A változás szele 1.

Prológus

Az emberek az idő elteltével változnak. Egyfolytában mindenhonnan külső befolyások érnek minket és akármennyire is próbáljuk néha, hogy ne így legyen, de ezek mindig óriási hatással vannak ránk. Ezek a hatások lehetnek filmek, a zene, de leginkább a körülöttünk lévő emberek. Hihetetlen, hogy egy másik személy mennyire képes megváltoztatni minket, még ha önakaratán kívül is teszi ezt…

Ez az ember már nem AZ az ember, akit mindenki ismert anno: a kedves, a vidám, a mindig mindenkit jókedvre derítő… Bár még mindig ebben a szerepben tetszeleg, de belül, ott ahol senki sem látja, lelkének legmélyebb csücskében, olyan helyen, melynek létezéséről még nem is tudott (s mint később rájött: nem is akart tudni) ő is változik. A változás szele a 17. életévének közeledésével érintette meg. Olyan érzések kerítették hatalmukba, melyeket még sosem tapasztalt. A belsőben érzett üresség, vagy ha nem üresség, hát valami, ami akkora, hogy nem fér el egy ekkora testben, megpróbál kitörni, a ,,gazdatest’’ pedig szenved. Néha szenved a magában érzett óriási űrtől, amikor nem érez semmilyen érzelmet, amikor úgy érzi, senkit nem érdekel, senkinek nem fontos, van-e egyáltalán értelme létének? Máskor pedig pont hogy az érzelmek túltengésétől szenved, olyan hatalmas érzésektől melyeket egyszerűen nem lehetséges elviselni, legalábbis neki nem sikerül. Amikor a benne lévő érzelemtömeg egybegyúródik valami óriásivá, valami elképzelhetetlenné és ez a tömb kitörni készül, a ,,gazdatest’’ pedig (megint) szenved. Vajon mi okozza ezeket az érzéseket? Talán Ő maga, vagy egy másik személy? Ha valaki más is, akkor ez a személy nem névvel illethető emberi lény. Ha valaki más, hát a körülötte lévő emberek összessége. De nem! Neki egy bizonyos személyre van szüksége, valakire, akit szerethet, és akkor talán ez az érzelemtömeg egy veszett kutyából átalakulhat egy színes pillangóvá, mely aztán könnyeden repkedhet belsejében, ahelyett, hogy marcangolná. Nem fontos, hogy az a bizonyos személy is szeresse őt, csak legyen VALAKI, akit szerethet, aki szerethető, aki mosolyog, akármekkora bajban is van. Nem fontos, hogy beszéljen hozzá, csak legyen ott, ahol messziről is megfigyelheti, ahol nézheti a mozgását, ahol akár hallhatja a hangját is…

1.

Az előző pár sort egy gyengébb pillanatomban írtam, de olyan is lett. A nevem Dani, Németh Dani, hogy stílusos legyek. 22 éves vagyok, viszonylag sovány, de magas, amolyan zsiráf alkatú, ahogy a barátaim szoktak emlegetni a középiskolában. Barnás hajam van, amit régen szerettem hosszabbra meghagyni, de csak az igényes mértékig, amolyan ,,amerikai tinisorozatból szökött srác vagyok’’ stílusban. Bár nem vagyok túl jóképű, de a lányoknál mindig viszonylagos sikerem volt a szövegem miatt. Éppen ezért sok haverom is volt (barátnak nem nevezném mindannyiukat) és egy mindig jókedvű, vicces, kissé idegesítő fiúnak ismertek.

A szavak hatalmára már elég korán rájöttem, így míg a többiek kondiba jártak, hogy az izmaikkal hódítsák meg az ellentétes neműeket, addig én könyveket olvastam és próbáltam megfejteni a nők logikáját. Ez, mint később kiderült, egész jól sikerült, egy fiúhoz képest nagyon jól. Mindig volt egy megfelelő kifejezésem, vagy csak egy szép szavam minden helyzetre és ezt a lányok általában megették. Pedig nem volt nehéz, csak rá kellett jönnöm egy-két olyan dologra, amit bármikor, bárhol be lehetett vetni és utána ment minden. A többiekhez képest korábban kezdtem el lányokkal foglalkozni, így talán érthető, hogy körülbelül 17 éves koromra elegem lett a kalandokból. Ez talán arra is visszavezethető, hogy annyit foglalkoztam a lányok lelkivilágával, hogy egy komolyabb átverés után elkezdtem őket sajnálni, mivel nagyjából tudtam, mit éreznek. Így szakítani sosem tanultam meg, az soha nem ment.
Bár volt egy-két komolynak nevezhető kapcsolatom is, de ezek pár hónap után mindig átalakultak. Nem is tudom, hogyan nevezzem ezeket, talán ,, a meghosszabbított egyéjszakás kaland’’ a megfelelő kifejezés rá. Néha úgy éreztem, hogy: ,,Igen, Ő az, akire vártam, végre megtaláltam azt, akit kerestem!’’. De ezek az érzések mindig elmúltak 2-3 hónap után és megint csak az üresség maradt utánuk, mintha soha nem is léteztek volna.
Igazából az egész egy ominózus péntek estén történt, mikor éppen a barátnőmmel való szakítás után egy-két barátommal elmentünk szórakozni. Akkoriban a szórakozás nálunk azt jelentette, hogy beültünk egy kocsmába, addig ittunk, amíg az apucitól kapott pénz tartott, majd a direkt külön zsebbe félretett 500-asból bementünk a kedvenc diszkónkba és onnantól kezdve azon versenyeztünk, hogy aznap este ki szerez meg több lányt. Ha ma visszagondolok erre az időszakra, akkor egyértelműen gusztustalannak találom magamat azok miatt, amiket tettem, de nem tagadom, akkor kifejezetten élvezetes volt. Hiába az egy ilyen időszak volt.

