A szerkezet

A város éppen csak ébredezett amikor a szerkezet teljesen hangtalanul elrepült fölötte, mégis jó páran észrevették a korán kelők közül. Legtöbben kocsiba vágódtak és követni kezdték, így elég sokan látták ahhoz, hogy pillanatok alatt elterjedjen a hír: a közeli dombok mögött leereszkedett, és most mozdulatlanul áll. Egyre többen szálltak autóba, végül engedve a tömeg akaratának a helyijáratos buszok is elindultak, tele kíváncsi, és izgatott városlakóval. Persze, mire odaértek már késő volt: a hadsereg körbezárta a szerkezetet, amit egyre többen kezdtek űrhajóként emlegetni. A tömeg egészen a felállított kordonokig nyomult, majd ott nyakukat nyújtogatva meredtek a -most már egyhangúan űrhajónak nevezett- szerkezetre.

Az pedig mozdulatlanul állt a réten, bár helyesebb lett volna a "lebegés" szót használni, mivel tartó vagy támasztó lábakat senki sem látott és mégsem érintette az alatta lustán hajladozó füvet. Legalább tíz emelet magasan, némán és feketén tornyosult a környező alacsony dombok fölé, és bár kétséget kizáróan lebegett, úgy tűnt hogy nincsen olyan erő ami ki tudná billenteni nyugalmából. Fekete volt, de mindenki érezte, hogy ez nem egyszerűen festék: mintha magába szívta volna a fényt, vagy a fény irtózott volna az érintésétől, és így szinte koromsötét köd vette körül a hosszúkás testet. Ebből a megfoghatatlan beteges sötét felületből furcsa, emberi szem számára idegen, mégis mintha ismerős formák bukkantak volna elő. A szinte egymásba olvadó kitüremkedések, peremek vagy éppen bemélyedések, sötét üregek, megint máshol rácsos felületek, antennák és szabálytalan tornyok kusza összevisszaságában vicsorgó vízköpők, torz gótikus tornyok, boltíves sötét kapuk tűntek föl egy-egy pillanatra, hogy aztán ismét más, zavarba ejtő formák kavarogjanak a hajó nyughatatlan felszínén.

Már délután egy óra is elmúlt, és még mindig nem történt semmi, ha eltekintünk attól, hogy a tömeg egyre nőtt. Megjelent a sajtó, néhány helyi rádió és tv adó stábja, és nemsokára befutottak az államiak is. A hadsereg látszólag utasításra várt, és megelégedett azzal, hogy távol tartsa a tömeget az űrhajótól, ami könnyebben ment mint várták, mivel senki sem akarta igazán megérinteni azt. Valamilyen furcsa érzés arra ösztönözte a legközelebb állókat, hogy eltávolodjanak, persze ez az őket körülvevő tömeg miatt már nem volt lehetséges. A katonák is így éreztek már egy ideje, de őket kötötte a parancs, és bár a tömeget kellett volna szemmel tartaniuk, egyre idegesebben figyelték az idegen űrhajót.

Eltelt újabb két óra, és a tömeg csak várt, közben a türelmetlenkedők egyre hangosabban követelték, hogy valaki csináljon már valamit, vagy leváltják a polgármestert, persze senki sem törődött velük. Feltűnt egy csomó élelmes kereskedő, és üzletet szimatolva sátrakat állítottak fel, szendvicseket, italokat kezdtek árulni, így hamarosan több ezer ember zsivajától, nevetgélésétől lett hangos a környék. Már nem tűnt furcsának, félelmetesnek a szerkezet, egyszerű vásári nevezetesség lett belőle, és a helyiek kezdték úgy emlegetni: " a mi űrhajónk", féltékeny irigységet váltva ki ezzel a szomszédos városok idesereglett lakóiból.

A nap már kezdett lenyugodni, amikor valami megváltozott. Senki nem tudta hogy mi történik, de kezdték egymást csöndre inteni, és ez úgy terjedve, mint a víztükörbe dobott kő keltette hullámok, szinte pillanatok alatt elhallgattatott mindenkit. Csend telepedett a környékre, olyan csend amilyet még sohasem hallottak. Egy öreg bányász jegyezte meg halkan, hogy ilyen csöndet csak ezerötszáz méter mélyen hallott eddig, ahol se madár, se bogár nem él, de őt is gyorsan lepisszegték. Mindenki várt, feszülten figyelt, még Rick a zsebtolvaj sem törődött az előtte álló tárcájával, pedig pár perce már szinte a kezében érezte azt. Az emberek gondolataiból észrevétlenül eltűnt az "űrhajó" szó mintha sohasem létezett volna, és az egyszerűbbeknek "valami", az iskolázottaknak "szerkezet" lett a föléjük tornyosuló sötét tömeg.

Azon pedig hirtelen megmozdult a fekete pára, a középső részén súlyos, csillagtűz égette lemezek csúsztak félre hangtalanul, tüskés tornyok süllyedtek olajozottan a gomolygó feketeségbe, vaskos rudak emelkedtek föl némán, majd újabb és újabb lemezek mozdultak el le, föl, jobbra, balra; így mélyítve egyre jobban egy hatalmas nyílást. Végtelennek tűnő percek után amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen szakadt meg a szédítő, émelyítő mozgás. A csend megkétszereződött a tömeg fölött. Senki és semmi nem mozdult, mintha fagyott kristálygömbbe záródott volna a szerkezet, az emberek, az állatok, a fű, a virágok, a bogarak, a bokrok és a fák. Senki nem tudta volna megmondani meddig tartott ez a néma áhítat, amikor a szerkezeten tátongó legalább tíz méter magas sötét alagútban lassan körvonalazódni kezdett egy alak. Nagyon lassan mozgott a gomolygó fekete ködben, míg végül alakja kitöltötte szinte az egész nyílást.

Lassan felemelte a fejét, és körbehordozta a tekintetét a csendben várakozó tömegen. Feketébe hajló mélykék pikkelyes testét foltok csúfították, sebhelyek szabdalták, széles, csupasz lapos feje, tömzsi nyaka és karmos madárláb szerű karjai elképedt morajt csaltak ki a mindeddig néma tömegből. A legmegdöbbentőbb dolgot azonban csak pár másodperc múlva vették észre: a lény három lábon állt, éppen úgy, mint Herbert úr horgász széke. Ezt egyébként Herbert úr jegyezte meg magában, aki ott állt az első sorban közvetlenül egy katona mellett, és így tisztán látta a borotvaéles fogakat az idegen szájában, amikor az dörgő, bár kissé vontatott hangon megszólalt:
- Ki mondta itt, hogy nincs Isten?