A vadgesztenye-gyűjtőgető

 
 A VADGESZTENYEGYŰJTŐGETŐ
 
 
 
 
 
Kora reggel ébred, s az a megingathatatlan, kissé csenevész, de teljes mértékben szinte törvényerőre emelt gondolata támadt, hogy ma jött el az ideje annak, hogy hevenyészetten gyakorolt üzleti érzékét egy kicsit, talán önmaga előtt is megcsillogtassa.
 
Különben is, már több mint kilenc éve volt már múlt februárban, hogy történelem tanári diplomáját kézhez kapva, állásinterjúk, és meghallgatások sorozatos baklövésein át gyakorlatilag tartós, és nyugdjíasoknak valló állást még nem talált, de hát mivel jól tudta, hogy most már ideje lenne valamiből megélnie, és nemcsak áldott szülei nyakán ,,lógnia”, ahogy azt egyesek szájából pusmogásszerű pletykaszinte kivétel nélkül mindig meghallotta, így nem tehetett mást, mint hogy adok-veszek alapon önkéntes kereskedői vénéját igyekezett kamatoztatni.
 
Már jó hajnalban három óra körül, amikor még az égbolt is jócskán koromfekete, és legfeljebb a pesti éjszakában dorbézolgató, ifjonc bohémek társasága zavarja meg illuminált állapotával a békésen szunnyadók álmait, Zakár Félix elhatározta, hogy kimegy a Templomtérre, és a lehullott vadgesztenyét, ami elviekben már közterületen állt, szépen fogja és összeszedegeti, hátha nem veszik észre.
 
Fölöltözött, mert ősszel azért már csípősebbre fordult az idő – kivált, ha az ember a hajnali órákat választja egy kis gesztenyézésre, és így esett, hogy Félix már jó korán a hajnali buszjárattal bent volt a városban, és mint aki csak kötelességét teljesíti, hogy óvja, és megőrzi a környezetet, szépen, kómotos mackólassúsággal szedegetni, gyűjtőgetni kezdte a lehullatott vadgesztenyék gyönyörű, élénk, majd sötétbarna tüskés gombócait; természetesen szigorúan védőkesztyűben, különben pokoli fájdalmas lett volna az eljárás, és azokat is élénk kedvvel fölszedegette, amik már egy-két nap múltán a földön hevertek.
 
Amikor bő két óra múlva tehát reggeli öt órára az egész téren körbeért, fogta magát, és meg sem állt a másik, ezúttal igaz jóval kisebb térig, amivel szemben egymagában árválkodott egy Posta takarék. Lelakatolt üvegében egyszerre fölbukkant, majd hirtelen elbújt különös, szinte nem evilági lidérces, kísértet fizimiskája, és mégis, ha valaki megtöretett, és sebezhető zöldszmeibe nézett, azonnal megkedvelte ezt a pufók, pirospozsgás, tyúkszemei miatt kicsit sántikáló emberkét, akinek még sohasem lehetett igazi barátnője, legfelebb csupán támogató ismerősei voltak.
 
Amikor aztán lezajlott az első műszakváltás: tehát az éjszakások kerültek sorra, hogy átadják megérdemelt helyüket a kipihent és felfrissülő nappalosoknak a nagybani piacon már javában állt a bál. Félix különleges kapcsolatokkal is rendelkező édesanya, aki maga is jó kupeckedni kész vénákat örökölhetett a családban, egy kedves boltos ismerősét kérte fel arra a megtisztelő, ám korántsem gyakori, sőt különös feladatra, hogy egyszem fiának, aki már elmúlt harminc segítsen eladni minél több vadgesztenyét, mert bizony jócskán kellene a pénz.
 
- Hát drága Gyulám! A dolog úgy áll, hogy ennek a szegény gyerekemnek már lassan tíz esztendeje nincs biztos megélhetése, és ezért arra gondoltunk, hogy bár a vadgesztenyének mindig is kicsinyes volt a keletje azért próbáljon meg minél hatékonyabb, és szakszerűbb csereüzleteket kötni, ha megkérhetem! A bevétel negyven százaléka az öné!
 
