Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Loki szenvedélyes zongorista, nincs nap, hogy ne ülne le szeretett hangszeréhez. Asgardban...
A figyelme Frederika hátsó nyílása felé fordult. Amikor a szorgalmas nyelv a szoros záróizomra...
Széttárta lábait Ollie kedvéért. A csiklója már duzzadva megemelkedett. Kicsit előrehajolt...
Augusztus 10 -dikére ért a flotta támadási területre Brazília partjaihoz teljes rádió csendben...
Vannak döntések, amiket nehéz, sőt szinte lehetetlen meghozni. De megengedhetjük-e maguknak,...
Friss hozzászólások
eliksz13: Nagyszerű írás ! Annyira testk...
2020-10-26 22:04
69Monica: Szia! 24 éves vonzó, szép test...
2020-10-26 10:06
Pavlov: Ó, az ifjonti hév :) Kellemes...
2020-10-26 09:14
fenotrin: Új képregény (Lady Jane): http...
2020-10-25 09:28
69Monica: Szia! 24 éves vonzó, szép test...
2020-10-25 08:54
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A pinceablak

Világéletemben féltem a sötét, szűk helyektől. És a régi iskolám sötét, sejtelmes, vastag pinceablakai kellő módon el is rettentettek...egészen addig az éjszakáig... De ne szaladjunk ennyire előre.

Az országom és a nevem nem fontos, és talán le sem merném írni… mert az iszonyat mind mai napig élénken él bennem. Egyedül az iskola fontos, ahol két éven át tömték fejemet semmitmondó dolgokkal. Ez a gimnázium leírhatatlanul öreg volt, lehetett vagy négyszáz éves is, de a tanárok sem tudták pontosan. Azért veszett homályba az építés dátuma, mert a századok alatt rengetegszer átépítették vagy kitoldották. De az A épület hatalmas, sötét alakját valahogy mindig elkerülte a végzet. És bár valószínűleg a korai barokk korban készült, egyáltalán nem volt pompás vagy túldíszített. Nekem inkább folyton azok az ősi, hatalmas kastélyok jutottak eszembe, amiknek a gótikus regényekben gyakran igen hátborzongató szerep jut. Én kamaszként igencsak kedveltem az efféle meséket, és talán ezek hatására vonzódtam az ódon, elhagyatott épületekhez.

Akkoriban másodéves voltam és elég magányos. Folyton feketében jártam, hiszen ez a szín illett leginkább a lelkivilágomhoz. Mindig black metalt hallgattam, és rémtörténeteket olvastam. Imádtam borús időben felmenni a tornaterem melletti kilátóba és a sötét színek kaotikus kavalkádját bámul- ni. Mindenki bogarasnak tartott, csak két barátom volt: Hacker és Panther. Hacker a nevéből kifolyólag számítógépmániákus volt, Panther pedig egy bulizós-csajozós srác. Szóval mi teljesen más egyéniségek voltunk de pont ez tartott össze minket. Szünetekben gyakran az iskolaudvaron ücsörögve álmodoztunk. Velünk szemben pedig az A épület misztikus ablakai, rendkívül vastag, sötétzöld palacküvegből, rácsokkal megerősítve. Azért voltak olyan misztikusak, mert senki nem tudta mi van odabenn. Valószínűleg az alagsor egyik része, de még nem találkoztam senkivel, aki járt volna odalent vagy tudná hogy miféle titkok lappanganak az alapzat mélyén. Hallottam néhány pletykát az éjszakai boszorkánytüzekről, különös fényekről, leselkedő vörös szempárokról az ablak mögül, de magam soha nem tapasztaltam ilyesmit. Egyszer ugyan láttam a több lakattal lezárt, vastag tölgyfa ajtót a kazánház mögött, de arról még az oly rendes és barátságos öreg gondnokunk sem igen tudott beszélni, vagy talán nem akart. Aki egyébiránt épp a borzalom éjszakája előtt egy nappal vonult nyugdíjba. Új gondnokot kaptunk, egy nyálasszájú újoncot, bizonyos Edgart, aki épp akkor ismerkedett az épülettel. Az ajtóról pedig elfelejtettek szólni neki...

