantás kíséretében megragadta az összefagyott kutyát. Lábai meg voltak dermedve, szemei előtt jégvirágok lebegtek, tett még néhány erőfeszítést a sors kezei ellen, de mindhiába. Az ellenőr közölte, hogy ki fogja dobni a vonatból. Ábel rögtön tiltakozóan nyújtotta kezeit, s már állt volna fel, mikor a rámeredő, lesújtó, halálos pillantásokkal találkozott, melyek a fülke összes bérlőjétől érkeztek. Talán még a halottak is Ábelt nézték, vagy legalább úgy érezte. Veszteg maradt.

A kalauz nehezen cipelte végig a folyóson az állatot, aki az életéért dúló harcban felhevült kicsit, s így jégbéklyóját lerázva egyre hatásosabban küzdött az elnyomó hatalom ellen. De a forradalmak általában vérben, s bukottan élik meg utolsó napjaikat. Végül megadta magát, s az ujjlenyomat vizsgálat után kinyíló ajtón csüggedt deja vu érzéssel taszítódott ki. A kalauz utána nézett, és sajnálta a vérrel befecskendezett, nemrég tisztított kerekeket, s a testtől elvált félszemű fej horpasztó koppanását a gyengébb lemezfelületen. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, távozott.

A rózsaszín tangás férfinek még sikerült megérintenie álmai fekete lovagját, majd szíve választottja a szívét választotta, s gyökerestől a férfi ölébe rakta. Aztán láncdohányos révén új cigarettára gyújtott, s egy enyhébb, véres köhögés után már a túlvilágon bizonyíthatott. Az orrkarikáson, akár a térképen eltűntek a fehér foltok, s társadalomutálattal, a viktimizmus szent jegyében vágta fel ereit. Ábel még félrehúzta lábát a vérpatak elől, támláját hátradöntötte, és unottan bámult tovább az égen sorakozó felhőhadra.