A vessző

Egyre olvasom a különböző írásokat, és jóformán állandóan bosszankodom azon, mennyire nem törődik a döntő többség azzal, hogy gyönyörű magyar nyelvünknek milyen szabályai vannak. Nincs szándékomban teljes nyelvtankönyvet közreadni, de hadd ragadjak ki egy olyan problémát, amely annyira elterjedt, hogy még azok is olykor-olykor elvétik, akik különben szépen és helyesen írnak. Talán segíthetek.
A vesszőről, mint írásjelről van szó. Hová kell tenni, hová nem?
Először is összetett mondatokban az összetételnél mindig.
Másodszor pedig felsorolásban az egyes tételek közé, valamint azonos fajtájú mondatrészek, pl. minőségjelzők közé is.
Kötőszavak elé majdnem mindig, utánuk szinte soha. Ha bizonytalan vagy, tegyél-e vesszőt vagy sem, olvasd fel a kérdéses mondatot úgy, mintha valakinek felolvasnád azzal a szándékkal, hogy feltétlenül, elsőre megértse. Ahol a felolvasásban kisebb szünet keletkezik, oda írásjel, valószínűleg vessző kell. Még annyit, hogy az „és” elé, ha nem tagmondatok között, hanem felsorolásban, az utolsó tétel előtt szerepel, nem kell vessző.
Szántam pedig ezen soraimat mindazoknak, akik 1. Nem tanulták, 2. Tanulták, de elfelejtették, 3. Rosszul jegyezték meg. Azoknak is szánnám, akik csak nem törődtek eddig vele, de ők ezután se fognak változtatni, pedig elsősorban magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt a hibáktól hemzsegő irományokkal.
Akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, most már öltözködjön fel! (Idézet: Hofi)
Nem kellemetlenkedni, inkább segíteni akartam!