A szeretet ünnepén 1.

A SZERETET ÜNNEPÉN
1. rész


London, az 1880-as évek vége.

Vastag hótakaró borította a várost. A lemenő nap égő boglyaként szikrázott a fehérségben, halványrózsaszín árnyakkal bevonva az utcákat, parkokat, házakat.
Minden ablak kivilágítva és a kíváncsi kukucskálók – rongyos, vacogó gyerekek – elámulva, tátott szájjal bámultak be a meleg szobákban álló pompázatos karácsonyfákra. Minden kincsüket odaadták volna, ha csak egyszer, egyetlen egyszer az ő kis odújúkba is ilyen fa állhatna. De még a karácsonyfán az a pirosan ragyogó alma is oly elérhetetlennek tűnt…
Egymás nyakába ülve próbáltak minél magasabbról belesni a gazdagság eme utolérhetetlen pompájába, hogy aztán a hideg téli éjszakákon legalább álmukban felidézhessék mindezt.
Az ünnepi asztalra kerülő ételekből is szívesen ettek volna, de ez még nagyobb képtelenségnek tűnt számukra.
Ha a szobában tartózkodók észrevették a leselkedő gyereket, azonnal behúzták a függönyöket, és rosszallóan jegyezték meg magukban, hogy valamelyik kölyök még karácsonyeste is csavarog!

Csakhogy ezek a gyerekek egyszerűen nem tudtak hová menni, sem karácsonykor, sem máskor. Rendszerint hidak alatt, vagy a nyomortanyákon töltötték az éjszakákat, de karácsony szent estéjét valahogyan egyikük sem szívesen aludta volna végig ezeken a helyeken, inkább az utcákon csavarogtak, s némi ennivaló után néztek.
Az arra sétálók szinte undorodva, méltatlankodva – néha sajnálkozva – kerülték ki a gyerekek csoportját. Itt, az előkelő negyedben – nem messze a Buckingham palota fenséges épületétől - nem tűrték a nyomor, a szegénység képviselőit. Úgy gondolták, hogy amíg nem vesznek róluk tudomást, addig ez a probléma nem is létezik.

Az utcasarkon idős nénike árulta a sültgesztenyét. Körülállták őt a gyerekek, sóvárogva pillantva a meleg, jóízű gesztenyékre. A nénike, aki maga sem tartozott éppen a felső tízezerhez, nem restellt pár forró gesztenyét a jéggé fagyott kis markokba szórni, s fizetségként elfogadni a hálás mosolyokat.
Néhány pillanatra a gyereksereg figyelmét elvonta egy csilingelő hintó, amely végigszántotta a havas utat. Négy gyönyörű fekete paripa húzta, nyakukban csengettyűkkel. Az állatok lassan, lehajtott fejjel haladtak, bár a kocsis időnként az ostorával próbálta őket gyorsabb iramra bírni. Szeretett volna még hat óra előtt a hídhoz érni, mielőtt azt még felhúzzák, különben ácsoroghatnak ott a hidegben legalább fél órát. A köpenye belső zsebében ugyan ott lapult egy kis üveg rum, de ha most itt a bakon meghúzza, holnap egész London arról beszél majd, hogy a Pellegrin család kocsisa iszákos. A pletykát követően pedig valószínűleg munkanélküli is.

A hintóban ülő 10 év körüli fiú unottan nézegette az elsuhanó házakat, és a bakon fagyoskodó kocsissal ellentétben ő szerette volna, ha várakozniuk kell a híd miatt. Ki is tervelte, hogy addig kiszáll a hintóból, és egy gyors hógolyócsatában megsemmisítő vereséget mér Rose-ra, a nevelőnőre, sőt, talán még Johnra, a kocsisra is. Már látta maga előtt amint Rose és John térden állva, kegyelemért könyörögve zokog, és ő, mint kegyes hadvezér szabadon engedi őket egy nagy zsák cukorka ellenében. Micsoda hadizsákmány lenne! És még a hintót is megtartaná… vagy nem is, inkább felpattanna az egyik pompás lóra, és diadalmenetben vonulna hazáig, akár csak Julius Ceasar… de ábrándozását egy – az ő számára – szokatlan látvány szakította meg. Egy kolduló kislány, aki a Stepney palota előtt ácsorgott és egy letört fülű bögrét nyújtogatott a járókelők felé. Piszkos, szakadt szoknyája alján – groteszk díszként - jéggé fagyott sárdarabkák csüngtek, a nyomor ékkövei.
A fiú értetlenül fordult a mellette ülő nőhöz.