Április 26. Ugyanolyan unalmas pénteknek ígérkezett, mint a többi. Ilyenkor általában minden épeszű ember bulizott, szokás szerint csak én döglöttem otthon. Este kilenc tájban Hacker felhívott hogy azonnal menjek a titkos helyünkre. Magamra kaptam szokásos fekete hacukám amivel elképesztő módon képes voltam beleolvadni az éjszakába. A szüleim már a hálójukban tévéztek, így feltűnés nélkül eljöhettem. Átvágtam a modern, csili-vili bevásárlóközpontok között az óvárosi részbe, ahol az iskola és titkos helyünk is volt. Miközben átvágtam a rozoga, öreg kőhídon, amely a két városrészt kötötte össze, az a furcsa gondolat jutott eszembe hogy néhány épület már az emberek előtt itt volt. Nagyot kellet kerülnöm, mivel a környéken egy nagy kiterjedésű területen felásták a talajt, hogy felújít hassák a régi vízvezetékeket. Mikor megérkeztem a vasúti sínektől nem messze fekvő fakunyhónkba, amit az idősebb generáció hagyott ránk, a többiek már messziről lihegve elém rohantak, mondván hogy nem fogom el- hinni, mi történt.

Mint mondták, Panther egy órával korábban beszökött az iskola belső udvarára egy lánnyal, akivel már nagyon régóta szeretett volna összejönni. Mivel a portás este nyolckor távozik, kihasználták az alkalmat és nem sokkal utána kiültek beszélgetni. Akkor megcsapta az orruk egy különös szag, amely dögletes volt és átható. Elindultak a szag irányába, és mikor meg- látták a kitört pinceablakot ahonnan a leírhatatlan bűz áradt, a vér is megfagyott ereikben. Panther közelebb ment és akkor valami szörnyűséget láthatott mert ezen a ponton dadogni kezdett és látszott hogy halálra vannak rémülve mindketten. Akkor elhatároztam hogy kivizsgáljuk a dolgot. Mindig is azt akartam hogy végre történjen valami, és most végre történt. És mivel én mindig is imádtam a különös, rejtélyes eseményeket, teljesen lázba hozott a dolog.

Mondtam Panthernek, hogy nyugodtan menjen haza pihenni, de eltökélte magát hogy velünk jön. A lány fülébe súgott valamit, aki erre bólintott és elrohant. Mi hárman nekivágtunk az éjszakának a repkénnyel befuttatott,
ódon házak között, amelyek most szokatlanul barátságtalannak tűntek.

Bevallom, eleinte azt hittem, hogy Panther szerzett valami hatásosat, amit el is szívtak, de ahhoz túlságosan rémültek voltak. Útközben aztán kicsit magához tért és érdekes dolgokat mesélt. Amikor oda értek, akkor valószínűleg már ki volt törve az ablak, mert nem hallottak üvegcsöröm- pölést, furcsa hangokat igen viszont igen. Mintha fojtott nyögés hallat- szott volna a koromfekete homályból és mikor közelebb hajolt...ezen a ponton megint megakadt, de éreztem bármit is fog mondani, az igaz lesz. Még soha nem láttam ilyennek ezt a 185 centis, 90 kilós, nagydumájú srácot. Aztán végül kinyögte hogy egy pillanatra felsejlett előtte egy arc... a koromsötétben...egy öregember, fájdalomtól eltorzult, véres arccal. Úgy írta le, mintha villámcsapás világította volna meg, holott az összes csillagot látni lehetett. Ez már valóban sok volt még az én agyamnak is, hiába volt a horror az életem, különös módon a valóságban eddig elkerült a vér látványa és a halál... Így hát nem csoda hogy kezdtem kissé szkeptikus lenni mire odaértünk.

Kívülről változatlannak hatott az épület, bár este tíz körül már egyébként is elég rémisztő. Vaskos, barátságtalan falaival, melyekről mállott a vakolat, apró, sötét ablakaival, visszataszító dohszagával, a külső és a belső udvart egyaránt övező göcsörtös, ős öreg fákkal nem min-dennapi látvány volt. Egyáltalán nem volt kivilágítva, egy sötét, komor kőtömeg volt, nem túl vonzó az átlagos ember számára... És én az előtt még soha nem is láttam éjszaka.