Szóval egy bizonyos péntek estén minden ugyan úgy folyt a medrében, mint mindig és lányok tekintetében nyerésre álltam. Éppen bevetettem a legszebb pillantásomat és löktem a legjobb dumámat a negyedik lánynak, amikor egy előzőleg már lekoptatott csaj odajött és olyan fejmosást intézett hozzám, hogy a mai napig itt visszhangzanak a szavai a fejemben. Elhordott mindennek, amit el lehet képzelni, de nem abban a paraszti stílusban, amin az ember csak röhög, hanem olyan (komolyan!) választékosan és sírva, hogy tényleg elgondolkoztam azon, hogy jó-e az, amit csinálok. Mikor aznap hazamentem, nem jött álom a szememre. Egész éjjel azon gondolkoztam, amit a lány mondott, és még akkor elhatároztam, hogy megváltozom.
Végülis így kezdődött életem azon szakasza, amelyet úgy hívok: ,,a sötét szakasz’’. Igen, kissé depresszív hatású a kifejezés, de tökéletesen leírja azt, amit akkoriban éreztem. Kívülről megmaradtam olyannak amilyen régen voltam és amilyet elvártak tőlem. A mindig mosolygó, mindenkinek segítő kezet nyújtó ,,barát’’. Igen, barát. Ez volt az a szó, amit a legjobban utáltam néha…

Mert engem mindenki szerettet, nevettek a vicceimen, a hülyeségeimen és néha a titkaikat is megosztották velem, mert olyan embernek hittek, akiben bízhatnak, aki megérti őket, akinek mindig van egy kedves szava hozzájuk, ha valami baj történt velük. Egy igazi barát. De ennél többet soha senki nem akart tőlem. Ha szó volt rólam: ,,Igen a Németh Dani, ismerem, jó haverom/barátom!’’. Még pár kapcsolatomban is inkább úgy éreztem magamat ezután, mintha két jó barát lennénk, csak mellesleg smárolunk, talán le is fekszünk, de csak a testi része létezik a kapcsolatunknak… De én nem ezt akartam! Végre tényleg egy komoly kapcsolatot akartam, ahol mindketten számítunk a másiknak és ahol bármit megtennék a másikért, és tudom, hogy ő is bármit megtenne értem. Egy olyat, ahol nem üres szavakkal dobálozunk, mint: ,,én is szeretlek’’, hanem egy olyat, ahol nem kell kimondani az ilyet, hiszen ezt egy pillantásból is ki lehet deríteni. De ezt hiába vártam még vagy két évig. Persze voltak ekkor is barátnőim, de ezek a tipikus ,,meghosszabbított egyéjszakás kalandok’’ voltak.