- Rose, mit csinál az ott? – bökött a kislány felé, de a hintó már a következő házak előtt járt. – Mintha a bögréjét akarná odaadni az embereknek, de senki sem fogadja el tőle… - mondta értetlenül a fiú. Mindenesetre sajátságos megfogalmazása volt ez a koldulásnak.
- Micsoda, Clinton úrfi? – kérdezett vissza a nevelőnő s megigazította fején a kalapot.
- Jaj, már nem látom őt! – felelte dacosan a fiú, azután hirtelen átugrott a szemben lévő ülésre, de olyan lendülettel, hogy vastag prémgalléros posztóköpenye lerepült a válláról, egyenesen a hintó aljának latyakjába.
- Na, de úrfi! – kiáltott rá Rose felháborodva – Fegyelmezze magát!
Clinton erre válaszul kinyújtotta a nyelvét, torzképet vágva hozzá. A fiú úgy gondolta ez felér akár egy hadüzenettel is. A nevelőnő már lendítette is a karját, hogy nyakon vágja a fiút, de félúton visszahúzta és felráncigálta a kesztyűjét, majd felvette a köpenyt a földről s gondosan leporolta, elvégre drága holmi.
- Nem tudom, mi lelte ma az úrfit! Talán az ördög bújt magába? Miss. Elizabeth-et is vérig sértette, amikor a teát a ruhájára öntötte. Még elnézést sem kért. Hol tanulta Ön a jó modort?
- Öntől bizonyára nem, Miss. Rose! – vágta rá a kis pimasz, kaján vigyorral csupa-szeplő arcán.
- Nahát! Erről beszámolok az édesapjának!

Ez hatott. Clinton gyorsan visszavonulót fújt, befejezve a virgonckodást és magára terítette a kabátot. – Még a végén nem kapom meg az ajándékokat! – gondolta, aztán behúzódott a sarokba és ott kuksolt szótlanul, magában fohászkodva a nagy hógolyócsatáért.
A Stepney palota főkapuján egy termetes cselédlány rontott ki az utcára, törött nyelű seprűvel hadonászva.
- Takarodj innen, nyomorult semmirekellő! – sipítozta hatalmasat csapva a járdára.
A megriadt kislány ijedtében azt sem tudta, merre fusson. Elejtette csorbult bögréjét, amelyből kihullott néhány penny és eltűnt a mély hóban. A kislány lázasan túrta fel a havat, nem kímélve félig megfagyott kezecskéit. A cseléd rácsapott a seprűvel a kislány hátára, aki az ütés erejétől belebukott a hókupacba. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, de amikor érezte, hogy a hó becsúszik a nyakába és a cipőjébe, felpattant. Nem volt több 8 évesnél, de olyan dühvel támadt a cselédre, hogy az önkéntelenül is hátrahőkölt, védően maga elé tartva alkalmi fegyverét.
- Adja vissza a pénzemet! – kiáltotta a kolduló kislány a könnyeivel küszködve. Nem akarta, hogy az a némber sírni lássa.

Néhány ember tisztes távolságból figyelte a jelentet. Meg sem fordult a fejükben, hogy a kislány segítségére siessenek. Ugyan minek? Hiszen csak egy koszos kis koldus!
A cseléd felocsúdott első meglepetéséből s ismét lesújtott a seprűvel, de ezúttal a kislány ügyesen elugrott az ütés elől. Már arra készült, hogy alaposan bokán rúgja a cselédet, amikor az utca másik oldalán megpillantott valakit. Rémülten felkiáltott és elrohant, mielőtt a cselédlány ismét támadásba lendült volna.
Milliónyi apró pelyhekben szállingózott a hó, betakarva a mély kocsinyomokat. Puha csend uralkodott mindenütt, csak egy-két kutya ugatása zavarta meg a hangtalan estét.
Kihalt az utca, mindenki – vagy legalábbis aki tehette – a kandalló melege mellett ünnepelte a karácsonyt.