Átmásztunk az alacsony kerítésen a belső udvarba, ahol Panther állítása ellenére nem lehetett érezni semmilyen szagot. De mikor megláttuk a sötéten ásító alattomos ablaknyílást, rögtön elszállt minden kétségünk. Panther lecövekelt a félelemtől. Mi ketten azonban erőt vettünk és meg- közelítettük. Hacker, aki mindenre szokott gondolni, hozott magával egy zseblámpát a klubházunkból. Egy karnyújtásnyira voltunk, nem hallatszott semmiféle hang, a szagnak sem volt nyoma, csak a létező legfeketébb sö tétség. Megacéloztuk magunkat és fölkattintotta a zseblámpát.

Az ablak egy folyosóra nézett, kb. két méter széles lehetett és néhány helyen olyan vastag volt a porréteg, hogy el nem tudtam volna képzelni hogy vajon mennyi időre van szükség a képződéséhez. A dolog szépséghibája annyi volt hogy sok helyen ezt a masszív porréteget valami... felkavarta. És ekkor vettük észre a másik szörnyűséget: a tőlünk tíz méternyire balra az időtlen idők óta hét lakat alatt tartott masszív tölgyfaajtóból szinte fogpiszkálókat gyártottak. A folyosó másik vége beleveszett a sötétségbe, de az egész szemmel láthatóan lejtett. Visszamentünk Pantherért és magához térítettük. Látván, hogy nincs veszély sikerült használható állapotba hoznunk. Én már nem kételkedtem benne, hogy látott valamit. Elhatároztam, hogy kivizsgáljuk a dolgot és felderítjük ezt az elfeledett, visszataszító helyet. Én mindig is arra vágytam, hogy valami paranormális történjen velem és habár én is halálra voltam rémülve, egyszerűen nem akartam kihagyni az alkalmat. Úgy gondoltam, ha most megtudjuk az igazságot, talán megszűnnek véget nem érő hánykolódásaim a viharos éjszakákon. De azon meglepődtem, hogy a többiek sem tiltakoznak. Mivel ők többnyire józan gondolkodású, normális srácok voltak, nem hittem volna, hogy vállalnak egy ilyen vakmerő felfedezőutat. Felvetették, hogy inkább jöjjünk vissza holnap világosban,
de mondtam, hogy addigra a hétvégi portás felfedezheti. Körülnéztünk. Sehol nem volt egy lélek se, csak az iskola előtt elhaladó autók fényszórója rajzolt kísérteties árnyakat a falakra és a Hold vészjóslóan ragyogott,
mintha mondani próbálna valamit. Bárcsak megértettem volna...

Kivertük a kósza szilánkokat és egyenként átpréseltük magunkat az apró félkör alakú ablakon. Lehuppantunk az ősrégi kőpadlóra, a levegőben dohszag és mellette valamilyen megmagyarázhatatlan, visszataszító aroma terjengett. És még valami... vérszag. Abban egyetértettünk, hogy ez csak vérszag lehet, bár alig lehetett érezni, föntről semmit sem érzékeltünk a szagokból. Az ajtó nem nézett ki túl bizalomgerjesztő módon. A lakatok és zárak a helyükön, de maga az ajtó szilánkokban hevert a padlón, mintha kirobbantották volna. Égésnyomok nem voltak és kötve hiszem, hogy bárki emberfia ezt tehette volna puszta kézzel. A másik irányból pedig erősödött a vérszag és a furcsa, síron túli bűz amit már Panther és barátnője is érzett.

Alig néhány métert botorkáltunk lefelé és hirtelen megbotlottam valamiben. A zseblámpa fényében szemrevételezve tisztán látszott hogy egy ősrégi tégla, olyan amilyenből annak idején az A épület alapjait lerakták.
Nem sokkal távolabb meg is találtuk a dohos agyagdarab forrását. Úgy tetszett, ezen a ponton valaha befalazták a folyosót, de nem mostanában, hanem talán még abban a korban, ahonnan az egész épület származott. A legtöbb tégla szinte elporladt amint hozzáértünk. De ennek ellenére egyből le lehetett vonni a következtetést, hogy ezt bizony nem a huzat művelte. Első ránézésre ugyanaz történt vele, mint a masszív tölgyfaajtóval. Belülről törték ki. Azt ugyan el sem tudtuk képzelni, hogy mit akarhattak elzárni ily módon a világ elől, de kezdett elhatalmasodni rajtunk a rettegés.
Akkor az jutott eszembe, hogy talán senki nem is sejtette hogy van valami azon a dohos falon túl, még jó öreg gondnokunk sem. De akkor minek az a hét lakattal lezárt hatalmas ajtó...?