Aztán…

Kétévnyi szenvedés és kínlódás után történt valami! 19 éves koromban, mikor főiskolás lettem. A szobatársammal (Zolival, akivel egész jó haverok lettünk) elmentünk bulizni az egyik népszerű pesti szórakozóhelyre, de pont rossz estét fogtunk ki, mert kijött rajtam az, ami belülről már két éve marcangolt.
Egy újabb unalmas péntek estének tűnt és a hangulatát az élő koncert sem tudta feldobni, pedig az egyik kedvenc együttesem játszott. Neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem és megpróbált jókedvre deríteni. ,,Nézd azt a csajt ott! Meghúznád mi? Képzeld el hogy…’’ De a szavak csak úgy átsiklottak rajtam. Egy idő után megelégelte a búskomorságomat:
- Figyu, nemtom mi van veled, de nem szoktál ilyet búsfaszú lenni! Az egyik haveromék ma házibulit csaptak és engem is meghívtak. Ha akarod, elviszlek, ez a koncert úgyis szar. Na, mit szólsz?
- Persze, persze nekem mindegy…- szóltam vissza.
És tényleg mindegy volt , hiszen oly lényegtelen, hogy hol vagyok éppen letargiában.
A buli elsőre olyannak tűnt, mint amilyennek elképzeltem: a hangszórókból dübörög az egyik nagy mai sláger, mindenhol részeg fiúk, lányok. Itt csókolóznak, ott már kicsit tovább is eljutottak. Az egyik sarokban szétfüvezett agyú idióták, a másikban éppen egymás fejét tartva hány két lány. Egy átlagos, unalmas péntek esti buli. A füsttől már alig lehetett valamit látni, pedig még csak fél 11 volt. Szinte tapogatózva jutottam el a ,,bárpultig’’. Egy asztalra ki volt téve az összes pia. Sör, bor, tömény, ami csak kell. Amikor odaértem, épp egy srác próbált önteni magának egy vodkát, ami valószínűleg már nem az első lett volna neki, de még csak nem is a második. Látszott, hogy kissé ügyetlenül kezeli már az üveget, ezért odamentem hozzá és kitöltöttem neki egy emberes adagot, hadd üsse ki magát szegény fickó.
-Kösz haver már azt hittem az üvegből kell meginnom hö hö - szólt a srác - Jó buli mi?- próbálta tovább fűzni a beszélgetést, már amennyire tellett tőle.
- Sok itt a jó csaj meg van egy csomó pia, úgyhogy kezdj el dolgozni barátom, mert nemsokára reggel van!

Ez azonban nem igazán hatott meg, és ahogy az ürge látta, hogy ezzel az emberrel nem fog koccintani, rögtön továbbállt. Töltöttem magamnak is egy vodkát, hogy ha már ilyen szar a kedvem, akkor legalább jól berúgok! Szinte csak ebben az állapotban voltam igazán gondtalan, hiszen olyan jó volt semmivel sem törődni, csak azzal, hogy mindig legalább félig legyen töltve a pohár. De aztán a gondok reggelre mindig visszatértek és ugyanonnan folytatódott minden, ahol abbamaradt. Sajnos ezzel odáig jutottam, hogy szinte alkoholistának is mondhattam magamat, de akkoriban ez volt a legkisebb gondom.
Már a negyedik vodkánál tartottam, amikor valami hirtelen befurakodott a fejembe. Egy illat volt, de olyan csodálatos illat, amilyet még sosem éreztem. Illetve mégis, hisz az illat valamiért a gyermekkoromat juttatta eszembe. Csodálkoztam, hogy ilyen ,,majdnem részeg’’ állapotban ilyen hülyeségek eszembe jutnak, de egyszerűen nem tudtam elüldözni, a szag makacsul ott maradt az orromban és szinte játszadozott velem, hogy induljak el, keressem meg a forrását.. Amikor elkezdtem keresni, tekintetem eljutott egy kisebb társasághoz. Talán 3-an 4-en lehettek, és az egyikük volt csak fiú. Erre abból következtettem, hogy csak neki volt rövid haja, illetve nem is rövid hanem az épp divatos ,,emós’’ haj. Többet nem tudtam megállapítani, hiszen látásom nem volt már egészen tiszta. Közelebb mentem egy kissé, hátha ki tudom deríteni, melyik lányból árad ez az illat. Annál nagyobb volt a meglepettségem, mikor egy kicsit közelebb érve rájöttem, hogy az illat a fiúból száll! Ahogy beszívtam magamba, úgy éreztem, mintha abban a pillanatban elmennék, a pillangók és egyéb színes dolgok csak úgy repdestek bennem. Már nagyon régen nem éreztem ilyesmit, szóval igencsak meglepett. Aztán ahogy még közelebb értem, meghallottam a beszélgetést:
- Igen a Zoli tényleg egy faszfej, csak ,,arra’’ kellesz neki, és ami a legrosszabb, ezt meg is mondja!
Na ekkor jött a második nagy meglepetés, hiszen ezek a szavak a fiú szájából hangzottak el! Ráadásul olyan gyönyörű, bársonyosan simogató hangon, hogy elkezdtem kételkedni saját heteroszexualitásomban, hiszen szó szerint elkezdtem vonzódni ehhez az emberi lényhez, csak az illata és a hangja után.
-Igazad van Lilla, az a srác tényleg egy rohadék!- szólt az egyik lány.
,,Lilla?! Tehát a titokzatos lény mégiscsak lány lenne?’’- gondoltam magamban.
Aztán megtörtént az, amire - mint később kiderült - egész életemben vártam. A Lilla nevű lány félresöpörte az arcába lógó hajtincseket és megfordult elhessegetni egy legyet, a szám pedig szó szerint tátva maradt, és úgy éreztem, hogy hátradőlök, de ez nem az alkohol hatása volt. Nem, valami sokkal erőteljesebbé. Ahogy megpillantottam a lány arcát, úgy éreztem, hogy végem van. Az illat és a hang semmi volt ahhoz képest, amit láttam. De vajon ki lehet ez a lány?


Remélem tetszett a történet első része, ha igen kérjétek a folytatást! :)