S hogy akadt kivétel, az nem a véletlen műve, hanem inkább a nyomorúságé.
A kislány átsurrant az utca másik oldalára, azután meglapult egy kapualjban. A házból kihallatszó edénycsörömpölés egy pillanatra biztonságérzettel töltötte el, de igazán csak egy pillanatra. Félelemmel telve lesett ki az utcára. Nem követi senki. Egy kicsit megnyugodott, de a hidegtől minden porcikájában remegett. Dideregve topogott a lábára fagyott cipőben és rongyos kabátját szorosan átfogta a nyakánál. A sálját elhagyta valahol futás közben, amit nagyon sajnált, hiszen mindössze kétszer volt rajta, s nem tudta mit mond majd a nővérének, ha az megkérdezi, hogy hol van?

Ínycsiklandozó illatok szálltak a kislány felé a nyitott konyhaablakon keresztül és csak most döbbent rá, hogy mennyire éhes. Eszébe jutott az utolsó karácsonyeste, amit az édesanyjával töltött, és akkor is ugyan ezt a mardosó éhséget érezte, és mégis boldog volt. Erre a boldogságra még várnia kell legalább két évet, amíg az édesanyját kiengedik a börtönből.
Két napja semmit sem evett. Az a pár penny, amit a Stepney palota előtt elhagyott, talán futotta volna egy tál levesre. Ahhoz már nem volt ereje, hogy az ingyen konyhára menjen. Messze volt innen és mire odaért volna, már be is zár.
És ha bemenne a házba és kérne valami ennivalót? Még a száraz kenyér is jó lenne, csak ehessen! Biztosan megkönyörülnének rajta, elvégre karácsony van… vagy úgy járna, mint azzal a megátalkodott cseléddel az utcán. A bentről kiáradó sült pulyka illata minden esetre megér egy kis kockázatot.

Gyors mozdulattal megigazította vizes haját, majd elszántan benyitott. Tágas, rendezett udvarban találta magát. A szemben lévő folyósón meglátta azt a hintót, amelyet délután úgy megcsodált, amikor az elhaladt a Stepney palota előtt. Örömmel vette tudomásul, hogy innen nyílik az istálló is, ahol majd – reményei szerint – éjszakára meghúzódhat. Ha a kis Jézusnak jó volt a szalma között megszületni, neki miért ne lenne jó ott aludni?

Clinton szabályszerűen hisztizett. Amikor harmadszor vágta magát a földhöz, az ünnepi asztal mellett, édesanyja feladta a fia elleni küzdelmet. Megigazította bársonyszoknyáját és kimért hangon közölte:
- Rendben van, Clinton, nem reggel, hanem most kapod meg az ajándékodat! De ajánlom neked édes fiam, hogy utána menj és feküdj le, mondj el néhány imát, különben apáddal kénytelenek leszünk téged megbüntetni!
Mindezt megerősítve, a fiú apja, Lord Pellegrin jelentőségteljesen bólintott és csak a karácsony iránti tiszteletből nem pofozta fel a fiát most azonnal, pedig igen nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafogja indulatait.

Öt perccel később az egész család kivonult az udvarra, hogy az ifjú Pellegrinnek ünnepélyesen átadják az ajándékot. Clinton izgatottan topogott a lépcsőn, s kérdően tekintett az anyjára.
- Hová megy édesapa? – tudakolta, mivel egyáltalán nem értette, miért indul el Lord Pellegrin az istálló felé.
- Majd megtudod, kisfiam! – felelte az anyja, de ezzel cseppet sem csökkentette a fia kíváncsiságát.
Clinton fejében már megfordult, hogy negyedszer is földhöz vágja magát, ha ez az ajándékozás ilyen lassan megy, amikor az édesapja az istállóból kivezetett egy pompás, hófehér telivért.

Az állat a maga nemében tökéletes volt és virgoncságával kifejezte életerejét, fiatalságának minden jellegzetes vonását. Mondhatnánk azt is, ugyan olyan fegyelmezetlen volt, mint az ifjú Clinton Pellegrin.
Mindezt a kislány is látta a kapualjból és mindeddig csendben is maradt, de ahogy megpillantotta a lovat, meglepetésében felkiáltott és megfeledkezve minden óvatosságról, egyenesen az állat felé szaladt. Clinton és a kislány egyszerre értek oda.
A fiú meg sem lepődött a lány jelenlétén, sőt úgy látszott, örül neki.

