A szerelem koporsója

Szép, tavaszi estén, hol csöndes a táj, szerelem tüzében égett egy ifjú pár. Köveket rugdostak, halkan csókolóztak, szerelem vizében így lubickoltak. Ám az idő múlt, a tavaszt a nyár követte, a nyarat pedig az ősz hűvös szele. Szerelmük a tetőpontra hágott, őrjöngtek egymásért, szőttek szép álmot. Egy hűvös őszi napon mégis vitatkozni kezdtek. Hangos szóváltás, s hajba kaptak, végül a fiú megütötte a lányt, s epedezve kérte bocsánatát. Könnyes szemmel mondta:
- Édes szerelmem, bocsáss meg nekem! Ígérem, többé nem leszek ilyen durva!
Sajnos sértő kacaj volt a válasz:
- Tűnj el a szemem elől, nem kellesz már nekem! Ez nem volt egy nagy szerelem.
Mint a villám, amikor lesújt a földbe, oly érzés nyilallt a fiú szívébe. Szólni sem tudott, elcsuklott a hangja. S, elindult az úton fejét lehajtva, csak egy dologra emlékezett:
- Elküldött, nem szeret! Mit ér így az életem?
Otthonába érve leroskadt az ágyra, remegve gondolt az elmúlt nyárra. Tudta, vége van, nem jön többé vissza. Utolsó levelét ekképp fogalmazta: 
- „Unom az életem, így tovább nem bírom! Inkább a csúf halál, minthogy, a magányt választom. Tudom vétkeztem, de igazán megbántam. Mindenre gondoltam, de ezt nem vártam. Utolsó percemben neked kívánom, ne légy boldog te ezen a világon. A ravatalozóhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat fogom akkor tenni. Megszólal a harang egy  napon, egy gyászos napon, gondolj majd énrám, de könnyed ne hulljon.  Temessenek engem a temető sarkába, annak is a legkisebb zugába.  Ha majd később bánt a dolog, s úgy érzed, tovább már nem bírod, gyere ki a temető zugába, sírj rádőlve a fejfámra. Légy csöndben és rám emlékezz. Emlékezz arra kit igazán szerettél. ”
Ekképp fejezte be a fiú a levelét, amelyre egy fájó könnycseppet ejtett. Ezután csöndben elhagyta otthonát, magába zárkózva ment mindig tovább. Lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, s egy utolsó pillantást vetett a vidékre. Levetette magát, s a mélybe zuhant, hiába várták, nem jött többé vissza. Barátai elmentek, hogy megkeressék, hűvös őszi hajnalba végre meglelték, mereven feküdt a szikla tövében. Egy levelet találtak, az egyik kezében. Olvashatatlan volt, hisz vérben ázott, de a címzést értették, s még pár sort.
Mély fájdalomban eltemették, szülei megsiratták hisz nagyon szerették. Volt ott valaki, kit senki nem vett észre, a temetőkapuban állt talpig feketében. Nem tudták mit szenvedett e rövid nap alatt. Gyötrődött a lelke, szíve majd meghasadt. Talán várt valakit, kit igazán szeretett.

Sötét este lett, mire hazaérkezett, vacsorázni hívták, de ő nem evett. A csendes falak közt, hol nem látta senki, szemeiből könny csordult. Később, mikor kint minden elcsendesült, csendben, óvatosan eltűnt. Temetőbe érve lassultak léptei, úgy rémlett neki, mintha hívja őt valaki. Bent a sírok között gyorsan vert a szíve, borús tekintettel a sarkot kereste.  Harangok zúgtak, melyből szavak szűrődtek ki, s halkan megszólalt valaki:
- Meghalt ő, a kedvesed, miattad! Szeretett ő, de már földben van. 
Az éj leple alatt valaki zokog, siratja a fiút, ki már rég halott. Késő a bánat, ezt ős is tudta, de a szerelem gyötri, kínozza. Megrezzentek a fák a temetőben, és ismét megszólalt valaki csendben:
-Sírjál kislány! Zokogjon a lelked!
A szellő elsuhant, rövid csönd támadt. S, ő hangos zokogással borult a fejfára.  Végső bánatában egy tört rántott elő, s teljes lendülettel a szívébe szúrta. Felszökkent a vér, s a fejfára zuhant. Elcsöndesült minden, a temető már néma, csak egy halott van a sírra ráborulva. Másnap az édesanyja bement a szobájába, és a bevetetlen ágyat, üresen találta.  Amikor a nyitott ablakra tévedt a szeme, mindent megértett, s zokogva borult le. Ekkor kopogott a temető őre, benyitott hozzájuk, s szomorúan ült le. Halk szavakkal mondta:
- Lányotok nem él már. Friss sírhalmon fekszik, szívében tőr áll.
A csendet halk zokogás megtörte. Az idős házaspár sírt, egymást átölelve. Megkondult a harang, viszik a hírt messze:
- Temetés lesz újra, zokogjunk felettük.
Leeresztették a sír fenekére, oda ahová a búcsú levelében kérte, a szerelme mellé került. Így tértek most már örök nyugovóra.