Ahogy haladtunk tovább, a levegő egyre nyirkosabb és hidegebb lett, a talajon foszforeszkáló gombák nőttek amilyeneket még sosem láttam.
Mikor durván húsz métert tehettünk meg a fal maradványaitól tartaroszi feketeségben, olyan dolog történt velem, ami még soha. Hangokat hallottam, amiket a többiek nem. De azt le kell szögezni, hogy soha nem voltam skizofrén. Hajlamom se volt rá, habár ezt a mai napig sem tudhatom. De akkor hangokat hallottam a fejemben. Nem, ez rossz kifejezés. Nem a fejemben volt, hanem talán a falakból jött, mint egy ősrégi visszhang. Úgy éreztem, nem hozzám beszél, hanem mintha egy időtlen idők óta bezárt mogorva kísértet őrlődne a penészes falak közt. A gondolat nagyon elborzasztott és megtorpantam. Barátaim úgy tűnt nem hallottak semmit, én pedig a hallucinációt a fáradtság és az ijesztő hely elmerontó hatására fogva nyugalmat erőltettem magamra és tovább indultam. Egyre mélyebbre hatoltunk ebben az elátkozott, időtlen idők óta lezárt katakombában és úgy éreztem, már egy örökkévalóság óta menetelünk. Nem sejtettem volna, hogy ilyen mély alagút húzódhat meg az iskola alatt, habár akkor már valószínűleg nem is az iskola területén jártunk, hanem valahol nagyon mélyen, az óváros alatt.

Kis idő elteltével a petrenáns szagok erősödni látszottak, s mi tudtuk hogy közeledünk végzetünk felé, bármi legyen is az. Zseblámpánk fényében halovány vércsíkokat fedeztünk fel a talajon, amely most keményre döngölt földnek tűnt. Mikor pedig úgy gondoltuk hogy ennél borzalmasabb és érthetetlenebb dolgokkal nem fogunk szembekerülni, akkor a messzeségben, a boltozat távoli homályában halvány, vöröses fényt pillantottunk meg. Akkor el sem tudtam képzelni, miféle fényforrás szolgáltathat ehhez fogható bíborszínű világot. Rejtély, hogy vajon az őrület szállt-e meg minket vagy egyszerűen a mindent lebíró kíváncsiság volt, mindazonáltal néma csendben, szinte lélegzetünket is visszafojtva araszoltunk tovább.

Egy útkereszteződésnél álltunk. A titokzatos fény a velünk szemben lévő folyosóból jött. A másik kettő sötét volt, mint a legfeketébb éjszaka.
Szétválni nem volt merszünk, így együtt bemerészkedtünk a szemközti, vér- vörösen foszforeszkáló katakombába. Nehéz volt elhinni, hogy a puszta levegő így képes világítani, de valamilyen módon nem találtunk racionális magyarázatot a dologra. Közben az alagút kezdett kiszélesedni, de hamarosan meglepődötten konstatáltuk, hogy hirtelen véget ér egy lezárt fallal.
Itt ragyogott legerősebben a kísérteties fény. A falhoz léptem és kinyújtottam a kezem hogy megérintsem.

És abban a pillanatban ezernyi lélek kínoktól terhes ordítása repesztette be dobhártyámat, és én a földre zuhantam fájdalmamban, amint életem eddigi legszörnyűségesebb, legvalóságosabb lidércnyomását éltem át.