- Téged láttalak ma a Stepney palota előtt! – kiáltott fel Clinton, a pompás lóról szinte tudomást sem véve. – Miért ácsorogtál ott? Valami ócska bögre volt a kezedben…
- Nem csináltam semmit! – felelte a kislány lesütött szemmel. – Csak, csak…vártam valakit. – suttogta.
Rettenetesen szégyellte magát.
- Mi a neved?
- Sarah.
- Az enyém Clinton. Tetszik a lovam, Sarah?
- Csodás! – Óvatosan megsimogatta az állat nyakát. – Biztos ügyesen lovagolsz.
- Nem mondhatnám… - vonta meg a vállát Clinton. – Igazából még soha nem ültem lovon. Illetve, egyszer, de akkor is leestem róla. Azóta ló közelében sem voltam. Nem is tudom, mit kezdjek itt ezzel! Félek is tőle. – és rábökött a telivérre, aki békésen evett az abrakból. – Inkább csokoládét szerettem volna kapni karácsonyra… - ábrándozott. Erről eszébe jutott valami: - Nem vagy éhes?
Ahogy végignézett a kislányon rögtön tudta a választ.
- Gyere velem! Eszünk süteményt és adok egy melegebb cipőt is. Biztos találunk a kinőtt holmijaim között valamit. Vannak testvéreid? Nekik is kereshetünk meleg ruhát!
Tetszett neki ez a szöszke kislány, a gyönyörű szemeivel, sovány, szelíd arcocskájával. Igaz a ruhája csupa rongy, de ez Clintont egy cseppet sem zavarta. Elfeledkezett saját rangjáról, arról, hogy egy Pellegrin úrfi hová is tartozik valójában. Legalábbis a szülei elképzelése szerint.

Otthagyva a lovat elindultak a ház bejárata felé. Lady Pellegrin ekkor vette észre Sarah - t és nyomban feltűnt neki szegényes külseje.
- Clinton, ki ez? – kiáltotta elszörnyedve.
A fiú megtorpant. Itt baj lesz!
- A barátom, mama! – mentette a helyzetet. – Éppen meghívtam vacsorára. Éhes szegény és fázik is. Segíteni szeretnék neki.
- Micsoda? – sipította Lady Pellegrin és egy pillanatra elöntötte a rémület. A fia, aki született Pellegrin, egy ilyen nyomorult koldust nevez a barátjának! Felháborító! És meghívni vacsorára? Mi ez?
- Alfred, maga hagyja ezt? – fordult a férje felé, aki mindeddig nem óhajtott tudomást venni a történtekről.
- Természetesen nem, asszonyom! – válaszolta a Lord határozottan.

A következő másodpercben, kezében a lovaglóostorral megindult a kislány felé, aki tanulva a Stepney palota előtt történtekből, villámgyorsan sarkon fordult és kirohant az utcára, meg sem állva a következő sarokig. Ott kifulladva megállt, és óvatosan kilesett a ház mögül, hogy nem fut-e utána valaki. Megkönnyebbülve vette tudomásul: nem eredt a nyomába senki. Amúgy sem lenne már ereje tovább szaladni. Vacogott a hidegtől, korgott a gyomra, fáradt is volt. Inkább hazamegy, még akkor is, ha a nővére megveri őt, amiért csak néhány pennyt visz haza, de legalább ágyban alszik. Összehúzta magán rongyos kis köpenyét, az arcából elhúzta vizes szöszke tincseit, és elszántan elindult hazafelé.

Clinton ott állt az udvar közepén, a sírás szorongatta a torkát. Hát lehetséges ez? Kinek ártott ez a kislány? Mi baj van vele? Hogy szegény és éhes, és ha ránéz az ember, eszébe jut, hogy nem élhet mindenki olyan fényűzően, mint a Pellegrin család? Hogy nincs senki a családjában, aki segítene az ilyen szerencsétleneken, mint Sarah? Csalódottan, a könnyeivel küszködve tekintett az apjára, az igazságtalanság megtestesítőjére - várta tőle a magyarázatot, de az csak dühödten intett a fia felé. Clinton visszaindult az istállóhoz, s közben feltette magában ezt a csöppet sem gyerekes kérdést:
Ez lenne a szeretet ünnepe?