A boltossá avanzsált zöldséges sokáig értetlenkedve hallgatta a még fiatalasszonynak tűnő, és ereje teljében lévő, magabiztos háziasszony fejtegetéseit, és mint aki bocsánatot kér, hogy egyáltalán szólni merészelt fölmondta mondatait:
 
- De drága asszonyom! Minden tisztelettel! Én csak egy egyszerű kiskereskedő vagyok kérem, a többséghez képest, és a kuncsaftjaim nem lesznek lenyügőzve, ha egy bála – ráadásul -, vadgesztenyével állítok majd közéjük a piacra! Ennyit igazán megérthetne madamme! (mert a különleges vendégeit mindig is madammozta)
 
- Tehát, amennyiben jól érettem az ön drága szavait Gyulám, akkor ön megvon most tőlem minden maradék segítségi szándékot is igaz-e? Hát képes elnézni, hogy ez a szegény fiam, aki munkanélküli, és már jó régen nem tud elhelyezkedni pénzkereseti lehetőség nélkül maradjon?! Enyje drága Gyula, ezt még magától se vártam volna el! – mélyen zengő, mégis fiatalos hangjában lemondással járó neheztelés hangzott.
 
- Drága Asszonyom! Én semmivel sem szerettem volna önt megbántani, csupán a valós világot szerettem volna, ha megérti kegyed az összefüggések igen-igen bonyolult láncolatát. – majd hirtelen mentőötlete támadhatott mert megváltozott hanggal folytatta -, de ha ez önnek, és kedves fiának örömet okoz, megígérhetem magácskának, hogy találok én vevőt, és beszállított is ezekre a fránya vadgesztenyékre! Ha már így esett! – mosolyt erőltetett cserepes, és mindig megborotvált, sápadtarcú arcára.
 
Az asszony mintha csak ezt szerette volna hallani egyből megjuhászodott, és szemlátomást engedékenyebb lett; kivirult szája szegletében egy elbűvülő, mindenkit lefegyverezni tudó, szinte uralkodó mosoly, belegyezésének, és egyetértésének örök, és talán visszafordíthatatlan változata.
 
- Csak ezt akartam hallani drága Gyula! – azzal fogta magát, elvégre nyélbe ütötte az üzletet, és már ment is a munkahelyére, mert világ életében a pontosság példaképe volt, és ezen nem szívesen változtatott volna senki fia kedvéért sem!
 
- Na, nézze meg az ember! Hát most jó nagy gubancba vagyok! Hát mi az istent kezdjek én ennyi haszontalan, és semmirekellő vadgesztenyével? A kutyának se kell! – mérgelődött, de ezúttal már fennhangon. – Bár lehet, hogy az a kelekótya flótás Bárci hátha vesz belőle két bálát, az is több, mint a semmi! – sunyitón maga elé meredt a kínálkozó gondolatra, és a biztos haszon reményében megköpködve megdörzsölte párszor összeütögetett kezét.
 
Másnap már hajnalban ki volt a nagybani piacon, ahol az ember gyakorlatilag el sem akart hinni szabadszemmel, a fölbolygatott, hangyabolyszerű, érthetetlen tolakodást, kellemetlenkedő nyüzsgést, mert akkora kellemetlen, fülrepesztő ricsaj támadt, amit szinte képtelenségnek tetszett kivédeni!
 
- Jó napot, Gyulám! – üdvözölte régi cimboráját az egyik vásáros kófa, akinek mondent észlelő rókaképe szenvtelenül tenyerelt bele az előtte állójéba. – Hát te meg? Csak nem első osztályú vadgesztenyét akarsz itten árusítani?! – máris tréfára vette a dolgot, és azonnal kirobbant belőle a jóleső nevetés. -
 
Nézzétek csak Gyulánk új iparág fölkarolásába kezdett! Ezentúl vadgesztenyeárusként tengetheti majd megcsökevényesedett, és nyomoronc életét.
 
Az öreg boltos most szikrát szóró szemekkel, mint aki gyilkosságra gondol egyenesen farkasszemezve meredt bele a másik kofa pimasz, és képtelen arcába, és csupán fenyegető annyit kérdezett: - Hogy mondtad, öreg harcos?
 
- Sehogy, te itt barát vagy drága Gyulám! – nyögte ki gombócszorító torokhanggal.
 
- Én is így gondoltam! Hát akkor kedves barátom lássunk csak az üzlethez! Mondd csak meg nekem de szépen, ám, hogy kinél is adhatnám én el ezt a semmirekellő vadgesztenyét? Jól vigyázz, hogy mit mondasz, mert megvan még a böllérkésem! – olyan mozdulatot tett, mintha tenyerében egy éles trágyat szorongatna, és jelképesen átvágná torkának zubogó ütőereit.
 
- Hát édes, egy öregem! – folytatta gondolatait a másik kófa -, a dolgod, már megbocsáss, de veszett fejsze nyelével van tele. Mondd nekem csak egyetlen egy valakit, aki vásárolnak tőled ebből a megavasodott, és bizonyára bogárrágta gesztenyéből? De most őszintén kérdezem?! – s hangjában mélyen együttérzőn érződött a belsőséges részvét.
 