Ebben a rémálomban, vagy inkább látomásban láttam egy szörnyűséges embert, aki talán nem is ember volt, hanem démon. Láttam ezt a várost is, de nem mai látképét, hanem egy sokkal korábbit, talán a reneszánszkorit, amit én csak festményekről ismerek. És láttam a rettegést az arcokon, és rengeteg megcsonkított hullát, ennek a szörnyetegnek az áldozatait. Továbbá éreztem szörnyű dühét és az emberek rettegését. Még azt is átéltem ebben a pokoli extázisban, hogy végül elérte a végzete és élve eltemették a város alatt. Ébredésem előtti pillanatban bevillant agyamba egy ősrégi városi legenda egy bizonyos Véreskezű Edgarról, aki körülbelül 400 évvel ezelőtt élt ebben a városban, és ha minden igaz akkor száznál is több embert ölt meg mire elkapták. Néhanapján pizsama partikon, vagy sötétedés után, klubházakban ma is ezzel rémisztgetik egymást a tinik. Sőt, néha talán még a szülők is ezzel regulázzák meg engedetlen porontyaikat. De semmiféle hivatalos bizonyíték nem volt, hogy valaha élt volna itt ilyen ember, csak a szájról-szájra terjedő mítoszok maradtak az utókornak.

Ez már sok volt ifjú lelkemnek. Kinyitottam a szemem és szerettem volna azt hinni hogy megint csak hallucináltam, de erre képtelen voltam, már túl sok volt az egybeesés, bennem pedig kezdett körvonalazódni az igazság szörnyű mivolta. Feltápászkodtam, minél előbb el akartam tűnni. Barátaim szemben álltak velem, arcukon pedig olyan jeges, halálos félelem ült, hogy azelőtt még csak hasonlót sem láttam. Megfordultam és megpillantottam életem eddigi legvisszataszítóbb és legfélelmetesebb látványt. És ezzel sok mindenre választ is kaptunk.

Azt az öregembert láttuk magunk előtt, akit Panther leírt. Ott állt, véresen, szakadt ruhában, sebekkel tarkítva, szemében pokoli haraggal. Akkor már tudtuk hogy valójában új gondnokunkkal, Edgarral kerültünk szembe, rongyos ruháján még jól kivehető volt a neve, és nem volt időnk végiggondolni hogy miért néz ki 40 évvel öregebbnek, mert a rettegés teljesen megbénított minket. Mikor megindult felénk, akkor feleszméltünk. Mintha puskából lőttek volna ki, villámgyorsan megindultunk a másik irányba.
Nem igazán emlékszem a menekülésünkre, valószínűleg lélekszakadva futot- tunk egészen a klubházunkig. Innentől csak homályos emlékeim vannak, mert már szinte részegek voltunk a félelemtől. Azt beszéltük meg hogy senkinek sem szólunk, hiszen úgysem hinnének nekünk. De visszamenni sem lett volna merszünk fényes nappal sem. Úgy döntöttünk, hogy megvárjuk amíg mások fel- fedezik amit mi már tudtunk.

Másnap reggel úgy ébredtem, hogy azt hittem, egy szörnyű rémálom volt.
Pedig annyira valóságos volt az egész, hogy azt se tudtam, mit higgyek.
Aznap a lázam meglehetősen felszökött, ezért nem mentem sehova. Egész nap különös balsejtelem és félelem motoszkált bennem.

A végső rémületet az esti híradó hozta el. Először is bemondták, hogy tegnap este az óváros egyik kihalt részén többen is láttak egy rongyos, sebhelyekkel teli őrült öregembert végigrohanni. Vérnyomokat is találtak, amelyek kivezettek a városból, és ott elenyésztek. Ez már önmagában sokkolóan hatott rám. Most már biztosan tudtam hogy nem álom volt. De jött egy még nagyobb horderejű hír:

Az óváros alatt fekvő elavult vízvezetékek felújítása közben, ma dél- előtt az egyik ásatási területen a munkások beomlasztottak egy több száz éves katakombát. Néhányan felfedezőútra indultak a mélyére és egy egész labirintust találtak az óváros alatt, egy hatalmas kiterjedésű, dohos útvesztőt. Kapcsolatban állt sok pincével, vékony téglafalakon keresztül, még egy helyi középiskolával is, ott azonban szemlátomást valakik betörtek feltehetőleg az éjszaka folyamán. De a leghátborzongatóbb dolog egy hatalmas terem volt, fallal elzárva a folyosóktól. Többtucatnyi embercsontvázat találtak itt, illetve egy hatalmas termetű, különös öltözetű embert, kinek teteme olyan volt mintha csak néhány napja lenne halott. Óriási fejtörést okoz ez a kutatóknak és a történészek. Ki ez az ember? Miért maradt meg teste ilyen épségben? Mit keres ott ez a rengeteg csontváz?
Egyáltalán mikor és mi célból építették a földalatti labirintust?