- Ne haragudj, de ezzel most nem érek rá törődni, mert egy nagyon kedves hölgy kuncsftomnak meg lett ígérve, hogy mindenképpen, akár a föld alól is fölhajtok a gesztenyékért valamicske pénzt!
 
- Jó lesz akármennyi, vagy tetemes bevételre apellálsz, mondd csak? – megeresztett egy halványka, grimaszszerű mosolyt.
 
- Akkor hajlandó vagy segíteni, vagy nem?! - kérdezte a másik ellentmondást nem tűrően.
 
- Hát persze édes egy öregem. Hisz megállapodtunk, hogy a haverom vagy, vagy már elfelejetted?
 
A boltos most kirakta a vadgesztenyéinek bő tatalmát a standjára, és leülve a kis sámlijára, melyet már jó előre kikészített magának csöndes egykedvűséggel a várakozás unalmába merült.
 
Alig tizenöt perc múlva már fel is tűnt a láthatáron a legelső, kissé hezitáló vevő, akit nem különsebben nyügőzött le az öreg boltos maga körül megterem
 
tett, - igaz -, kissé hevenyészett patyolattisztasága.
 
- Szeretettel üdvözlöm! Mit tetszik parancsolni drága asszonyom! – s jó kereskedő lévén, akinek szinte vérévé itatódott át az egész dörzsölt szakmai tapasztalat, már azon mód leste is azokat az alattomosnak is beillő kívánságokat, amivel a másik előjöhet.
 
- Mondja csak Gyula, hogy megyeget most a gesztenye? Megvennék magától egy bálával, de csak akkor, ha megalkudhatunk! – mint egy kisebbfajta szakértő árus, vizsgálgatni kezdte az öreg portékáit, és szinte első pillantásra meg sem akarta nézni a kiterített vadgesztenyét, aminek élénk bíbor-barna színe szinte magához csalogatta a szemet.
 
- Drága asszonyom! Ezúttal szenzációs ajánlatom van de csakis az ön számára! Ha most vesz tőlem két bálával, akkor megelőlegezem önnek az ingyenes házhozszállítás akcióját is! – hangoztatta mézesmázos csalógatóval.
 
- És még milyen kedvezményeket ajánlana? – vonta fel kromozott szemöldökét a csorosznya.
 
- Oh! Hát előbb rendeljen kérem, mert ön is jól tudja elő az üzleti helytállás, és nekem is meg kell élnem valamiből szerényen! Parancsolni tetszik esetleg kóstolni egy pár fahéjasat, éppen nem rég lett kész, és hát valami istenien sikeredett!
 
- Ennyi kedvességet azt hiszem, magam sem utasíthatok vissza drága Gyula! Kérnek egy pár szemecskét, ha szabad!
 
- Kérem asszonyom! Ahogy azt a vevő óhajtja! – s mit sem törődve mások árgus szemű pillantásaival, és kicsinyeskedő kíváncsiskodásával máris mérni kezdte bőszen ezúttal a jóféle gesztenyét, a szelídet! Miután aztán sikeredett számára a megalkuvó behízelgés hadművelete, akit ő véresen komolyan gondolt szinte mindig is, a kereskedő hölgy is igyekezett ráállni az alkúra.
 
- Tudja mit drága Gyulám! Megveszem én magától azt a kétbála jóminőségű gesztenyéjét, amije van, mert ez a napon is jó indult. – már haladéktalanul kereste is a pénztárcáját, és jó üzleti érzékkel azon számolt fejben magában, hogy milyen előnyökkel fog innen majd távozni.
 
- Tessék drága asszonyom! – azzal a furfangos, és dörzsölt boltos jó kétmázsás bálákat helyezett el a időske csorosznya targoncáján, amit egy segédféle ficsúr tologatott, hogy minél hatákonyabban bevigye.
 
- Igazán lekötelezett drága Gyulám!
 
- Oh! Nagysága inkább ön tisztelt meg engem! – mondta a furfangos boltos, s aztán kisebb meggondolatlanságával megszámlálta a pénzt, amit az öreg matróna otthagyott.
 
,,Hát most mihez is kezdjek én ezzel a haszonnal! – morfondírozott magában – mert ha tovább adom a silány gesztenyét, a végén még rámszállnak a hatóságok ugyebár! De hát, ha már egyszer megigértem!”
 
S észre se vette, hogy az öreg csorosznya után már kisebb tömegtumultus jelentkezett standjánál, és mindenki az aktuális gesztenyéket akarta kíváncian szemrevételezni.
 
- Látod Gézám! – felelte a másiknak. – Ha egy üzlet beindul! – s különleges, szinte rókaszerű vigyori grimasszal elmosolyodott nemlétező bajsza alatt.