Nagyjából így szólt a híradás. Egyesek felelevenítették Véreskezű legendáját, mások racionális magyarázatot próbáltak keresni. Később arra
jutottak, hogy a katakombák egy titkos középkori szekta otthonául szolgáltak, de a többi kérdés megválaszolatlan maradt. Én azonban úgy hiszem, Véreskezű szellemét a munkások ásása, fúrása-faragása ébresztette fel, hiszen mint az a híradóból is látszott, felette néhány méterrel dolgoztak. Mindazonáltal akkor is furcsa, hogy pont most szabadult ki. És az is hogy az embert, akit megszállt, szintén Edgarnak hívták. Elképzelhető hogy egy nagyobb hatalom hívásának engedelmeskedett, de az is hogy ez csak az én eltorzult agyam szüleménye. Annak idején rengeteget olvastam különféle szellemekről, akkor azt hittem mindez fikció. De mostmár tudom, hogy sok igazság is volt az öreg, dohos könyvekben, amiket még nagyapám hagyott rám. Később elgondolkodtam, miért öregedhetett meg Edgar porhüvelye rohamos gyorsasággal. Talán a szellem, ami belé költözött, kiszívta legtöbb életerejét, sebeit pedig akkor szerezhette, mikor ellenállni próbált a természetfeletti hatalomnak.

Júniusban elköltöztünk, mert apám kapott egy jobban fizető állást egy távoli nagyvárosban. Régi barátaimat azóta nem láttam, de hellyel-közzel tartjuk a kapcsolatot és ők még mindig oda járnak. Minden nap szembe kell nézniük emlékeikkel. Még nekem is, mert az emlékektől többé nem szabadul- hatok. Magammal hoztam őket új lakóhelyemre, lidércnyomások képében...
Hasonló történetek
5198
Egy decemberi éjszakán becsípve kullogtam haza, olyan éjfél körül... a barátnőm Emese volt aki hazavitt, nem hagyta hogy többet igyak. Ezt csak elmesélésből tudom, mert nem voltam magamnál teljesen...
11200
A lány gyanakvó tekintettel nézte a férfit. Fehér bőrével, fekete hajával és szakadt ruhájával nem tűnt veszélyesnek. A lány átfonta a nyakát a karjaival és visszacsókolta. A férfi testéhez simult és beletúrt a hajába. Tamás kezeit a lány háta mögé tolta és belemarkolt a fenekébe...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Gery g (greggs) ·
Nah szóval...

Sok tekintetben csatlakozom az előttem szólók népes táborához, de ha nincs ellenedre, elmondanám néhány észrevételem.

Maga a sztori jó, bár valóban sok helyen kiütköznek a tucatelemek. De ez egyáltalán nem baj, hiszen olyan dolgokat használtál fel, amik már korábban befutottak (ami egyszer bevállt, felesleges megváltoztatni).
Kicsit ugyan nehezen indul be, de aztán kifejezetten olvastatja magát. Engem, aki magam is horror-íróként tengetem napjaim, új témák felé terelt.

Viszont a megfogalmazásban vannak hiányosságok. Néhol úgy éreztem, hogy nem használtad ki nyelvünk szépségét, és egyedülálló változatosságát. Helyenként túl hétköznapiassan fogalmaztál, olyan hatást keltve, mintha a krimóban mesélnél egy korsó sör mellett (ami ellen persze nincs kifogásom... )

Mindent egybevetve kellemes időtöltést nyújtott, és mindenképpen gratuláció illet érte.

Minden jót!

G

I love everybody ·
naon jóó

Lázadó rabszolga ·
Az alapsztory remek...egyszerre mítikus és pörgős.....De szerintem NAGYON fontos az hogy mit érez a főhős.....az pörgeti be ahogy leírod, ahogy retteg

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: